c) Mansfeld és János György herceg elvonulása Sziléziába s onnan Magyarországba.
A dán király megszívlelte Bethlen szavait s nyomban intézkedett, hogy Mansfeld, seregét kellőleg kiegészítve és megerősítve, mielőbb útnak indulhasson.
Utóbbi ugyanis már május 19-én felvetette Pfalzi Frigyes előtt a Sziléziába való elvonulás eszméjét s amidőn ettől igenlő választ kapott, június 3-án megtette erre vonatkozó előterjesztését IV. Keresztély dán királynak is. Majd június 13-án folytatólag azt jelentette, hogy a dessaui csatában szétugrasztott csapatait végre sikerült összeszednie s azokkal most Havelbergnél áll, de további hadműveletekre csak újabb erősbítések hozzácsatolása által válik alkalmassá. Ennek folytán a dán király még június hava folyamán János Ernő szász-weimari herceg vezetése alatt néhány ezer embert küldött Mansfeld táborába, maga pedig a brandenburgi választófejedelem kívánságára, akit erre Wallenstein szorított, szintén elrendelte, hogy összes csapatjai brandenburgi területről visszahúzódjanak.
Ez intézkedések megtétele közben érkezett meg június közepe táján Bethlen megbizottja, Quadt kapitány, a dán király wolfenbütteli főhadiszállására, a maga részéről is újból sürgetvén urának már említett kívánságainak teljesítését. IV. Keresztély többek között biztosra igérvén, hogy mihelyt Bethlen sziléziai területre lép, nyomban kifizeti neki az általa kívánt 40.000 tallért, tőle telhetőleg igyekezett a kapitányt megnyugtatni és kielégíteni, ez azonban csak részben sikerült. Mindenekelőtt nehézségek merültek fel Mansfeld és János Ernő herceg sziléziai útrakelése tekintetében, egyrészt mert az erre vonatkozó előkészületek még nem voltak befejezve, másrészt mivel attól kellett tartani, hogy Wallenstein Tillyvel egyesülve a Mansfeldék útbaindulása által lényegesen gyengített dán hadseregre vetik magukat, minek következményei szinte beláthatatlanok voltak. Ez a szándék tényleg fenn is állott, de az egyenetlenség és visszavonás átka lehetetlenné tette annak végrehajtását, mert sem Tilly, sem Wallenstein nem volt arra kapható, hogy magát a másik főparancsnoksága alá helyezve, a két sereg egyesült erővel vetette volna rá magát a közös ellenségre. Ehelyett izolált felállításukban mindketten, természetesen ok nélkül a maguk bőrét féltették, a különben teljesen passzíve viselkedő dán hadseregtől s ezért egyik is, másik is kért erősbítést a másik rovására a császártól.
Egy szemernyivel sem voltak jobbak a viszonyok az ellenfél táborában. Az egyes seregcsoportparancsnokok – Fuchs, Mansfeld, János herceg – semmi szín alatt sem akartak a másik parancsnoksága alá lépni s folyton vádaskodtak egymás ellen, a főparancsnoksággal megbízott, meglehetősen gyenge dán király pedig sehogy sem tudott közöttük rendet teremteni. Végre Quadt erélyes közbelépésére Mansfeld és János Ernő herceg június végén egymással szerződést kötöttek, hogy bár egymástól függetlenül, vagyis egymásnak alá nem rendelve, de a Bethlennel való egyesülés céljából július elején elindulnak Sziléziába s amikor Bethlen is odaérkezik, mindketten az ő parancsnoksága alá lépnek, aki azután a további hadműveletek végrehajtása iránt intézkedik.
A Sziléziába készülő sereg állománya Opel id. m. II, 530. szerint mintegy 8000, legfeljebb pedig 10.000 főre rúgott. Mansfeldnek körülbelül 3000 gyalogosa és 2000 lovasa volt, a hozzá csatlakozó dán csapatok pedig csak mintegy felét érték el a dán király által megállapított létszámnak. Ezt persze mind Mansfeld, mind János Ernő herceg, de a sereget kísérő Mitzlaff dán biztos is keveselte, aki emiatt a csoportjával az Elbe túlsó partján közelben álló Fuchs tábornokot kéri, hatna oda, miszerint a király az elvonuló sereget főleg gyalogság tekintetében, miután erre a fegyvernemre Bethlennek különösen szüksége van, magasabb létszámra emelje. Valószínűleg ennek és Mansfeld június 3-iki előterjesztésének lett a következménye, hogy a király utóbb átmenetileg a Fuchs-csoportot is Mansfeldékhez csatolta. Utóbbiak júl. 10-én indultak el Havelbergből s aznap, egymást követve, Kyritz-et érték el. Majd tovább vonulva kelet felé, az élen haladó Mansfeld július 13-án Beetzet érte el s aztán Oranienburgnál a Havelen átkelve, dragonyosait gyors menetben Frankfurtba rendelte, mely július 14-én eleinte egyáltalában nem később Lebuson át megkerülve, csak kelletlenül nyitotta meg kapuit. A sereg zöme csak július 17-én ért Lebusba és július 20-ig mindkét seregcsoport befejezte az Oderán való átkelését részben Lebuson, részben Frankfurton át. Az Odera átlépése után a sereg július 15-ikétől kezdve, két különálló csoportban folytatta előnyomulását, még pedig Mansfeld a magáéval Züllichau-n át Glogau felé, a herceg pedig Crossenbe menetelt, ahova már július 21-én megérkezett. Az Oderán lábukat megvetve, a két tábornok Bethlen beérkezését akarta bevárni, amelyet Quadt kapitány eredetileg már július 20-ikára helyezett kilátásba. Miután azonban Bethlen hadának ekkor még se híre, se hamva nem volt, július 22-én János Ernő herceg az Odera balpartján Freistadton át tovább akarta folytatni útját Glogau felé, de miután megtudta, hogy a velük párhuzamosan előnyomuló császári csoport máris Sagant érte el s így ez által már túl is van szárnyalva, ennélfogva újból Crossenbe tért vissza s aztán az Odera jobb partján ugyancsak Züllichaun át igyekezett Glogaut elérni. Innen Mansfeld tovább vonulva, július 21-én Winzig-ig nyomult előre, míg a herceg csak július 28-án érte el Guhraut, melyet erősen megsarcolt. Július végén mindkét seregcsoport Oels tájékán egyesült, miután Szilézia fővárosa, Boroszló őket befogadni és a herceg által reá kirótt sarcot megfizetni vonakodott. Augusztus 3. és 13-ika között a sereg Namslauig jutott előre, 16-án pedig Oppelnt szállotta meg, miután a már ott levő mintegy 1000 főnyi császári lovasságot visszanyomnia sikerült.
János Ernő herceg utóbbi időben már igen kelletlenül követte Mansfeldet, akitől végre megtudta, hogy Bethlen Gábor beérkezésére egyhamar nem igen lehet számítani s erre való tekintettel nekik még tovább előre kell nyomulniok. Ehhez képest augusztus 20-ikáig Mansfeld seregcsoportja Teschent, a hercegé pedig Troppaut érte el. Meglehetősen szenvedélyes hangon folytatott ismételt tárgyalások után a két seregvezető végre abban állapodott meg, hogy csapatjaikat a már Morvaországban fekvő Leipnikba vezetik előre, ami augusztus 27-ikéig tényleg meg is történt. Itt aztán Mansfeld a közösen megtartott értekezleten ama szándékát adta elő, hogy miután Bethlen Sziléziába való beérkezésére most már számítani egyáltalában nem lehet, ő a maga hadával Csehországon át Elsassba tér vissza. Ehhez a herceg hozzájárulni nem akarván, a nyomban összehívott haditanács, mely nagyobbrészt a Mansfeld-seregcsoporthoz tartozó tisztekből alakult, azt a határozatot hozta, hogy az előnyomulást tovább kell folytatni Magyarországba a Bethlennel való egyesülés céljából. Ehhez képest a weimari herceg csoportja nyomban a legrövidebb úton, Wal. Meseritsch–Wsetin–Klobouk-on át menetelve, szeptember 3-án átkelt a magyar határon és 5-én már Trencsénbe érkezett. Nem segítségére volt ebben a seregcsoportnak Illésházy Gáspár, Trencsén ura, aki a Bethlentől vett felszólításra az ellenség által emelt fatorlaszokat eltávolíttatta, a felszakított utakat járható állapotba helyezte s azonkívül Trencsénnél a Vágon át hidat veretett.
Ellenben Mansfeld, alighanem még mindig eredeti szándékát szem előtt tartva, seregcsoportjával Leipnikből Kremsiernek vette útját, de itt szeptember 3-án Wallenstein csapatjaira bukkanván, Walachisch Meseritschre húzódott vissza, honnan aztán a weimari herceg csoportját követve, némi késedelemmel szintén megérkezett Trencsénbe. Ezek szerint a nádor által hirdetett közfelkelés nem volt sem elég gyors, sem elég erős arra, hogy Mansfeldékat a határon, vagy a Vág folyónál feltartóztassa.
Trencsénből Mansfeldék a Vág völgyén fölfelé folytatták útjukat, majd Vág–Besztercénél a felső Nyitra völgyébe csaptak át és már szeptember 8-án Német Prónát, majd menetüket feltartóztatás nélkül folytatva, 10-én már a Garam völgyében Szentkeresztnél táboroztak s nyomban hozzáfogtak a bányavárosok megsarcolásához. A hűtlenné vált Horváth István közben elvált Mansfeldéktől és Túrócban kalandozott, inkább a nádor, mint Bethlen szavára hallgatva.