Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
Ha valaha, most, amikor annyian ellene fordultak, volt itt a kedvező alkalom, hogy a keresztény fejedelmek közösen összefogva, döntő csapást mérjenek a törökre. Az egyedüli, aki a dolgot komolyan fogta fel, s ennek megfelelően hathatós támogatást nyújtani is hajlandó volt, a pápa és az olasz városok voltak, míg a többiek mint rendesen, igéretek dolgában nem fukarkodtak, de amikor rákerült a sor, úgyszólván semmit se tettek. Ezért mégis sikerült Rudolfnak az ezévi hadjáratra szép számú sereget összetoborzani s annak élére Mansfeld személyében kivételesen egy arra való fővezért is állítani, azonban csak megcsonkított hatalmi körrel, mert egyrészt továbbra is a sereg és az ő nyakán hagyták, legalább névleges fővezéri minőségben, az eddig eléggé balkezesnek és tehetetlennek bizonyult Mátyás főherceget, másrészt a hadjárati terv megszerkesztését nem engedték át az új fővezérnek, hanem megint azok az udvari körök szabták meg azt, akiknek az igazi hadvezéri dolgokról még annyi fogalmuk sem volt, mint a mindent elrágicsáló és elrontó kecskebaknak a kertészetről. Mert nem kell hosszasabban bizonyítani, hogy ezzel a szépszámú és a vaskezű Mansfeld által kellően összetartott és megfegyelmezett sereggel nem várat vívni, hanem a nyílt mezőn a török sereget csatára kényszeríteni és döntőleg megverni kellett volna és lehetett volna is. De ha már az udvari haditanács mindenáron várvívásra adta a fejét, akkor Győr vagy Esztergom helyett inkább Buda megvételét kellett volna kilátásba venni, amire az ellenség eleinte úgyszólván fogvacogva számított is, sőt azt is tudjuk, hogy a budai helytartók, Lala Mohammed és Mohammed görögbéglerbég a legnagyobb erőfeszítés mellett sem tudtak Esztergom felmentése, illetve a nyílt mezőn való hadakozásra 16–20.000 embernél többet talpra állítani, mely erővel Mansfeld, ha nem várvívás lett volna a feladata, annak legalább is a háromszorosát tudta volna szembeállítani s így minden kilátása meglett volna arra, hogy döntőleg megverheti az ellenséges főerőt, ha ugyan ez a fennálló viszonyok között a feléje dobott keztyűt egyáltalában elfogadta volna, mert hiszen tudjuk, hogy a törökök mindig csak hatalmas, az ellenfelét sokszorosan fölülmúló túlerőre támaszkodva intézték háborúikat és azok keretén belül egyes hadműveleteiket. Én tehát majdnem teljes bizonyossággal merem állítani, hogy abban az esetben, ha Mansfeld nem hosszadalmas várvívással pocsékolta volna el erejét és idejét, hanem erőteljes, céltudatos támadó hadműveletekbe fogott volna, talán egészen a Száva–Alduna vonaláig említésre méltó ellenállásra sem talált volna. És ha ehhez még hozzátesszük és hozzáképzeljük az erdélyi fejedelem és a moldvai és havasalföldi vajdák hathatós támogatását és a valóságban is oly szépen kifejezésre jutott támadólagos fellépését, úgy alighanem már ebben az évben megkondult volna a halálharang a félholdnak magyarországi uralma felett. Vagy ha Rudolf és hígeszű tanácsadói legalább akkor emberelték volna meg magukat, amikor Báthory Zsigmond úgyszólván egymaga oly remekül ütötte-verte a törököt, hogy Szinán pasa még serege roncsait sem tudta a Dunán át az igazi Törökországba visszaszállítani, még mindig nem lett volna késő, azonban tudjuk, hogy ezek a tanácsadók még azt sem engedték meg, hogy az erdélyi fejedelemnek megfelelő segélyhadak bocsáttassanak rendelkezésre, sőt végeredményben bizonyára az általa kivívott remek győzelem sem volt ínyükre, mert állandóan attól tartottak, akárcsak Martinuzzi és Báthory István idejében, hogy Erdélynek mindenkori urát és fejedelmét esetleg egész Magyarországnak a saját maga jogara alatti egyesítésének eszméje hevíthetné. És ennek a kicsinyes, dőre felfogásnak, a folytonos féltékenykedésnek hosszú évtizedeken át az a szegény agyonsanyargatott magyar nemzet itta meg elsősorban a levét.
Mennyivel tisztábban látott és mennyivel helyesebb álláspontra tudott a konstantinápolyi udvar helyezkedni! Az erdélyi fejedelem és a két aldunamenti vajda szövetkezéséből és elszakadásából keletkezett veszedelmet villámgyorsan felfogva, nyomban ide helyezik át a hadműveletek súlypontját, dacára annak, hogy a Mansfeld-féle hatalmas seregnek gyülekezése a Közép-Duna tájékán rendes viszonyok között igen nagy veszedelmet jelenthetett s így tulajdonképpen a Portának ide kellett volna főfigyelmét és egyúttal főerejét is irányítania. Csakhogy Mátyást, a névleges fővezért, már tavalyról ismerték s így miatta úgylátszik az idén is nyugodtan aludtak.
Helyeslőleg ki kell emelnünk azt is, hogy a törökök ezúttal nem várat vagy várakat ostromolni küldték a fővezért hatalmas sereg élén a megfenyítendő Havasalföldre, hanem hogy a vajda erejét felkeresve, azt lehetőleg nyílt csatában igyekezzék tönkre tenni. Ennek megfelelően a török sereg ezúttal nagyobb mennyiségű ostromszereket sem vitt magával. Hogy a fenegyerekszámba menő öreg Szinán pasa nagy túlereje dacára az egyszer nemcsak a rövidebbet húzta, hanem határozottan katasztrófális vereséget is szenvedett, még pedig két ízben is, először Kalugerannál s utóbb Gyurgyevonál, az megint más lapra tartozik! Itt alighanem nem a csapatokban, hanem a vezetésben és elsősorban a legfőbb vezetőben, magában Szinán pasában rejlett a hiba, akit a kalugeráni nem várt szégyenteljes kudarc, mert hiszen az ő 100.000 emberével alig 20.000 ember állott szemben, annyira kishitűvé tett, hogy Báthory Zsigmondnak újonnan a hadszíntérre érkező friss és elég nagyszámú seregével már nem is merte a küzdelmet felvenni, amiből aztán egy annál még rosszabb helyzet és állapot keletkezett, a fejnélküli, rendetlen visszavonulás és a minden körülmények között nem könnyű feladatszámba menő partváltás a Dunán át, a kellő óvintézkedések figyelmen kívül hagyása mellett, amilyeneknek elsősorban megfelelő erejű utóvédeknek könnyen védhető erődített állásokban való visszahagyását, a poggyásznak a kellő térelőnnyel történő hátraindítását stb. tekinthetjük.
Ezzel ellentétben osztatlan dicséretet és elismerést érdemel az a nagyfokú agilitás, erős akarat és céltudatos működés, mely az ellenfelek részén, Zsigmond fejedelem, Mihály vajda és bizonyára Király Albert részén is megnyilvánult.
De vegyük az eseményeket sorjában. Esztergom ostroma nem sok eltérést mutat az akkori várostromok sablonjától. Bár az esztergomi vár erődítészetileg elég gyenge lábon állott, a keresztény tűzérség csak nagyon nehezen tudott itt-ott némi eredményt vele szemben felmutatni. Ez okozta az ostromnak több mint két teljes hónapig történő elhúzódását, pedig 60–80.000 ember állott itt alig 3000 főnyi, de határozottan kiváló parancsnok kezében levő védőrséggel szemben. A keresztények rengeteg emberanyagát az aránylag szűk térre természetesen nem is lehetett egyszerre a várral, illetve a többször megtámadott Vizivárossal szemben működésbe hozni. Itt időről-időre helyenként legfeljebb néhány ezer ember lép egyidejűleg akcióba. Ebből is kitűnik, mennyire elhibázott dolog volt, ennek az egy várnak az ostromára ily nagy tömeg embert kirendelni.
A részlet-akciók véghezvitelére kirendelt csapatok, kevés kivételtől eltekintve, mint például a július 18.-iki vállalatnál, általában igen derekasan viselték magukat. Az utóbb említett vállalatnál alkalmazott, e célra speciálisan átalakított és felszerelt hajóóriás, mely az ellenséget egyúttal megdöbbenteni is hivatva volt, nem felelt meg a beléje helyezett várakozásnak. Csakhamar döglött oroszlánná vált, melyet minden szamár is bátran és büntetlenül megrúghat. Különös dicséretet érdemelnek a dunamenti sánc megszállására kirendelve volt Bars és Nyitra megyei nemesi fölkelők, akik valóban úgyszólván utolsó csepp vérükig védték a gondjaikra bízott erődítést a náluknál sokkal jobban felfegyverzett, kétségkívül harcképzettebb és jelentékeny túlerőben is lévő janicsárokkal szemben. De különben a hadjáratban egyebütt is, a magyarok mindig derekasan állották meg helyüket.
A török védőrség gyakori sikerült kitörései és egyáltalában szívós magatartása és ellenállása a parancsnokok és a csapatok igen jó szelleméről tesznek tanúságot. De a legfőbb érdem, elismerés és dícséret az öreg Ali béget illeti, akit mint az igazi megbízható várparancsnok mintaképét akár a mi Losonczy Istvánunk, akár a mi Zrinyi Miklósunk mellé is állíthatunk. Ezáltal ez a mi két említett hősünk egy jottányival sem válik kisebbé a mi, mindenkinek, barátnak és ellenségnek egyaránt és egyformán igazságot osztogatni akaró szemünkben és szívünkben.
A török fölmentő kísérletet illetőleg megjegyzéseim a következők: Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy a budai főbb török vezérek, Szófi Szinán pasa, Lala Mohammed anatoliai béglerbég és a főparancsnoki minőségben helyükbe lépő Mohammed görög béglerbég a szultán által életüket veszélyeztető fenyegetések mellett rájuk parancsolt fölmentést csak kényszerűségből és nem azzal a benső meggyőződéssel indították meg, hogy az valóban sikerre is fog vezetni.* Ennek oka főkép a rendelkezésre álló erő elégtelenségében volt keresendő, mert hiszen mint már fentebb is említettük, a törökök úgyszólván kivétel nélkül csak akkor léptek fel támadólag, ha sokszoros túlerő felett rendelkeztek. A jelen esetben pedig ép ellenkezőleg állott a dolog, amennyiben a sokszoros túlerő az ellenség részén volt s ily körülmények között a támadás török felfogás szerint kilátástalan vállalkozás számba ment, aminek Pecsevi (Thúry id. m. 182.) a következő szavakkal ad kifejezést: „De egész seregünk csak 10.000 emberből állott. Mivel pedig gyalázatos hiba volt ily csekély sereggel olyan erős ellenségre menni: azt a tervet csinálták, hogy az ellenségnek szemközt levő hegynek hátat fordítva ütnek tábort és időnkint nyugtalanítják a keresztény sereget stb.“ Ebből tehát az következik, hogy eredetileg a fölmentő sereg pasáinak eszük ágában sem volt a támadás, hanem főcéljuk csak az volt, hogy az esztergomi vár védőrségének valamilyen módon csapatokban, lőszerben és élelmicikkekben minél nagyobb támogatást, illetve kiegészítést juttassanak. A mód és eszköz, amit erre a célra kigondoltak, a következőkben állott: Először is hajórakományt próbáltak a várba becsempészni, illetve erőszakkal odajuttatni, de ez a dunai déli sáncban őrt álló magyar nemesi felkelők heroikus ellenállásán teljesen lehetetlenné vált. Nem maradt tehát más hátra, mint a bevitelt a szárazföldön kierőszakolni. Ez azonban csak támadással, illetve jobban mondva a támadással való fenyegetéssel kapcsolatban volt végrehajtható. Ehhez kisegítő szerként mindenekelőtt az ellenség tévútra vezetését akarták felhasználni; e célból kellett a Visegrád és Tata közötti széles arcvonalból a lovasságnak nagyobb csoportokban tüntetőleg előretörni, hogy az ellenség e nagykiterjedésű fátyol mögött igen nagy erők jelenlété sejtse és hogy egyúttal bizonytalanságban tartassék afelől, hogy ezek a nagy erők hol, merre fognak a döntő támadás végrehajtása céljából előretörni. Ez mindenesetre ügyes taktikai fogás lett volna, feltéve, hogy az ellenséges fővezér hamarosan reagált is volna reá. De ez a nagyképű tüntetés Mansfeldet látszólag hidegen hagyta, ami arra engedett következtetni, hogy őt a kölcsönös erőviszonyok tekintetében tévútra vezetni nem lehetett. Ezért más módra kellett áttérni és ez abból állott, hogy a török fővezér az erők egy jelentékeny részével a keresztény tábor és az annak közelében lévő hidak felé teljesen komolyképű tüntetőleges támadást hajt végre, mintha itt a döntést keresné, hogy ezáltal lehetőleg az egész ellenséges erőt ebben az irányban, illetőleg ezen a helyen lekösse és e színleges döntő támadás leple alatt kellett volna a győri pasa fedezete alatt a hegyeken át, lehetőleg titkon, lopva, észrevétlenül a kiegészítő készleteknek a várba eljutniok.
Lásd erre nézve a 158. oldalon mondottakat, amiből kitünik, hogy Mohammed pasa már eleve inkább kudarcra, mint győzelemre számított.
Ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a tery igen ügyesen és eszesen volt kigondolva és tökéletes és teljes sikere csak egyen múlt: Pálffy éberségén, aki ezt a kerülő mozdulatot idejekorán észrevette és aztán saját szakállára, anélkül, hogy a fővezér jóváhagyását ehhez előzetesen kikérte volna, a saját maga seregcsoportjával villámgyorsan erre a kerülő mozdulatot végrehajtó ellenséges csoportra veti magát s azt kiválóan hatásos irányból, oldalt és hátulról támadja meg. Ámde a dolog még így sem ment valami könnyen, mert a győri pasa emberei fanatikus dühvel fogják fel Pálffy támadását és annak csoportját vissza is nyomják. Ebben a pillanatban válik érezhetővé Mansfeldnek, a fővezérnek helyes inspiráció nyomán támadt gondolatának kiválóan jótékony hatása, ami abban nyilvánult meg, hogy az általa saját elhatározásából, még mielőtt az erre vonatkozó felszólítást megkapta volna, a szorongatott Pálffy támogatására küldött segítség még ép jókor érkezett be, hogy a hegyen dúló bizonytalan harcot végérvényesen a keresztények javára döntse el. Ép így feltétlenül helyes volt Mansfeldnek ama elhatározása is, hogy a főerejével szemben a Szt. Lélek patak völgyében támadólag fellépő ellenségre ő a maga összes erejét hatalmas ellentámadásra rendeli előre. Ez az ellentámadás, miután azt részben gyalogság, részben lovasság hajtotta végre, nem egyidejűleg éri ugyan az ellenséget, de nagy volt a szerencse, hogy a keresztény lovasság oly vehemenciával vetette rá magát a völgyben előnyomuló ellenséges csoport jobb szárnyára, hogy az – ily ellenhatásra nem is lévén elkészülve, mert hiszen ő nagyjában véve csak tüntetni akart, s az volt a főcélja, hogy a szembenálló ellenséget lekösse, – egyensúlyát vesztve, a tőle balra előnyomuló balszárnycsoportra vettetett, ezáltal annak soraiban is rendetlenséget és zavart okozván. Ez éppen legjobbkor történt, mert ép akkor érkezett be a lovasságnál természetesen csak jóval lassabban előnyomulni tudó keresztény gyalogság is a harc színhelyére, hogy erélyes közbelépésével a csata sorsát végérvényesen a keresztények javára döntse el.
Ennyit a sereg taktikai, harcászati vezetéséről, mely határozottan sikerültnek mondható s legfeljebb azt hozhatnók fel némi hiányul, s ezt a hibát Mansfeld még nagyobb fokban már az augusztus 2.-iki rosszul végződött támadásnál is elkövette, – hogy a csata nem mutatott egységes képet, miután az tulajdonképpen három seregcsoport önálló harcából tevődött össze. Az első csoport a Pálffyé volt, a második Mansfeld lovassága, a harmadik ugyanennek gyalogsága. De azért a három csoportnak harca térben és időben annyira közel esett egymáshoz, hogy a három különálló harctevékenység egymást még elég előnyösen befolyásolhatta és kiegészítette. Úgyszintén hibául róható fel, mely könnyen megbosszulhatta volna magát, s kivált balsiker esetén könnyen katasztrófára is vezethetett volna, hogy Mansfeld nem különített ki tartalékot.
Ami a stratégiai elhatározásokat és a hadászati vezetést illeti, e tekintetben már kevésbé kedvező a véleményünk. A hadászati feladatot és tervet illetőleg Mansfeldnek meg volt kötve a keze, mert hiszen tudjuk, hogy az erre vonatkozó receptet a prágai kupaktanács állította össze s azt Mansfeldnek, ha tetszett, ha nem tetszett, tehát akarva-nem akarva végre kellett hajtania. Arra nézve nincs adatunk, hogy ő ehelyett valami más célszerűbbet ajánlott volna elfogadásra. Ellenben azokért az elhatározásokért és hadműveletekért, amelyek az ostrom megkezdésének pillanatától kezdve a végrehajtás és megvalósulás stádiumába jutottak, ezért már kizárólag Mansfeld, a seregnek fővezére a felelős. E tekintetben könnyen végzetessé válható hibának kell minősítenünk, hogy Mansfeld, amikor már tudomást szerzett a török fölmentő sereg közeledéséről, tulajdonképpen nem tudta, hogy mitevő legyen és nagyfokú zavarának csak semmitmondó intézkedések voltak a következményei, mert amit Gömöry a 156. oldalon Mansfeld elhatározása gyanánt tüntet fel, az eltekintve attól, hogy elhatározásnak nem is nevezhető és amellett igazán nem méltó egy ily magasállású egyénhez, az egész hadsereg főparancsnokához. Neki már most véglegesen döntenie kellett volna afelett, hogy vajjon az ellenség támadását ott helyben bevárja-e, avagy hogy annak eléje menve, azt a legnagyobb határozottsággal megtámadja és visszaveri. A kölcsönös erőviszonyok, a jelentékeny túlerő a maga részén és a Gömöry és vele egybehangzóan Kápolnai által a 155–156. oldalon megemlített eshetőségek és általános helyzetbírálat, mind amellett szóltak, hogy ő hadserege zömével késedelem nélkül nyomban eléje menjen az ellenségnek, – ahogy azt Hasszán pasa hasonló körülmények között 1593-ban Sziszeknél igen helyesen megcselekedte,* – legalább is a szt. léleki keskeny völgybejáratig, hogy annak a Látóhegy és Strázsahegy alkotta szorosból való kibontakozását megnehezítse, sőt ha lehet, egyáltalában lehetetlenné is tegye. Ehelyett Mansfeld napokig nyugodtan tűrte, hogy ellenfele a szorosból bántatlanul kijőve, csapatjait kénye-kedve szerint csoportosítsa, sőt annyira közel jusson hozzá, hogy végre az azáltal kialakult helyzetet már ő maga is tűrhetetlennek jelentette ki.* Ilyenformán most már valóságos kutyaszorítóba jutva, végre ő maga is rájön, hogy ezt a gordiusi csomót mással, mint erélyes támadással megoldani nem lehet. Erre neki Mohammed pasa az általa elrendelt átcsoportosítás révén kedvező alkalmat is nyújtott, csakhogy ezt az első támadást Mansfeld meglehetősen komplikált módon és nem egész seregével egyszerre, hanem mindenekelőtt csakis lovasságával hajtotta végre, ami felette kellemetlen kudarcot vont maga után, melynek hatása alatt Mansfeld meglehetősen szárnyszegetté vált. És Pálffy az, aki a csüggedőbe új lelket öntött az ellenség számerejéről szerzett kedvező hírek által. Most aztán Mansfeld újból elhatározza a támadást, de ahelyett, hogy azt nyomban végre is hajtaná, hiszen csapatjai már hetek óta egy helyen együtt voltak s így egy-kettőre el lehetett őket indítani a kívánt irányban, a támadás megkezdését napokig odázza el, aminek aztán az lett a következménye, hogy ezt a tétlenséget már az ellenség is megsokallja s így a számbeli gyengesége által ránehezedő kellemetlen érzés dacára ő megy át a Mansfeld által kontemplált terminusnál egy nappal előbb támadásba, de nem erélyesen, határozott győzniakarással, mert erre magát gyengének érezte, hanem csupán tüntetőleges formában és ez a félrendszabály végeredményben vesztét is okozza. Igy megvilágítva a dolgot, rájövünk, hogy Mansfeld augusztus 4.-iki remek győzelmét főkép a véletlen szerencsének, legelső sorban pedig Pálffy igazi hadvezéri éleslátásának és gyors elhatározási és cselekvési képességének köszönhette.
Lásd a 156. oldalon
Az elmondottakat figyelembe véve, összegezés gyanánt kimondhatjuk, hogy Mansfeld csapatjai körében rendet, fegyelmet kiválóan tartani és seregét harcászatilag helyesen vezetni tudó, elsőrendű egyéniség volt, de igazi nagystílű hadvezéri véna nem igen volt benne. E tekintetben Pálffyt eddigi működése után már jóval magasabbra taksálhatjuk.
Hogy a kudarccal végződött fölmentő kisérlet után a vár még egy teljes hónapig tartotta magát, az elsősorban a hős Ali bég és az általa fanatizált védőrség rettenthetetlen szívósságának volt tulajdonítható; e nélkül az erődítészetileg már kezdettől fogva gyenge állapotban levő Viziváros és vár már biztosan jóval előbb beadta volna a derekát. A törökök végletekig menő szívós harcának igazi képét legjobban a vizivárosi elkeseredett ellenállás és harc mutatja, amiért aztán a feldühödött keresztények a kiadott tiltó rendelkezések dacára még az ártatlan török lakosságon is embertelen módon töltötték ki bosszújukat.
Az ostrom rendkívül hosszú tartama amellett is tesz tanúságot, hogy az akkori keresztény tűzérség még a török tűzérségnél is jóval kisebb hatóképesség felett rendelkezett, semhogy az akkori, különben még mindig elég primitív szerkezetű falakat, földtöltéseket, palánkokat, stb. belátható időn belül szétrombolhatta volna. Ezért Esztergom vára is legkevésbbé sem az ellenséges tűzérségi tűz romboló hatása következtében, mint inkább a hadikészletek, élelmiszerek kifogyása és a védőrség lelkének, a hős Ali bégnek a másvilágra való költözése folytán hagyta abba a további küzdelmet. Miután ugyanezt a tünetet mutatták a törökök eddigi várostromai is, szinte őrültség volt a hatalmas számerejénél fogva szép siker elérésére és kivívására hivatott keresztény sereg főfeladatául egy nem annyira erődítési szerkezeténél, mint inkább természeti fekvésénél fogva meglehetősen nehezen leküzdhető várat, aminőnek Esztergomot ismerni kellett, kijelölni. De úgylátszik, hogy a híres prágai és bécsi haditanács csak majmolni, utánozni tudta a törököknél tapasztalt haditevékenységet, annak összes hátrányaival együtt; új, egészséges és célhoz vezető eszmék és gondolatok kitermelésére e tanácsok ósdi felfogású tagjai – uti figura docet – képesek egyáltalában nem voltak.
Hogy a második, különben sem veszedelmes, mert erőtlen fölmentési kisérlet már csirájában elfojtatott, ez kizárólag Pálffy érdeme, aki kiváló hadászati és harcászati tudásával akként alapozta meg önálló vállalatát, hogy annak feltétlenül sikerülnie kellett. A jelek útján elért összműködés, az egyes csoportok egymást kisegítő támogatása, a halálbüntetés kilátásba helyezésével biztosított titoktartás, s az ellenségnek ezáltal bekövetkezett meglepetése, valamint a harcnak igazi magyaros huszáros tempóval történt végrehajtása már előre biztosították a legszebb sikert.
Esztergom birtokbavétele fontos eseményszámba ment ugyan, de az ettől várt hatás csak részben következett be, amennyiben a törökök a szomszédos Visegrádot és Vácot hamarosan odahagyták, de a mult évben elfoglalt Győrt továbbra is megtartották. S miután Mátyás főherceg Miksa testvérének elutasító válasza folytán a hadműveleteket tovább nem folytatta, az Esztergom és Visegrád megvételéből származó előnyök is csakhamar annyira lokalizálódtak, hogy az egy ideig elég nagy rémületben volt budai török vezérek és csapatjaik nemsokára ismét megnyugodtak s újult erővel fogtak hozzá a következő hadműveletek előkészítéséhez. Ebből is látható, hogy még a legszebb sikernek és győzelemnek is csak akkor van meg a kellő kihatása és eredménye, ha a győztes fél a győzelem nyujtotta előnyök bőséges kiaknázásához is ért. Ha a kivívott sikert, a nyert csatát erélyes üldözés és a hadműveletek erőteljes folytatása nem követi, akkor a legszebb győzelem babérai is hamarosan elsárgulnak s végre egészen elvesztik hatásukat, amint az a horvát–szlavonországi eseményekből is eléggé világosan kitűnik.
Hogy Miksa főherceg önálló babérokra vágyakozott, az emberileg érthető, de ez a személyes hiúságon alapuló, külön utakon való járás a közérdeknek és elsősorban a magyar ügynek csak ártalmára lehetett.
Végül még a havasalföldi hadjáratról néhány szót. Ez a hadjárat élénk tanúbizonyság amellett, hogy a sikernek korántsem csak a számbeli túlerő az alapfeltétele, hanem hogy célszerű intézkedés, ügyes, helyes vezetés és a csapatoknak lelkes harcitevékenysége a túlerővel járó látszólagos nagy előnyt csakhamar paralizálni, sőt teljesen kikapcsolni is képes. Ezek a fölényes tulajdonságok és faktorok eredményezték, hogy az aránylag fiatal és haditapasztalatokban nem nagyon gazdag Báthory Zsigmond és Mihály oláh vajda a többszörös hadisikereire büszke, felfuvalkodott, erőszakos Szinán pasát 100.000 főnyi seregével együtt teljesen tönkretették, vagy mint Acsády* mondja, ez okozta, hogy az ifjú fejedelem – Báthory Zsigmondot értve alatta – az öreg katona babérait kegyetlenül megtépte.
Id. m. V. 514.
Nagyon szépen hadakozott és szép sikereket ért el Borbély György is a temesi bánságban, majd Miksa főherceg csapatai a Kőrös–Tisza mentén s ha a Mátyás vezényelte fősereg legalább e sikereken felbuzdúlva, szintén a támadólagos műveletek színterére lépett volna, úgy még ebben az évben valóban döntő sikereket lehetett volna elérni.
