b) Esztergom ostroma a török fölmentő kisérletig.
A bécsi cs. és kir. hadilevéltárban elfekvő kimutatás adatai szerint az 1595.-iki hadjáratban résztvett összes keresztény hadak létszáma 85.000 főt tett ki. Egy más összeállítás jóval kevesebbet mutat ki. Ennek adatai szerint igértek:
VIII. Kelemen (Aldobrandini) pápa | 1000 | lovast és | 1200 | gyalogost |
Florenz városa | 500 | „ | 300 | „ |
Csehország, 600 lövészen kívül | 2000 | „ | 6000 | „ |
Felső-Szászország | 1200 | „ | --- | „ |
Alsó-Szászország | 600 | „ | --- | „ |
Sváb, rajnai és frank lovagok | --- | „ | 4000 | „ |
Az igért hadak összege tehát | 10400 | lovas, | 32600 | gyalogos, |
Ortelius szerint pedig | 10400 | lovas, | 38300 | gyalogos, |
vagyis együttvéve 43.000 (48.700) ember.
Ehhez hozzáadva a Mansfeld által hozott
spanyol vérteseket és karabélyosokat | 2000 „ | --- | „ |
Ez összesen kitesz | 12400 | „ | 44300 | „ |
vagyis együttvéve 56.700 (Ortelius szerint 62.400) embert.
A hadsereg főparancsnokául Magyarország számára múlt évi kudarca dacára, ismét Mátyás főherceget s annak helyetteséül Mansfeld Károly herceg kir. spanyol németalföldi főkapitányt és tengernagyot nevezték ki, aki „bátor, tevékeny, sokat tapasztalt vezér volt, ki már megelőzőleg, úgy szárazon, mint vizen, a németalföldi hadseregben nem egy győzelmet aratott“. Mansfelddel jöttek még alparancsnoki minőségben, a németek közül Schwarzenberg Adolf báró és Russwurmb Herman Kristóf; a csehek közül Trzka és Kinsky bárók; az olaszok közül Medici János és Gonzaga Vince mantuai herceg, a németalföldiek (vallonok) közül Haricourt és Mansfeld unokaöccse Balou-Hochstätten gróf.
A hadsereg gyülekező helyéül és a hadműveletek kiinduló pontjául Komárom várát jelölték ki, de a sereg csak lassan gyülekezett és a beérkezett rész is csak június 28.-án vált harcképessé a tűzérség bevonulása által. Június 29.-én a sereg a komáromi hajóhídon a Duna jobb partjára átkelvén, Tatán és Neszmélyen át két oszlopban előnyomulva, június 30.-án és július 1.-én Esztergom alá ért és attól délre az esztergomi (Ebszorító) és a Nyárosi szigetek közti Dunarész mentén ütött tábort, melyet azonnal sáncokkal vettek körül s ahol Mansfeld azonnal hajóhidat veretett. (A XIV/11. számú vázlaton I-vel jelölve.)
A város és vár akkori képét a XIV/12. számú melléklet mutatja. „Esztergom erődítése s műveinek védőképessége – írja Gömöry – a vezérek előtt már az előző évekből ismeretes volt. A város öt, egymástól teljesen elkülönített, megerősített részből állt és pedig: A várból (A), a Vizivárosból (C), a Rácvárosból (Szt.-Királyváros) (D), a Szt. Tamás hegyi sáncokból (B) és a Duna balpartján Párkányt körülzáró földművekből (F). A vár egy magas, tört vonalakban bástyákkal és körbástyákkal összekötött, lőrésekkel és párkánnyal ellátott kő- és téglafallal volt körülvéve és jól őrzött kapukkal ellátva. A vízivárost szintén egy bástyákkal és körbástyákkal ellátott fal övezte, de helyenkint csak földművek, kerítések, árkok és fonadékok által volt biztosítva. A Rácvárosnál falak már alig voltak láthatók; fonások, földdel telt sánckosarak, itt-ott cölöpzetek, – minden csak félig készen – pótolták azokat. Kémszemlék, valamint a viszonyokat jól ismerő lakosok vallomásai Mansfeld tudomására hozták, hogy a falak még az elmúlt harcok folytán igen roncsolt, gyönge állapotban vannak s így nagy ellenállásra nem képesek; továbbá, hogy az őrség száma csak 2300 embert tesz. A várost a keresztényeken kívül csak 3500 török lakta, köztük alig 400 fegyverfogható emberrel; élelmiszerek nagy mennyiségben felhalmozva nem voltak. A törökök maguk is belátták, hogy a csekélyszámú őrség, a védelmi körlet nagy kiterjedése folytán, magát sokáig tartani nem képes. A parancsnok tehát Budáról segítséget vagy erősbítést igyekezett nyerni.“
A keresztény sereg megérkezése után való éjjel a Rácvárost, mely nem állott összefüggésben a Vizivárossal, védőrsége elhagyta és a várba vonult vissza, mire azt július 2.-án a keresztények szállották meg.
Július 3.-án a keresztények a sánc elkészítéséhez láttak hozzá s egyúttal hajóhíd építését kezdték meg az esztergomi sziget irányában, (a XIV/11. számú vázlaton I-vel jelölve), amelyen nyomban ágyútelepek létesítéséhez fogtak.
Július 4.-én a vallon gyalogság megtámadta és bevette a Tamás hegyen (a vázlaton B-vel jelölve) levő favédőházat (Blockhaus), ahova 4 faltörő ágyút vittek fel. A hegy vár felőli oldalán emelt sáncba még 5 darab nehéz löveget állítottak be. Ugyanaznap este a Rácvárostól északnyugatra szintén hozzáfogtak egy várvívó ágyútelep létesítéséhez. Mindezek a munkálatok teljes nyugalomban, az ellenség részéről való háborgatás nélkül folyhattak, úgy hogy július 5.-én korán reggel a vár lövetését a Tamás hegyről, valamint a Rácváros melletti ütegből meg lehetett kezdeni.
Július 6.-án hajnalhasadtakor néhány vakmerő zsoldos, akikhez magyarok is csatlakoztak, a Viziváros cölöpzetének lerombolásához fogott, de erre a törökök nyomban előrerontottak s 40 embert közülük lekaszaboltak. A következő éj folyamán támadt összeütközésnél 100 török és 50 keresztény vesztette életét. Ugyane napon egy seregcsoport a hajóhídon a Dunán átkelve, Párkány mellett ütött tábort s este egy különítményt rendelt előre, mely Kövesdnél a Garamon átkelve s a Duna balpartján 4000 lépést tovább keletnek haladva, a mai vadászlak tájékán megállt és ott hajnalhasadtakor a Duna fölött uralkodó sánc építéséhez fogott. A következő napon ebbe a sáncba 4 ágyút helyeztek el s egyidejűleg a hajózás meggátlása céljából ezzel a sánccal átellenben a jobb parton egy dombon, hol jelenleg kereszt áll, egy másik sáncot emeltek, amelybe 8 löveget toltak előre. Ugyanekkor Mansfeld földerítés és biztosítás céljából több járőrt és portyázó különítményt küldött kisebb-nagyobb távolságra előre.
Július 8.-án a Pálffy-huszárok portyázó különítményének sikerült Budától nem messze egy török kémszemle-csapatot szétugrasztani és 50 törököt levágni. Majd visszatérőben ugyanez a különítmény egy Buda és Esztergom között veszteglő, 80 fő által megszállt hajóra bukkant, azt megtámadta s 50 törököt fogolyként magával cipelt, a többieket pedig a Dunába fullasztotta.
Július 9.-én délelőtt az utóbb említett sánc előtt egy 9 gályából álló ellenséges hajóraj tűnt fel, mely kedvező szél mellett 60–80 evezős által hajtva, Budáról Esztergom felé vitorlázott, hogy oda janicsárokat, lőszert és élelmiszereket szállítson. A hajók már messziről kivehetően egyenesen a sánc alatt levő kikötőhely felé tartottak, de mihelyt a sánc lőtávolságába értek, abból oly heves ágyútűzzel fogadták őket, hogy további előrejutásuk egyidőre megakadt. Ámde a hajóraj parancsnoka, nem törődve a heves tüzeléssel, mégis végrehajtotta szándékát; hajólövegeinek védelme alatt, amelyeknek tüzét csakis a jobbparti szárnyra összpontosította, kikötvén, 800 janicsárt partra szállított s a Dunát elzáró sánc ellen rohamra rendelte őket. Ebből véres harc fejlődött ki; „a janicsárok valóságos dühvel támadtak a magyarok által védett sáncokra, de sikertelenül; a magyarok vesztesége is jelentékeny volt; a Bars és Nyitra megyei nemesi fölkelők vitéz harcosaiból alig néhány ember maradt életben, kik a halottakat összegyűjtve, a sáncok közelében, hol dicsőségüket a ma is fennálló kereszt hirdeti, eltemették“.
Ily körülmények között a hajóraj megfordulni és anélkül, hogy feladatát megoldhatta volna, Budára visszatérni volt kénytelen. „A törökök vállalata – mondja folytatólag Gömöry – rendkívül merész és kockáztatott volt és hogy hajóik mégis szerencsésen megmenekültek, az csakis a rosszul irányozott lövéseknek tulajdonítható, különben alig volna elképzelhető, hogy egyetlen hajójukat sem sikerült elsüllyeszteni; már pedig erről egy író sem tesz említést.“
Ezalatt a vár közvetlen közelében is ismételten lángra lobbant a küzdelem. A török őrség kitöréseit rendesen a Vizivárosból a Rácváros irányában, az ott felállított ütegek ellen intézte, míg a császáriak a Viziváros ellen támadtak, hogy a várnak a Dunával való összeköttetését megszakítsák, de ez ismételt kísérletek után sem sikerült.
Július 10.-én Mansfeld egész nap a Viziváros keleti bástyáját és az attól északra fekvő városfalakat lövette, de nem valami nagy eredménnyel. A következő napon pedig egy század vallon és Thege István parancsnoksága alatt álló 600 magyar hajdú parancsot kapott, hogy a Viziváros előtti árokban levő cölöpzetet, illetve födött utat rohanja meg s állapítsa meg, hogy a város falaiba lőtt rés alkalmas-e a városba való bejutásra. A vállalatot a vallonok kezdték meg, akik meglepően rohantak ki a vívóárkokból és csakhamar el is tűntek az ágyútűz által részben feldöntött cölöpzet mögött. A hajdúk nemsokára éktelen lármát és rettentő Allah-kiáltást hallván, azt hitték, hogy a vallonok igen meg lehetnek szorulva s így anélkül, hogy erre külön parancsot kaptak volna, tömegesen rohantak bajtársaik segítségére, de midőn a lőréshez értek, ólomdarabokkal, vasszögekkel stb. töltött ágyúgolyók fogadták őket, ami nagy pusztítást vitt véghez soraikban. Végre kézitusára is került a dolog, mely mindkét félre felette veszteségteljessé vált.
Július 13.-án Mansfeld megszemlélte az addig végzett ostrommunkálatokat és az elsővonalbeli csapatokat. Eközben az úgynevezett Vaskapuhoz (a XIV/12. sz. vázl. ô-val jelölve), egy jó kilátást nyújtó hegyhez ért, honnan a Budára vezető utakat igen jól meg lehetett figyelni. Erre a hegyre Mansfeld erős őrséget állított, mely később saját biztonságára ott védőházat is emelt. A fővezér tiszteletére ez a hegyet, melyet rendesen Strázsahegynek hívtak, Károly-hegynek keresztelték el.
Július 15.-én 4000 vallon, követve még más csapatok által, újabb rohamot intézett a Viziváros ellen, de az árkokhoz érve, azokon át nem hatolhattak, mert azokat a törökök annyira kimélyítették, hogy az odacipelt rőzsekötegek stb. azok betöltésére elegendők nem voltak. Másnap a roham megújíttatott, de ismét eredmény nélkül. E napon a fővezérlet megtudta, hogy három előkelő bég 2 vitorlás és 3 evezős, különféle hadi- és élelmiszerekkel megrakott hajóval Visegrád alá érkezett s hogy a szállítmányt Esztergomba akarják juttatni. A török védőrség, talán éppen azért, hogy a figyelmet a Duna felől elvonja, úgy a Vizivárosból, mint a várból a Rácvárosnál levő sáncok ellen kitörést hajtott végre. A török támadás oly meglepően történt, hogy kezdetben a sáncokba be is hatoltak és csak a cölöpzetben levő tartalék közbelépése által voltak az árokból kiűzhetők. Ezalatt a Visegrád felől jövő hadihajók közül kettő csakugyan kísérletet tett, hogy a város alatt kikössön, de a lövegeink lőtávolságában a vízbe eresztett és a folyamot elzáró láncok által szándékuk meghiúsíttatván, a hajók, miután tetemesen megsérültek, végre visszafordulni voltak kénytelenek.
A július 18.-iki eseményekről Gömöry összeállításában a következőket olvassuk: „A császári seregben már néhány nap óta avval a gondolattal foglalkoztak, hogy a Viziváros falait egy magasan épített, jól fölszerelt, fapáncéllal ellátott hajóval, melynek födélzete lőrésekkel ellátott mellvéddel lenne körülvéve, talán meg lehetne közelíteni s úgy a városba behatolni. A feladat tehát az volt, hogy e magas hajó alkalmas helyen kikössön, horgonyt vessen és a rajta elhelyezett csapatok – mint valami hídon át – a városba behatoljanak; természetes, hogy ezalatt egyidejűleg a szárazföldről is roham intéztessék. – A hajó elkészülvén, Mansfeld július 18.-án a Viziváros ellen újabb, nagyobbszabású rohamot rendelt el. A rohamoszlop vezetésével több német nemes bízatott meg, u. m. Greiss Rudolf, Zinn Antal ezredesek és 36 kapitány, zsoldosaikkal egyetemben; részt vettek továbbá a rohamban mindama tisztek, kik 1594-ben Győr megadása miatt elitéltettek, de a császártól kegyelmet nyertek. Ez önkéntes csapatok meghatározott távközökkel, egyenként 200 főnyi erővel, voltak előrenyomulandók; a gyalogezredekből összeállított 1000 főnyi csapat az általános tartalékot képezte. A fentemlített, a legjobb hajósok és evezősök által vezetett hajóóriás egy Esztergom fölött levő szigetről bocsáttatott a Dunára. Az oszlopok bátran nyomultak előre, a törökök által lövésekkel és tűzgolyókkal fogadva. A harc hajnaltól délután 3 óráig tartott, de minden erőlködés hiába volt. Az oszlop hátsó része nem nyomult erélyesen előre, hanem az elől levőket a legnagyobb veszedelemben magukra hagyva, gyáván meghátrált. A hajó legénysége sem teljesítette kötelességét. A cseh és olasz hajósokat a Vizivárosban folyt kétségbeesett küzdelem láttára félelem szállta meg; sem hajóhadnagyuk parancsa, sem Mansfeld buzdító szavai őket kitartásra ösztönözni nem bírták. Teljes erővel a folyam túlsó partjára eveztek, ott kiszálltak s elmenekültek, a hajót a Duna hullámaira bízván. Ez a szerencsétlen vállalat az egyesült császári seregnek 250 emberbe került… A hajó legénységének gyalázatos magaviselete a táborban nagy elégedetlenséget szült. Az est beálltával a törökök néhány csónakkal a gazdátlan hajó után eveztek, azt kirabolták, megfúrták s végre felgyújtván, elsüllyesztették. – Néhány foglyul ejtett török a vár viszonyairól kikérdeztetvén, felvilágosítást adni vonakodott. Hogy hallgatásukat és makacsságukat megtörjék, egyik közülük a többiek szemeláttára lekaszaboltatott s társainak tudtára adatott, hogy hasonló sors vár reájuk is, ha azt, amit tudnak, híven el nem mondják. Végre nagy nehezen azt vallották, hogy a hatalmas szultán (III. Mohammed) a budai pasának, Szinán pasa helyettesének, megparancsolta, hogy Esztergomot fölmentse, – mert ellenkező esetben kötéllel végezteti őt ki. A pasa tehát haladéktalanul igyekszik a parancsnak eleget tenni.“
E hírek következtében, még a július 18.-iki éjjelen a Szent Tamás hegyen egy új védőmű építését kezdték meg, s abba 5 nehéz löveget szállítottak, melyekből július 19.-én reggel már 4 ágyú teljes erővel működött a vár falai ellen. Az éj folyamán a törökök e még egészen be nem fejezett védőmű ellen rohamot intéztek, de ez eredményre nem vezetett.
Július 20.-án Pálffy Mansfeldtől parancsot kapott, hogy magyar csapataival Párkányra menve, ott az 1594-ből fennmaradt erődítéseket hozza helyre, a vizeket a futóárkokba vezesse be, készíttessen a közelben levő lakosok által sánckosarakat, fonadékokat, rőzsekötegeket s azokat hajón szállíttassa a táborba. Július 21.-én Pálffy átkelt a Duna jobbpartjára és a helységet körülzárván, azt hevesen lövetni kezdte. A támadást a csapatok július 24.-én öt helyen hajtották végre, mindenütt 80 emberrel. Ezek közül 20-an ásokkal, 20-an létrákkal, 20-an tűziszerszámokkal és végre 20-an fával, deszkákkal, rőzsekötegekkel voltak felszerelve. Ezt megelőzőleg Pálffy tűzgolyókat szóratott a helység házaira; a tüzet a törökök hevesen viszonozták. Nemsokára a helységben tűzoszlopok emelkedtek az égnek, mire a magyarok a rohamot végrehajtották s a törököket az erődítések és a falu elhagyására és a Duna felé való vonulásra kényszerítették. Üldözőik elől a törökök a parton horgonyzó két csónakba menekültek, hogy azok segítségével a Vizivárosba juthassanak. Az egyik csónak szerencsésen el is érte célját, de a másikat a Párkánytól délre felállított üteg telitalálatával elsüllyesztette.
Az elfoglalt Párkányban a csapatok nem sokat törődve a gyorsan tovaterjedő tűzzel, rabolni és fosztogatni kezdtek s így 50 ember a tűzben lelte halálát, 150-en pedig erős égési sebek árán tudtak csak megmenekülni. Pálffy a csapatok e kicsapongását kemény büntetések kiszabásával torolta meg.
Párkány bevétele hathatósan elősegítette Esztergom ostromának további folytatását, mely, bár már majdnem egy hónapig folyt, azért a törökök erős ellenállása folytán döntő eredményt még mindig nem tudott felmutatni.