Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
Tomory kémrendszere igen jól lehetett megszervezve, hogy neki már 29-én hajnalban, amikor a törökök még csak készülődtek az előnyomulás folytatására, tudomása volt, hogy e napon már döntő összeütközésre kerülhet a dolog. A hírthozó kém alighanem már 28-án délután, vagy este juthatott a kiválóan fontos adat birtokába, ami aztán végeredményben az egész magyar tábornak már 29-én a kora hajnali órákban való felriasztását és csatarendbe való sorakozását vonta maga után. A kapkodásszerű gyors felkészülés annyiban minden esetre indokolt volt, mert hiszen az ellenség legközelebbi csoportja mindössze 15 km-nyi, lovasság részére tehát alig két órányi távolságra volt, arra pedig, hogy a török sereg e napon is csak ráklassúsággal halad majd előre, Tomorynak valóban nem volt szabad további magatartását és intézkedéseit alapítani.
Miután a csatarend megalakításának módja már előzőleg pontosan meg volt állapítva és az alárendelt parancsnokokkal megbeszélve, a harcalakzat felvétele nagyobb nehézségekbe nem ütközhetett és túlhosszú időt sem vehetett igénybe.
A közölt létszámadatok szerint a magyarok augusztus 28-án este Tomory becslése szerint is körülbelül háromszoros túlerővel állottak szemben. Ez, nemkülönben az a körülmény, hogy a seregnek mintegy fele gyalogságból állott, némileg érthetővé teszi, hogy a magyar hadvezetőség úgy stratégiailag, mint taktikailag várakozó, defenzív, álláspontra helyezkedett. Ámde a tisztán védelmi magatartás homlokegyenest ellenkezett egyrészt a seregnek legfőbb és legfontosabb alkotó részét képező lovasságnak ősidőktől fogva a jelenkorig szokásos harcmódjával, mely kivétel nélkül mindig támadólagos alapra helyezkedett, de ellenkezett a várakozó passzív magatartás a tüzes vérű magyar ember, magyar nemzet egész lényegével is, mely mindenkor és mindenütt aktív, nem pedig passzív módon szeretett fellépni és viselkedni. A fennálló körülmények hatása alatt az egyszer az alkalmazandó harcforma tekintetében a végső döntés úgylátszik megint kompromisszumos alapon jött létre. A harcfelállításnak alkalmazott módja ugyan rám azt a benyomást teszi, illetve azt a meggyőződést érleli meg bennem, hogy a magyar hadvezetőség a mohácsi csatát eredetileg ellentámadással kapcsolatos védelem formájában akarta megvívni. Ennek az elgondolásnak megfelelően helyezte el összes védelmi eszközeit, a tüzérséget és a gyalogságot majdnem teljes egészében az állítólagos biztonság kedvéért meglehetősen széjjelhúzott első vonalba, amelynek csupán két szárnyára helyezett támasz gyanánt lovasságot. Ez az első vonal illetve harccsoport arra volt hivatva, hogy az ellenség első támadását felfogva és kivédve, alkalmat adjon a második harcvonalnak illetve harccsoportnak a támadólagos módon való közbevágásra. Ennek megfelelően ezt az ellentámadás végrehajtására hivatott második harccsoportot (Brodarics szerint agment, Szentpétery fordítása szerint csatarendet), egyrészt, hogy a támadáshoz szükséges nagy lökőerő felett rendelkezzék s másrészt, hogy a király személyének biztonsága is, amiről oly hosszú vitatkozás folyt, lehetőleg nagy mértékben eléressék, öt egymás mögött felállított, az első harcvonalnál jóval keskenyebb harccsoport formájában alakították meg, amelynél csupán szárny- és oldalbiztosításul alkalmaztak különálló kisebb gyalogsági illetve könnyű lovas osztagokat. Ez a nagyfokú biztosító rendszabály főleg azért vált szükségessé, mert mint fentebb említettük,* az előretolt török portyázó csapatok már három nap óta folyton körülrajzották, nyugtalanították, csipkedték a magyar tábort.
Lásd a 229. oldalon.
Ámde amidőn az eredeti elgondolástól eltérő és azt lényegesen befolyásoló változott viszonyok között került kenyértörésre, csatára a dolog, nagyon természetes, hogy az a harcfelállítás nem felelt meg a beléje helyezett várakozásnak; elsősorban alkalmatlannak bizonyult a tulajdonképpeni védelmi feladatra szánt és ily szempontok szerint felállított és csoportosított első harcvonal, amelyet azonkívül a pillanatnyi harchelyzetnek megfelelően, mint alább látni fogjuk, nem is védőleg, hanem támadólag és nem is egységesen, hanem részekre osztva kellett harcba dobni, mely egyes részek aztán sem összeállítás, sem erő tekintetében nem feleltek meg az általuk elérni szándékolt cél szempontjából.
Ennek az első harcvonalnak a csoportosítása és tagozása tekintetében meglehetősen eltérők a nézetek. Miután az akkori időben a harchoz való tagozás úgyszólván kivétel nélkül három csoportban történt,* amelyek közül a középsőt középnek (centrumnak), a másik kettő jobb- illetve balszárnynak hívták, a legtöbb történetíró a mohácsi első magyar harcvonalat is ilyenformán állítja elénk.*
Hogy a török seregnél is ez a hármas beosztás volt meg, erre nézve bizonyságot szolgáltatnak Lutfi pasa (Thúry, Török történetírók II, 16.) következő szavai: „A nagy sah, Szulejmán khán, kezébe vette buzogányát, rendezte a jobb szárnyat,… egyszesmind a balszárnyat és centrumot…”
Kápolnai (A mohácsi hadjárat 1526-ban 443.) szerint „A magyar sereg két csatavonalban, a tűzérség pedig az első csatavonal előtt állíttatott fel. Tízezer gyalogos képezte az első csatavonal közepét, melynek mindkét szárnyán lovasság állott”. – Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika I, 356. old.: „A felállításnál a sereg két csoportot alkotott. Az első csoport képezte az első harcvonalat, mely előtt a 80 ágyú is felállíttatott; ez a középen Tomory Pál és Szapolyay György fővezérek személyes vezetése alatt 10.000 főnyi gyalogságból állott, a jobb szárnyon Batthyány Ferenc horvát bán és Tahy János vránai perjel, a bal szárnyon Perényi Péter nagyváradi püspök lovas hadaival; e csoport az egész erőnek majd felét tette”. – Szurmay id. m. 51: „A hadsereg a tábortól délre mintegy 3000 lépésre két harcvonalba osztatott. Az első harcvonalban 10.000 gyalogos a harcvonal közepén, 1500 lovas a jobb és ugyanannyi a balszárnyon állott. Ugyancsak az első harcvonalban helyeztetett el a 80 ágyú is. (Brodarics szerint a 80 ágyú az első harcvonal mögött volt elhelyezve, ami szó szerint lehetetlen, mert az ágyúk nyitották meg a harcot és így, ha talán kissé visszahúzódva is, de mégis az első harcvonalban voltak.)” A jobb szárny lovasságát Batthyány Ferenc és Tahy János vezényelte, a balszárnyat Perényi Péter „és az egész első harcvonal fölötti parancsnokságot Tomory Pál kalocsai érsek, a hadsereg fővezére vezette.” – Horváth Mihály Magyarország történelme, III, 416: „A sereg két hadtestre osztatott. Az elsőben a középet Palóczy Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsy Tamás, Báthory Endre, Czibak Imre s többen mások foglalták el jobbára gyalog hadakkal; itt voltak felállítva az ágyúk is. A jobb szárnyon Batthyány Ferenc és Tahy János állott; a balszárnyon Perényi Péter, a kis Dunától félmérföldnyire egy nádas mocsárra támaszkodott. E hadtestben volt a két fővezér is, Tomory és Szapolyay György.” – Szalay László Magyarország történelme III, 626: „… két osztályba állíttatott a sereg… Az ágyúk a homlokzat előtt felállítvák; nagyjából gyalog hadak képezték az előosztályt.” – Szilágyi–Fraknói A Magyar Nemzet története IV. 506: „Két csatarendre osztották a sereget. Az első tízezer gyalogosból és négyezer lovasból alakíttatott meg. A jobb szárnyat Batthyány Ferenc és Tahi János, a balszárnyat Perényi Péter, a derékhadat maga Tomory és Zápolyai György vezényelték. A harcvonal előtt és az egyes hadtestek között nyolcvan ágyú volt felállítva.” – Fessler–Klein Geschichte von Ungarn, bearbeitet von Ernst Klein III, 366.: „… die Feldherren stellten das Heer in Schlachtordnung… und bildeten zwei Treffen. Vor der Front des vordern stand des Geschütz, in der Mitte 10.000 Mann grösstentheils Fussvolk, befehligt von Anton Palóczy, Franz Drugeth, Gabriel Perényi, Thomas Szécsy, Andreas Báthory, Emerich Czibak und anderen Herren, den rechten Flügel…” – Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 244.: „Im ersten Treffen wurde das Fussvolk, bei 10.000 Mann, in langer dünner Reihe, vor demselben und in den Zwischenräumne vertheilt dir 80 Geschütze aufgestellt. Als Führer werden genannt Anton Palóczy, Franz Drugeth, Gabriel Perényi, Thomas Szécsy, Andreas Báthory und Emerich Czibak. An beiden Flügeln standen Reiterhaufen, ungefähr 2000 Mann stark; der rechte von Batthyány und Tahy, der linke von Peter Perényi, dem Grafen von Temesvár, geführt. Das ganze Treffen dürfte eine Ausdehnung von 4000 Schritten genommen haben” – Nevezetes és külön kiemelendő, hogy úgyszólván az összes török források is hármas tagozást említenek. Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 163.) ugyanis ezeket mondja: „A pokolra való feslett erkölcsűek (t. i. ilyen és ehhez hasonló válogatott címekkel illetik a török történetírók magyar ellenfeleiket) mint sötét felhő, vagy villámos felleg egyszerre rohantak és a térség közepéig jöttek előre. Három csoportban valának. Az alávaló hitetlenek jobb szárnyán a barata (barát, Tomory Pál) néven ismeretes és vitézségéről híres nyomorult pap, a béglerbég állott s egy hadosztály ezzel Báli bég állomása felé tartott. A bal szárnyon a Tuna partján levő csapat helyén maradt; a hadsereg centruma, körülbelül 60.000, vastestű és lovastul együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalog állott – az iszlámnak győzelmes hadseregére rohant. Minden feslett erkölcsű gyaur a lándsáját egyenesen magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, egyszerre lebocsátották s a ló nyakára hajolva vágtattak.”
Ezzel egybehangzóan Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók II/1, 242.) a következőket írja: „A gonosz érzelmű király seregét három hadtestre osztván fel, a jobb szárnyon álló csapatot az akindsikre (vagyis Báli–Khoszrev csoportra) küldte. A bal szárnyon levő nyomorultakat helyükön hagyván, maga félelmes nagyságú csapattal a szerencsés tervű pasa állását támadta meg. A bosszúra készen álló igazhívő harcosok pedig a hegyi patakként reájuk zúduló tömeg előtt kettéválva, útat adtak neki s aztán ismét összeszedvén magokat, két felől, jobbról és balról támadták meg a gonosz gyaurokat. – Lutfi pasa (Thúry, Török történetírók II, 15.) erre nézve a következőket mondja: „Az elbizakodott király seregét három csoportba osztotta. Az egyik csoportot a rumilii hadtestre, a másikat az anatolii hadtestre küldte, maga pedig annyi százezer, ördöggel cimboráló seregével, mint egy vashegy, zúdult egyenesen Szulejmán szultán középhadára.” – Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 67.) szerint: „A hit ellenségei is, t. i. vasba öltözött erős testalkatú 80.000 gyaur, jobb és balszárnyat s centrumot alakítva, három hadtestben jöttek szembe.” Majd alább: „A gonoszszívű király, aki seregét három hadtestre osztotta, ágyúval és puskával nem törődve s romlott szívét nem engedve megfélemlíteni, a maga gonosz természetű hitvány embereivel egyenesen az iszlám hadseregének centrumára rohant; jobbján levő páncélos csapatai a rumilii, a balján álló bősz tömegek pedig az anatolii hadtest felé tartottak.”
Végül Szulejmán naplóiban (Thúry, Török történetírók I, 314.) ezeket olvassuk: „… a délutáni ima idején (d. u. 4 h.) az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak és erre felé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Amazok seregüket három részre osztották. Az egyik tömeg (ehhez Thúry megjegyzése: „t. i. az első csatavonalban levő 10.000 gyalog és a balszárnyi lovas hadtest) – mely tetőtől talpig vassal volt födve s vasnyársat tartott kezében – az ellőtt puska- és ágyúgolyókkal teljességgel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa rumilii béglerbég felé. Mivel pedig a rumilii hadtest még szét volt szóródva, nem bírt ellenállni s egy része az uralkodó (vagyis a szultán csoportja) felé futott. A másik csapat, (a jobb szárny Batthyány alatt) Jahja pasa oglu és boszniai bég ellen intézett támadást és kettészakította csatarendjüket. A gonoszszívű király pedig többi nyomorult katonaságával (vagyis a második harcvonallal) a felséges uralkodóra és az anatolii seregre (amely Thúry szerint is a török sereg második csatavonalát képezte) rohant.”
Mindezek az írók tehát az első magyar harcvonalat egybehangzóan jobb és balszárny, valamint középhadból állónak mondják. Atekintetben sincs eltérés közöttük, hogy a két szárnycsoport lovasságból, a középcsoport pedig nagyobbára gyalogságból állott. Az ágyúkat, ellentétben Brodariccsal, aki azt mondja, hogy azok közvetlenül az első harcvonal mögött állottak, Kápolnai, Rónai Horváth, Szalay és Fessler–Klein az első harcvonal elé helyezik. Szurmay és Horváth Mihály szerint azok magában az első harcvonalban állottak, Kupelwieser szerint pedig a tűzérség részben az első harcvonalban, részben az előtt állott. Az első harcvonal jobb- és balszárny parancsnoka gyanánt valamennyien egybehangzóan Batthyányt és Perényit említik, ellenben a középhad parancsnokául Rónai Horváth magát Tomoryt, Fraknói pedig őt és fővezértársát, Szapolyay Györgyöt teszi meg, bár ez nem látszik nagyon valószínűnek. Horváth Mihály és Kupelwieser többeket nevez meg a nagyobbára gyalogságból álló középhad parancsnokai gyanánt s végül Szurmay előadásában Tomory a fővezér egyben az egész harcvonal parancsnoka gyanánt is szerepel.
Ezt, valamint a csapatoknak fegyvernemenkénti eloszlását illetve elhelyezkedését ebben az első harcvonalban legújabban Gyalókay,* megint csak egy negatívumra, t. i. arra támaszkodva, hogy Brodarics leírásában középhadat nem említ, teljesen halomra akarja dönteni. Erre nézve ő tanulmányában többek között a következőket írja: „A magyar hadsereg felállítását a szemtanú Brodarics részletesen írja ugyan le, de nem eléggé szabatosan. Ezért azután itt is csúsztak be félreértések és nem bizonyítható feltevések. A kancellár előadásából annyi világosan kitűnik, hogy a magyar sereg két harcrendre volt osztva. Itt nem is történt félreértés, de igenis történt abban, hogy történetíróink az első harcrendet középre, továbbá jobb- és balszárnyra tagozzák, a középre téve a szerintük 10 ezer főnyi egyesített gyalogságot. Brodarics azonban félre nem magyarázhatóan, csak jobb- és balszárnyról tud; az előbbi Batthyány Ferenc horvát bán, az utóbbit Perényi Péter vezette. Centrumot egyáltalán nem is említ.” Majd alább: „Brodarics szerint a második harcrend nagyobbára lovasságból állott, de szárnyain* egy kevés gyalogság volt. Később azt mondja, hogy ezt a második harcrendet,* mindenfelől könnyű lovasság és gyalogság vette körül.* Ebből tehát máris kiviláglik, hogy az egész gyalogság nem lehetett az első harcrendben, hanem egy része a második harcrendhez tartozott.”* Gyalókaynak ezután következő bizonyításai még labilisabb alapon állanak s így én a magam részéről nem csatlakozhatom az illusztris szerző következő konklúziójához: „Ha mindezt egybevetjük, azt az eredményt kapjuk meg, hogy a magyar gyalogság zöme az első harcrendben volt ugyan, de nem annak középső tagjában egyesítve – mert ilyen tagról sehol sincs szó* –, hanem szétosztva a harcrend valóban meglevő két tagjára, t. i. a jobb- és balszárnyra.”
Gyalókay Jenő, A mohácsi csata 29.
Ezt Brodarics nem mondja, hanem igen is azt, hogy – amint azt Szentpétery igen helyesen fordítja – ettől a második harcvonaltól két oldalt volt egy kevés gyalogság.
Talán harcrendet akart Gyalókay mondani.
Ez egy kis tévedés Gyalókay részéről, mert ez a gyalogság ugyanaz, amelyről előbb az 574. pontban volt szó s amelyet Gyalókay tévesen a második harcvonal szárnyaira helyezett.
Ezt tudtommal nem is vitatja senki.
De igen is van, még pedig több helyütt (lásd az 572. lábjegyzetet).
Én erre nézve az elmondottak alapján a következőket jegyezném meg. Miután leghitelesebb kutfőnk, Brodarics, az első magyar harcvonalnál tényleg nem említ középhadat, de sok más, főleg az egykorú török írók viszont határozottan állítják, hogy a magyaroknak centrumuk is volt (lásd az 572. lábjegyzetet), ennek a létezését legfeljebb kérdésesnek lehetne feltüntetni; ellenben oly határozottan kimondani, hogy nem volt középhad, mint ahogyan azt Gyalókay, eddigi történetíróinkkal ellentétben teszi, azt én még sem merném megcselekedni. Azt sem hiszem, hogy a Gyalókay által említett jobb- és balszárny, vagyis az egész első magyar harcvonal elejétől végig egyöntetűen a fegyvernemek oly mixtum-kompozitumát mutatta volna fel, mint ahogyan ő azt a 2. és 3. számú vázlataiban feltünteti és inkább a felé a nézet felé hajlok, hogy az akkori szokásnak megfelelően az első harcvonal két szárnyán igen is tisztán lovasságból álló osztagok állottak és ha a Gyalókay által említett velencei kém 1526. november 12.-én tett vallomását,* mely szerint „az első magyar hadrend élén könnyű lovasság, mögötte gyalogság s legvégül lovasság volt”, hitelt érdemlőnek ismerjük el, ez az összeállítás legfeljebb az első harcvonal középhadára, nem pedig annak tisztán lovasságból álló szárnyhadaira is vonatkozhatott. A középhad azonban így is minden kétségen kívül főkép gyalogságból állott s így én is ilyennek tüntettem fel azt a XII/2. számú mellékleten.
Marino Sanuto, Diarii, XLIII, 226.
Ellenben a tűzérség felállítási helye tekintetében már inkább Gyalókaynak Brodaricsra és Istvánffyra támaszkodó véleménye mellé állhatunk,* mely szerint az ágyúk nem állottak az első harcvonal arcvonala előtt. Hogy azok nem állottak-e magában az első harcvonalban, ahogyan ezt Szurmay, Horváth Mihály és Kupelwieser állítják, azt nem merném határozottan tagadásba venni, de azért mégis legvalószínübbnek tartom az arcvonal mögött való felállítást, mely nézetemet még a következőkkel igyekszem alátámasztani: A harcfelállítás nem támadólagos, hanem, legalább is a csatabevezetésig bezárólag, védőleges illetve várakozó tendenciával történt. Ezért az ágyúknak jobb és biztosabb volt a helyük a másik két fegyvernem, a gyalogság, illetve a lovasság mögött. Abban az időben egyébként általánosan a törököktől átvett az a szokás dívott, hogy abban a pillanatban, amikor a tűzérség működésére, lövésére sor került, az addig a lövegek leplezése céljából azok elé tolt gyalogsági, vagy lovassági osztagok hirtelenül vagy szétnyiltak, vagy a lövegek térközein át azok mögé húzódtak. Igy történhetett ez ezúttal is.
Brodarics azt mondja, hogy: „Tormenta bellica statim post principia posita erant.” Ezt Szentpétery (40. old.) úgy fordítja, hogy „az ágyúk mindjárt az első csatarend mögött voltak felállítva, ellenben Gyalókay (A mohácsi csata 30.) úgy, hogy „a tűzérség a legelső hadsorok mögött állott” s ehhez hozzáfűzi: „Már hallottuk, hogy az első harcrend első soraiban könnyű lovasság volt. E mögött, vagyis a lovasság előtt lett volna tehát az ágyúk tűzvonala.” Én az ágyúfelállításnak ezt a módját ugyan kissé mesterkéltnek tartom, de azért mégis elfogadhatónak vélem Gyalókay nézetét. Azt is mondja Gyalókay, hogy Istvánffy „ettől eltérve, az egymástól egy kődobásnyira levő első és második harcrend közé teszi az ágyúkat.” Istvánffynak erre vonatkozó szövege (Historia, 80. old.) következőleg hangzik: „Tormenta currulia mediocria, quorum ad octoginta habebantur, inter primam et secundam aciem idoneo in loco collocata erant; quamquam ut statim post principia collocarentur, plures censebant, ut priusquam ad manus deventum esset, ea in hostes non tantum terrendos, sed quo magis noceretur, faucinandos et debilitandos explodi aut enoxerari possent.” Nézeteim szerint ez nagyon is fedi azt, amit Brodarics fenti szavaival mondott.
A második harcvonal felállítását és csoportosítását illetőleg, miután erre nézve Brodarics adatai elég precízek, nincs lényeges eltérés a történetírók felfogása és előadása között. Hogy ezt a harcvonalat illetve harccsoportot miért nevezték helytállónak és hogy e kifejezés alatt mit kell értenünk, azt Mátyás király magyarázatából tudjuk, aki ennek a fogalomnak megteremtője is volt.*
Lásd a XI. rész 216. oldalán.
A két harcvonal közötti távköz Brodarics szerint egy kőhajításnyi, tehát alig nagyobb 100–150 lépésnél, ami soknak éppen nem mondható. De ez a távolság elég volt ahhoz, hogy az első harcvonalat ért támadás a másodikat közvetlenül ne találja és másrészt arra is elég volt ez a távolság, hogy az ellentámadásra rendelt második arcvonal e távolságnak megfutása közben elég erős svungba, iramba jöjjön, amire a kellő lökőerő kifejthetése céljából feltétlenül szükség volt.
Feltűnőnek és jellemzőnek tartom, hogy a harcfelállítás módját, legalább Brodarics előadása szerint, úgyszólván kizárólag idegenek szuggerálták. Ez felette szomorú bizonyítvány a magyar vezetőkre és egyúttal legbiztosabb jele a magyar hadügyben, a magyar hadratermettségben és katonai vezetési képességben az utóbbi korszakban beállott nagy dekadenciának. Ezek az idegenek voltak azok, akik a szekértábor alkalmazását javasolták és ugyancsak az ő tanácsukra történt az első harcvonalnak módfeletti széthúzása, a másodiknak pedig keskeny, mély csoportosításban való felállítása. Csakhogy azáltal azt a célt, amelyet elérni akartak, a legcsekélyebb mértékben sem érték el. Az első harcvonalnak mértéken túli széthúzása, miáltal annak ellenálló képessége és lökőereje nagy mértékben csökkent, már csak azért sem válhatott be az ellenséges átkarolás és megkerülés hathatós ellenszere gyanánt, mert az a legfeljebb 1000–2000-nyi lépés, amellyel ezáltal az első harcvonal arcvonala hosszabbá vált, úgyszólván semmit se nyomott a latba. Ezt a szárny- és oldalbiztosítást nem ilyenformán, hanem olyként lehetett és kellett volna elérni, ahogyan azt Hunyady János és Mátyás király tették, t. i. megfelelő erejű úgynevezett „lesek”-nek jobbra előre, a többször említett terepfüggönynek Nagy-Nyárád és Maiss körüli részére való kikülönítése által, megjegyezvén, hogy az ottani, ebből a szempontból szinte ideálisnak mondható terepalakulat és födözet úgyszólván önmagától kínálkozott. Ezáltal Ibrahimnak a Báli és Khoszrev bégeknek kikülönítésében megnyilvánult kiválóan helyes és megfelelő paralizálás híjján döntő fontosságúvá vált intézkedése úgyszólván teljesen paralizáltnak, ellensúlyozottnak lett volna tekinthető.
Az első harcvonal kiterjedésének legalább hozzávetőleges megállapíthatása céljából legalább approximatíve tudnunk kellene, hogy az hány emberből állott és hogy azok hánysoros alakzatban állottak fel. Az első harcvonalbeli gyalogosok számát a történetírók majdnem egybehangzóan 10.000 főre teszik; a két szárny lovasságát Kupelwieser és utána Fraknói 2000–2000, Kápolnai és Szurmay 1500–1500 fő erejűnek mondják. Kupelwieser szerint az erőleosztás következőleg nézett ki:
1. harcvonal:
| jobb szárny 2000 lovas, |
| közép 10.000 gyalogos, |
| 80 ágyú, |
| balszárny 2000 lovas. |
2. harcvonal:
| a 3 első csoport egyenként 3000 lovas. |
| Drágffy csoportja 1000 lovas, |
| könnyű csapatok 2000 gyalogos. |
Kápolnai A mohácsi hadjárat 1526-ban 446. old. szerint a szekérvárral ellátott tábor őrzésére mindössze 200 cseh és morva zsoldos maradt vissza. Én a Kupelwieser által megadott létszámot soknak, Kápolnaiét ellenben kevésnek tartom.
Ezek azonban csak kikerekített hozzávetőleges számok, mert hiszen tudjuk, hogy az első harcvonal közepe nemcsak tisztán gyalogságból és tűzérségből, hanem lovasságból is állott, a 2. harcvonal biztosítására pedig nemcsak gyalogság, hanem lovasság is volt oldalt felállítva.
Kápolnal szerint a gyalogság megfelelő térközökkel, 8 sorban, a lovasság pedig nem a szokásos 6, hanem a kívánt hosszabb arcvonal elérhetése céljából 4 sorban állott fel. Ehhez képest a két lovas szárny kiterjedése együttvéve mintegy 1500 lépést, a gyalogosoké pedig 2500 lépést tehetett ki; vagyis az első harcvonal körülbelül 4000 lépés hosszú lehetett.*
Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 444. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 244.
Végül magyar részről hátra volna még a seregarcvonalirány kérdésének a tisztázása. Tomoryék az ellenséget Baranyavár irányából, délfelől várták. Arra, hogy a csatához nagyobb ellenséges osztagok nyugati irányból, Nagy-Nyárád és az attól még északabbra fekvő vidékről is fognak kibontakozni, úgyszólván senki sem gondolt; ezért nem is különítettek ki ebben az irányban, sőt még Maiss felé sem földerítő és biztosító osztagokat. Brodarics szerint a magyar hadvezetőség tartott ugyan a jobbszárny esetleges oldalkörülkerítéséről, de ezt Tomory és hadvezető segédei bizonyára csak olyanformán gondolták, hogy a velük szemben harchoz fejlődött, túlnyomó többségben levő ellenség ezt a túlszárnyalást csapatfeleslege egy részének bekanyarítása által fogja elérni akarni. Ezért az összes írók, majdnem kivétel nélkül csatavázlataikon és leírásaikban dél felé vétetnek arcot a harchoz felfejlődött magyar hadsereg által, csak Halmay állítja, nézetem szerint teljesen indokolatlanul, hogy „a harchoz való felállás… arccal délnyugatra történt,* de azért 1. számú vázlatán elég különös módon Tomory és a király seregcsoportjának arcvonalát mégis dél felé tünteti fel s csak a 2. számú vázlaton mutat a magyar sereg délnyugat, a szemben levő törökök pedig északkelet felé arcot.
Halmay Barna, Az 1526-iki mohácsi csata keletkezése és igazi helye 41. old.
Mindent összevéve, nekem az a meggyőződésem, hogy a magyarok mohácsi úgynevezett harcfelállítása parádénak, díszfelállításnak még megjárta volna, de igazi harcfelállításnak egyáltalában nem mondható. Tomorynak és vezértársainak meg volt ugyan a helyes érzéke arra nézve, hogy jobb oldalukat az átkarolás veszélye fenyegeti, de ez ellen csak gyermekesen naív, sőt a bekövetkezendő csata szempontjából határozottan káros remediumot használtak, t. i. az első harcvonalnak mértéken túli széthúzását, miáltal ez a harcvonal a bekövetkezett támadás alkalmával főkép a lovas támadásoknál elengedhetetlenül szükséges nagy lökő és átütő erejét nagy mértékben elvesztette.
A törökök működésének megbeszélésére áttérve, mindenekelőtt feltűnő, sőt szinte megfoghatatlan, hogy a reggel negyed hatkor induló sereg éle és az azzal menetelő Ibrahim nagyvezír csak déltájban ért az alig 10 km-nyire fekvő Buziglica tájékára, mely távolságnak megtevésére rendes körülmények között lovasságnak mindössze egy jó órára, gyalogságnak és tűzérségnek pedig legfeljebb két és fél órára lett volna szüksége. Némi magyarázatát megtaláljuk ennek Szulejmán naplójának ama szavaiban, hogy „a győzelmes sereg lassan-lassan majd megállva, majd tovább menetelve” hajtotta végre e napi menetét. Hogy miben rejlett ennek a ráklassúságú, tapogatózva és folytonos megállási kellemetlen zökkenésekkel végrehajtott menetelésnek az oka, amely a csapatokat sokkal jobban kifárasztotta, mintha egyhuzamban, folyékonyan meneteltek volna, azzal adós maradt Szulejmán naplójának íródeákja és a többi török történetíró is. Azonban, nem kell hozzá ördögi boszorkánymesterség, hogy ezt a talányt megfejtsük. Oly közel lévén az ellenség, hogy azzal a nap folyamán már feltétlenül összeütközésre kerülhetett a dolog, a „győzelmes sereg” vezetősége jónak látta, hogy csak terepszakaszról terepszakaszra vezesse előre menetoszlopait és csak akkor menjen egyik terepszakaszról a másikig előre, amikor a minden irányból, alighanem mindig újonnan kiküldött földerítő osztagoktól teljesen megnyugtató híreket kapott. A menetelésnek ily túlelővigyázatos módon való végrehajtása minden kétséget kizárólag arról tanúskodik, hogy a török hadvezetőség amellett, hogy rendes szokása szerint nagyon meggondoltan intézte hadműveleteit, most az egyszer egyszersmind talán a kelleténél sokkal nagyobb respektussal is viseltetett a török történetírók által is ismételten veszedelmesnek, tigristermészetűeknek és túlmerészeknek festett „átkozott gyaurok” iránt, akiknek serege „sötét és fekete volt mint a büntetés felhője” s akiknek óriási tábora „félelemgerjesztő volt, mint a hegy”.* Ez a nagy respektus elvégre annyira fokozódott, hogy Ibrahim és a szultán jobbnak látták a döntést másnapra halasztani, hogy teljesen pihent csapatokkal lássanak hozzá a döntő hadakozással járó nagy és fárasztó munka elvégzéséhez.
Lásd a 235. oldalon közölt idézeteket.
Egyébként azonban a hadműveletek tulajdonképeni irányítójának, Ibrahimnak működését, mindenre kiterjedő figyelmét és gondosságát a legnagyobb elismerés illeti. Hogy a nagyvezír a legkritikusabb pillanatban, amikor a sorsdöntő elhatározások ideje elérkezett, egyik legképzettebb és legügyesebb alvezérének, Báli bégnek nézetét és tanácsát is meghallgatta, azt az élet és halál felett majdnem korlátlanul rendelkező hatalmas úr egyéniségének inkább előnyére, mint hátrányára könyvelhetjük el. Ama elhatározása, amely a Báli és Khoszrev csoportoknak az ellenség oldala és háta ellen való előredirigálásában nyilvánult meg, kétségkívül nagystilűnek és amellett felette célszerűnek is mondható. Azt a gondolatot és tervet is határozottan jónak minősíthetjük, hogy a csata megkezdése előtt Ibrahim a szultán jóváhagyásával a sereget a hosszú menetoszlopból a Maiss és Buziglica között elterülő nagykiterjedésű erdőségek által fedve, mindenekelőtt teljesen felvonultatta, nehogy a már reggel óta teljesen csatakészen álló ellenséggel szemben a rövidebbet húzza. Az azonban nem bizonyos, hogy a hadvezetőség Buziglica tájékán az egész hadsereg részére formális felvonulást rendelt el. Lehet, sőt valószinű, hogy itt csak seregrészenként volt hosszabb tartamú megállapodásról szó, amíg azok a podgyászt a kijelölt helyre lerakták s aztán nyomban folytatták az előnyomulást. Az is csak előnyére vált a döntő csatába készülő hadseregnek, hogy Báli bég meghallgatott tanácsa és javaslata folytán a nagyvezír a nagy podgyász hátrahagyását határozta el, afölött azonban legalább is disputálni lehetne, hogy célszerű volt-e a ruméliai hadtestet fedett felállítási helyéről egymagában a teljesen nyilt mezőre az ellenség közvetlen közelébe előrerendelni, mely megjegyzés természetesen csak arra az esetre szól, ha a hadsereg többi része tényleg a Buziglica tájékán való teljes felvonulásra kapott volna parancsot. Ennek az elhatározásnak illetve intézkedésnek elbírálásánál nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy az akkori időben a mindennapos dolgok közé tartozott, sőt majdnem elvül szolgált, hogy a két ellenséges sereg a döntő csatát megelőzően teljesen közeli távolságra vonult fel egymással szemben, mely felvonulást igazi középkori gavallér módjára egyik fél sem zavarta meg, még ha ő a csapatok harcfelállításával jóval előbb is elkészült. S miután továbbá a magyarok reggel óta tétlenül nézték a török sereg mozdulatait, Ibrahim joggal tehette fel róluk, hogy ők e napon már nem óhajtanak megütközni s így továbbra is nyugodtan bevárják, amíg a fentebb említett szokásnak megfelelően a török sereg velük szemben másnap teljes egészében felfejlődik. Ezért, ha úgy vesszük, az, amit Tomory, mint alább látni fogjuk, a csata időelőtti kierőszakolásával véghezvitt, tulajdonképen súlyos sértésnek volt minősíthető e majdnem általánosan kötelezőnek elismert gavalléria ellen.
Mindazonlátal az összes körülményeket figyelembe véve, végeredményben nekem az a meggyőződésem, hogy a török hadvezetőségnek, miután a Báli és Khoszrev-csoportokat Nagy-Nyárád vidékére fedetten való maradás kötelezettsége mellett, már kikülönítette, a ruméliai hadtestet pedig ágyúlövésnyire közelengedte a teljesen harcrakész magyar hadsereghez, ilyen körülmények között a csatát nem lett volna szabad másnapra halasztani, mert ezáltal kockára tétetett az a nagy előny, amelyre az említett csoportoknak mindenesetre igen helyesen kontemplált meglepő közbelépése révén feltétlenül számítani lehetett, mert az, hogy ezek a csoportok egészen másnapig észrevétlenül húzhassák meg magukat Nagy-Nyárád tájékán, nem igen lehetett számítani s azonkívül az izoláltan előretolt ruméliai hadtest az egyenkénti megveretés lehetőségének tétetett ki. De különben is a távolság Kisfalud–Bán–Baranyvár környékéről a magyar sereg felállítása helyéig alig tett ki többet 16 km, vagyis négyórai menetnél, mely a csapatokat, ha nem döcögve, hanem flottul meneteltek volna, nem is igen fárasztotta volna ki, s így normális, felesleges komplikációkat és hátráltatásokat mellőző rendelkezések és viszonyok között nemcsak a ruméliai hadtest, hanem az egész török sereg már déltájban, illetve a legrosszabb esetben a menetre 4 teljes órát és a felvonulásra is ugyanannyit számítva, délután 2 óra körül már teljesen felvonulva állhatott a magyar sereggel szemben, ahonnan a csatát a rendelkezésre álló túlerőre való tekintettel bátran nyomban meg lehetett volna kezdeni.
A török csapatok augusztus 29-iki menetrendjét a szultán illetve Ibrahim igen célszerűen állapította meg. Nagyon üdvös volt az elől menetelő ruméliai hadtestet tűzérséggel és megfelelő janicsár-haddal megerősíteni, miáltal ez a hadtest teljesen önálló hadműveletekre és harcok vívására is alkalmassá tétetett.
A XII/2. számú mellékleten feltűntetett d. u. 3 órai helyzetet közelebbről szemügyre véve, a következő benyomást nyerjük: a magyar sereg a kora reggeli órák tétlenségére kárhoztatva és a perzselő nap sugarai által kifárasztva és ellankasztva kínos bizonytalanságban vergődik és megadással tűri, hogy az ellenség kénye-kedve szerint tegye meg intézkedéseit a küszöbön álló nagy mérkőzésre. Az oly sok előnnyel járó kezdeményezést a magyar hadvezetőség immár teljesen ki engedte siklani kezéből, azáltal alkalmat adván az ellenségnek, hogy legjobb belátása szerint azt tegye, ami neki jól esik és legjobban megfelel. A török hadvezetőség nagy mértékben ki is használta a neki tálcán felkínált előnyöket, azonban mégis bizonyos fokú határozatlanságot és még nagyobb fokú lassúságot mutat fel úgy ismételten változásoknak alávetett elhatározásaiban, főleg arra nézve, hogy még aznap elfogadja-e a döntő csatát, vagy sem, mint ezen elhatározások végrehajtása tekintetében. Tetterős, aktív ellenség ilyen körülmények között igen könnyen halomra dönthette, illetve kivihetetlenekké tehette volna Szulejmán szultánnak illetve első hadsegédének egyébként igen ügyesen kieszelt cirkulusait.
){kind=link}