Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A magyarok e korbeli nagyfokú romlásának, amelynek végeredményben az elkerülhetetlen bukáshoz kellett vezetnie, főbb okait a leírtak nyomán a következőkben foglalhatjuk össze: a legnagyobb baj volt a legféktelenebb önzésen alapuló s a nemeseknél, uraknál egyformán, általánosan és mindjobban lábrakapott nagyfokú erkölcsi züllöttség, amelynek posványába elmerülve, a haza, a közjó és mások érdekeinek figyelmen kívül hagyása, sőt lábbaltiprása mellett mindenki csak a maga javát és előnyét igyekezett előtérbe helyezni. Ezzel kapcsolatban a legféktelenebb hatalom- és meggazdagodási vágy is mindig nagyobb arányokat öltött, ami viszont a különböző hivatalt viselők részéről az állami és mindenféle idegen vagyon lelkiismeretlen és hűtlen kezelését vonta maga után. E nagyfokú erkölcsi fogyatkozások elharapódzásával lépést tartva, azok természetes melléktünete gyanánt az áldozatkészség és engedelmesség, majd a törvénytisztelet teljes hiánya kezdett mindjobban lábrakapni. Ily körülmények között nem sokat ért, hogy a rendek egyes országgyűléseken pénzt, embert, mindent bőségesen megszavaztak, sőt a királyt még korlátlan hatalommal is felruházták, de amellett senkinek se jutott eszébe, hogy a törvények által reászabott kötelezettségeknek eleget is tegyen. Az 1526. évi rákosi országgyűlésen a rendek által a királynak adott korlátlan hatalom egy erőskezű, energikus Mátyás kezében még ebben az utolsó, tizenkettedik órában is, amidőn a török már nemcsak döngette az ország kapuit, hanem azokon keresztültörve, már magyar területen hömpölygött a Duna mentén előre, csodákat művelhetett volna, de az erélytelen, gyönge II. Lajos sehogy se tudott a kezébe adott korlátlan hatalommal élni és az a sajátszerű, különös, szinte gyermekiesen naív kölcsönös felelősségáthárítási komédia a rákosi országgyűlés berekesztése alkalmával, valóban a rendek és király legnagyobbfokú gyámoltalanságának, tehetetlenségének volt a jele. Ily módon nem meglett emberek, hanem gondtalanul játszadozó gyermekek szoktak üres fenyegetésekkel egymásra ijeszteni. Mindezek a jelenségek a király és a nemzet és az utóbbinak kebelén belül áthidalhatatlan erkölcsi és anyagi differenciákat eredményeztek s így nem csoda, hogy a különböző pártállású egyének és a hatalmat minél jobban magukhoz ragadni akaró pártok örökös veszekedésben, civódásban és pártoskodásban állottak, mint kérlelhetetlen ellenségek egymással szemben. Egy további, az ország biztonságát a legkedvezőtlenebbül befolyásoló hátrány volt azonkívül, hogy lassanként az urak és nemesek, a jobbágyok és parasztok, a honvédelmi kötelezettséggel nem sokat törődve, a kötelességszerű katonáskodástól mindinkább húzódozni és a honvédelem nemes eszméje iránt mindjobban elhidegülni kezdtek, aminek az lett a természetes következménye, hogy a meglevő katonai intézményeket lassankint teljesen elhanyagolták, a hon védelmére hivatott egyének a fegyverhasználatban, a tisztihelyekre beosztottak pedig a rájuk bízott csapatok vezetésében való jártasságukat és gyakorlottságukat mindinkább teljesen elvesztették, úgy hogy elvégre már se parancsolni, se engedelmeskedni nem mert, nem tudott, vagy jobban mondva, nem akart senki. Hiába adott ki a kancellár, a nádor, sőt maga a király is rendeleteket és parancsokat, ha azok mindenütt süket fülekre találtak.
Egyébként az engedelmesség megtagadása és a vett parancsok nem teljesítése terén tudvalevőleg maga a nádor járt legelöl a legrosszabb példával, amit pedig egyes urak e tekintetben műveltek, az sokszor már a nyilt lázadással is határos volt. Emiatt a király ismételten nyiltan haragra lobbanva, elég erélyesen ki is fakadt, de ezek a jelenetek az erélynek és energiának csak pillanatnyi fellobbanásai voltak; II. Lajos túlgyenge volt ahhoz, hogy az egymást rohanó árként gyorsan követő eseményekre saját egyéniségének bélyegét reányomja, pedig ő legtöbbször igen helyesen és találóan fogta fel, illetve ítélte meg a pillanatnyi helyzetet.* Ily körülmények között minden téren lassacskán teljesen a nagyhangúak, az erőszakoskodók kerekedtek fölül s legvégül oda jutott a dolog, hogy még magának a királynak, a környezetében levő főbb állami hivatalnokokkal együtt is meg kellett hajolnia egy törpe, de annál erőszakosabb kisebbség, a Tomory-csoport akarata előtt, aminek aztán egy kompromisszum-féle, a pillanatnyi helyzetnek semmikép sem megfelelő, a király és az ország sorsára végzetes következményekkel járó elhatározás, a döntő csatának az útban levő seregnek csak mintegy felével való elfogadása lett a vége. A mohácsi csatában ugyanis a király vezénylete alatt mintegy 28.000 ember vett részt, mely napon Szapolyay a körülbelül 20.000 főnyi erdélyi sereggel Szeged tájékán, Frangepán 3000 emberrel Zágrábnál, a mintegy 7500 harcost számláló cseh és morva segélyhad pedig Székesfehérvár–Veszprém–Győr tájékára ért s végül egyes urak még ennél is jóval hátrább állottak az általuk kiállított csapatokkal. A felsorolt adatokból eléggé kitűnik, hogy idegenek ezúttal sem siettek az egész keresztény világ érdekében a törökkel viaskodó magyar nemzet támogatására. A Székesfehérvár–Veszprém–Győr alá elkésve ért cseh és morva csapatokat ugyanis a cseh kormány nem önszántából, hanem Lajos királynak, mint Csehország királyának parancsára indította útnak Magyarországba. Az egyedüli idegen hatalom, amely tőle telhetőleg igyekezett kötelességének eleget tenni, a szentszék volt, mely messzemenő gondoskodásnak és támogatásnak legfőbb inspirátora a valóban fínomlelkű, bölcs belátású és mély érzésű De Burgio báró pápai legátus volt, aki fenkölt gondolkozásmódjával és nemes eljárásával aranybetűkkel írta be nevét hazánk történelmébe.
Az idegen uralkodók által eszerint újból cserbenhagyott Magyarországnak összesített és együtt tartott erővel kellett volna tehát a sokszoros túlerővel fellépő szultán ellen döntő hadműveleteit megtervezni s így határozottan jobb lett volna Szapolyay és Frangepán tanácsára hallgatva, a rendelkezésre álló erőket hátrább, talán a Velencei tó és a Duna között egyesíteni, ahol a döntő csatát sokkal előnyösebb körülmények között lehetett volna megvívni. Igaz, hogy ez az eljárás ellenkezett a király és tanácsosainak eredeti hadműveleti tervével, amely a sereg részére azért jelölte ki Tolnát gyülekezési helyül, hogy onnan tovább előnyomulva, már az ország határán, vagyis az alsó Száva mentén szálljon szembe az ellenséggel, de ezt a tervet már a priori halomra döntötte egyrészt az a körülmény, hogy a török sereg éle már június végén elérte volt a magyar határon fekvő Belgrádot, másrészt a mozgósított magyar seregrészeknek felette késedelmes módon történt gyülekezése és ép oly vontatott módon való előnyomulása Tolna, mint a kijelölt főgyülekezési hely felé, úgy hogy ide még maga a királyi sereg is az eredeti július 2.-iki terminus helyett csak augusztus 6-án érkezett meg, amidőn Szulejmán Pétervárad megvétele után már a szintén Magyarországhoz tartozó Ujlakot (Ilokot) szorongatta.* Itt tehát ugyanazt a jelenséget látjuk, mint az 1521. évi hadjáratban; az akkori szomorú tapasztalatakon senki sem okult.
Lásd a XII/1. számú mellékletet.
Egyébként a királyi tanács ama június 17-iki elhatározása, hogy a részben még csak ezután szerzendő pénzen talpraállítandó sereggel már a Száva mentén kísérlendő meg a komoly ellenállás, homokra épített tervnél egyébnek nem minősíthető, mert hiszen tudjuk, hogy abban az időben Szulejmán seregével már június 12-ike óta Krusevác tájékán, vagyis Belgrádtól mindössze 180 km-nyire állott s így azt a július 2-ig tartó 20 nap alatt, amikorára a magyar seregnek még csak gyülekeznie kellett a Belgrádtól majdnem 300 km-nyire fekvő Tolnán, még napi átlagos 9–10 km-teres, valóban rövid sétamenetekben is elérhette,* a magyar seregnek pedig Tolnától, hogy az alsó Szávát elérje, még legalább 10–15 napra volt szüksége. Téves kalkulációjából a négy nap mulva, június 21-én Budára érkezett Bessenyei és Temesváry némileg kijózanította ugyan a királyi tanácsot s ekkor a Száva helyett az alsó Dráva megvédése határoztatott el, csakhogy ekkor már ez a kombináció is hiú ábrándokon felépültnek volt tekinthető, mert ha a szultán serege Krusevácról nyomban elindulva, közbeeső hosszabb megállapodások nélkül folyékony tempóban folytatta volna útját Belgrádon át Eszék felé, akkor ezt a körülbelül 350 km-nyi távolságot a június 13-tól július 2-ig terjedő 20 nap alatt, naponta átlag 18 km-t haladva, egészen könnyen megtehette volna s így a Drávát Eszéknél már olyan időben érhette volna el, amikorára a magyar seregnek még csak gyülekeznie kellett a Drávától 100 km-re északra fekvő Tolnán. A valóságban azonban mindkét részen másképen alakultak a viszonyok. A török sereg mindjárt Krusevácnál négy napi pihenőt tartott és június végéig mindössze Belgrádig jutott s így a fenti útnak csak mintegy felét tette meg, a Belgrádtól Eszékig terjedő 170 km hosszú út megtevésére pedig, miután közben Pétervárad ostrománál 14 napot töltött el, 34 napra volt szüksége, ami mindössze napi 5–8 km-nyi átlagos menetteljesítménynek felel meg. Viszont az ellentáborban is a valóságban a fenti kalkulációnál jóval rosszabbul nézett ki a dolog, mert július 2-ig Tolnára az onnan Budára hepciáskodva visszatérő nádor jelentése szerint, úgyszólván még egyetlen fegyverfogható ember se érkezett s a király is csak július 20-án indult meg, mindössze 3000 embert számláló maroknyi hadával, még pedig igazi ráklassúsággal a kijelölt gyülekezési hely elé, ahol augusztus 6-án az ott egybegyűlni rendelt seregnek még mindig se híre se hamva nem volt. Ennek ellenére az e napon összeült haditanács még mindig a drávamenti döntő összeütközés, illetve a Dráva-vonal megvédelmezésének eszméje mellett maradt meg, ami a XII/2. sz. mellékleten látható akkori kölcsönös helyzet szerint valóságos nonsens számba ment. Igy nézett ki tehát magyar részről ennek a szerencsétlen hadjáratnak hadműveleti tekintetben való megalapozása és előkészítése s hogy ily előzmények után a harcászati döntést előkészítő rendelkezések sem nyújthattak kedvezőbb kilátást, az szinte magától értetődik. Pedig a Bakics szerb vajda által hozott és a lengyel követ és Tomory kémei által megerősített adatok az ellenség szándékáról és hadjárati tervéről oly kimerítők és találók voltak, hogy azok alapján a legcélszerűbb módon meg lehetett volna tenni a szükséges ellenintézkedéseket. És ha az urak, nemesek és jobbágyok oly botrányos nembánomságot nem tanúsítottak volna, mi sem állta volna útját annak, hogy Lajos király az ország határához, a Szávához érő Szultánt a legszebb sikert garantáló, az övével majdnem egyenlő erejű hadsereg élén fogadja, ha t. i. mindkét részen csak a harcosok, nem pedig a kísérő személyzet számát is figyelembe vesszük. Ha az urak, nemesek, de különösen a nagyon is késedelmeskedő vármegyék jobban igyekeztek volna köteles csapatkontingenseiket a meghatározott időre a gyülekezésre kijelölt helyre vezetni, úgy Magyarország minden külső segítség nélkül is közel 100.000 fegyverest állíthatott volna az ország határát átlépő törökkel szembe, így azonban mindössze 60.000 ember fogott fegyvert, ezek közül azonban a döntő összeütközés alkalmával a mohácsi síkon még a felénél is kevesebb volt jelen. A fenti számadatok alapján tagadhatatlan, hogy tulajdonképpen ezúttal is elég nagy és tekintélyes számú had fogott fegyvert az országra törő törökök leverésére, de azért a magam részéről mégis kissé túlzottnak és elnézőnek tartom Fraknói következő megállapítását:* „Az ország zászlós urai, a legelőkelőbb családok tagjai úgyszólván teljes számban csoportosultak a király körül. Amiben annak bizonyítékát láthatjuk, hogy a főrendek körében az áldozatkészség megfogyatkozása dacára a személyes bátorság szelleme nem halt ki.” Én ehelyett inkább Gyalókaynak a mohácsi csatáról írt tanulmányának 26. old. foglalt következő, igen találó véleményét osztom: „A királyi sereg összetételéről elég valószínűséggel állíthatjuk, hogy körülbelül egyharmada nem volt magyar, hanem horvát, lengyel, német, cseh és morva. Sőt volt egy kevés olasz és spanyol is. Ha ezt a 8000 főre tehető idegent leszámítjuk, arra a megdöbbentő eredményre jutunk, hogy a szorosan vett Magyarország – erre az élet-halál harcára – saját fiaiból nem tudott 16–17 ezernél többet fegyverbe állítani a török ellen. Vagyis az ország várható haderejének legnagyobb része hiányzott a mohácsi csatából.” Ellenben teljesen magunkévá tehetjük ugyancsak Fraknóinak folytatólag papírra vetett következő szavait: „És a történetíró örömmel jegyzi fel azt, hogy a végső veszedelem idején Horvátországban is megemlékeztek az urak arról, hogy hazájuk sorsa Magyarország sorsával szorosan össze van kötve.”
Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet Története IV, 505.
A moldvai vajda jelentése és javaslata nyomán felmerült és a királyi tanácsban legalább ideig-óráig megfontolás és deliberáció tárgyává tett ama hadjárati tervvel, hogy Szapolyay az erdélyi haddal a két szövetséges vajda társaságában önállóan törjön be a török birodalomba, illetve hogy a Magyarország felé útban levő szultánt hátulról támadja meg, nem igen érdemes behatóbban foglalkozni. Ez a terv a magyar hadsereg kettéosztásán és a két résznek egymástól igen messze fekvő területeken való operálásán épült fel, úgy hogy azok egymást kiegészítő, támogató kooperációjára számítani nem igen lehetett, s mivel másrészt az erők ily megoszlása Szulejmánnak bőségesen adott volna alkalmat arra, hogy viszonylagos túlerővel előbb az egyik, azután a másik hadseregre vetvén mgukat, azokat egymás után tönkretegye, ennek folytán bátran kimondhatjuk a szentenciát, hogy a hadjárat ily módon való vezetésének eszméje még azt a csekély, múló érdeklődést sem érdemelte meg, amellyel azt Lajos király a maga részéről fogadta. Lehet, hogy ez a terv akkor még azért volt érdemen felüli módon szimpatikus a király és a véleményadásra felszólított tanácsosok előtt, mert ezáltal a veszedelmesnek hitt Szapolyayt még biztosabban és jó hosszú időre távol lehetett tartani a király közelében lejátszódó események gócpontjától. Hogy egyébként Szapolyay mennyiben érdemelte meg a róla közforgalomba került rosszindulatú híreszteléseket és hogy a mohácsi csata elvesztéséből és az azután keletkezett fonák helyzetből kifolyólag őt mennyiben érheti jogos szemrehányás és gáncs, arra később visszatérünk még.
A magyar seregnek Tolnára elrendelt gyülekezése szintén a Bakicstól vett híreken alapult s ezt a rendelkezést általában helyeselhetjük, mert innen akár a Dráva–Száva felé, sőt a Duna–Tisza közére is, ha esetleg a török sereg utóbb mégis a Duna balpartján folytatta volna előnyomulását minden nagyobb nehézség nélkül előre lehetett vezetni. Csak az volt a baj, hogy nem volt senki, még a királyt sem véve ki, aki a kellő tekintély és energia felett rendelkezett volna, hogy esetről-esetre a legcélszerűbbnek látszó rendszabályokat életbe léptesse. A nádornak, akit sokan gyávasággal is vádoltak, senki sem akart engedelmeskedni; ezért az ő személye nem is jutott komolyan kombinációba a sereg fővezérének kijelölésénél. Az akarata ellenére fővezérré kinevezett Tomorynak hadműveleti dolgokban is határozottan elég jó érzéke volt, de nála az erély hiánya volt a legnagyobb baj, mi miatt még saját csoportja is annyira a feje főlé nőtt, hogy utóbb jobb belátása ellenére már nem mert azzal ellentétes álláspontra helyezkedni; ezért nőtt meg elvégre ennek a csoportnak annyira a szarva, hogy véleményével és elszánt, durva fellépésével, mint már fentebb is kiemeltük, már nemcsak a többséget képviselő királyi tanácsot, hanem magát a királyt is terrorizálta. A hadsereg körében a mohácsi csatát közvetlenül megelőző időszakban dúló átkos visszavonásról és egyenetlenségről Gyalókaynak a mohácsi csatáról írt tanulmányában* a következő figyelemreméltó sorokat olvashatjuk: „… a királyi táborban két, egymással minduntalan harcban álló párt volt. A nagyobbik, amely számának megfelelően lármásabb és erőszakosabb is volt, a minden áron való megütközést követelte. A kisebbik – de józanabbik – a visszavonulás mellett foglalt állást. Ellenben a Karassóhoz egyik se akart menni,* amit viszont a harmadik, – de most távollevő párt, Tomory különítménye, kívánt volna… Fővezér most már volt kettő is, de parancsolni egyik sem mert. A fiatal, tapasztalatlan, ide-oda rángatott király még kevésbé. Tomoryban legalább volt el nem vitázható stratégiai érzék. Tudta, mit kellene tennie, de nem volt az az ember, aki a maga véleményének és akaratának, szükség esetén erőszakkal is érvényt szerzett volna. Hiányzott belőle az a szuggesztív erő, amely az alárendelteket meg tudta győzni,. De hiányzott belőle az a kíméletlen energia is, amelyre a nagyhangúakkal és nyakaskodókkal szemben szükség lett volna. Fővezértársa, Zápolyai György – hadban járatlan fiatal ember – úgy látszik, meg se próbált szóhoz jutni.” Ily körülmények között kétszeresen sajnálatos, hogy e kritikus időben Tomory másik két fővezértársa, Szapolyay János és Frangepán Kristóf, akik nemcsak a kellő seregvezetési rutin, hanem a szükséges tekintély és energia felett is rendelkeztek, még oly távol voltak a királyi tábortól, hogy kinyilvánított véleményük és szavuk már a közvetlenség híján sem eshetett a kívánt súllyal a mérleg serpenyőjébe. Ha a sorsdöntő pillanatban ők is részt vettek volna a mohácsi haditanácskozáson, alig lehet kétségünk az iránt, hogy a király végeredményben az ő javaslatukat tette volna a magáévá és ez esetben a nagyhangú ellenzékieskedőket is feltétlenül sikerült volna leszerelni és téves álláspontjuk abbahagyására rábírni. Nagyon valószínű, hogy e nagyhangú urak következetesen makacs kitartása a mellett, hogy a döntő csatát minél közelebb a határhoz kell elfogadni, részben arra is volt visszavezethető, hogy legnagyobb részük, mint ottani birtokosok, sajnálták házuk és családjuk környékét az ellenséges pusztításnak és biztos tönkretevésnek kitenni.*
Gyalókay Jenő, A mohácsi csata 1526 augusztus 29. Különlenyomat a „Mohácsi Emlékkönyv”-ből, 16. old.
A kisebbik párt természetesen már csak azért sem, mert hiszen ő most már a visszavonulás és nem az előnyomulás álláspontján állott.
Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 237.
Az említetteken kívül volt Tomorynak még egy oly tulajdonsága, amely őt kevésbbné alkalmassá tette a fővezéri állásra, még pedig az, hogy nagyon fogékony volt a háborúban minduntalan változó pillanatnyi helyzetek okozta benyomások iránt, ami őt elhatározásaiban és felsőbb helyre előterjesztett javaslataiban ingadozóvá, sőt majdnem mondhatni köpönyegforgatóvá tette. Így tudjuk, hogy július 15.-én Palinayt a legszebb remények hangján tartott jelentéssel küldte vissza a királyhoz,* ellenben amidőn az általa megállapított 8–10 nap letelte után a kért segítséget meg nem kapta, majd Pétervárad eleste után a rengeteg számú török erőknek Eszék felé való tovahömpölygését konstatálta, ez a látvány lelkét egészen kishitűvé teszi s mint aki mindent veszve lát, azonnali békekötést ajánl királyának.* Emiatt a király tanácsosainak többsége nem minden ok nélkül illette a különben mindnyájuk által nagyrabecsült vezért a papi kislelkűség vádjával. Tomorynak utóbb említett túlreálisztikus hangon tartott jelentése a király környezetében ép az ellenkező hatást váltotta ki, amit általa elérni akart. A haditanács ugyanis az ellenkező hibába esve, a döntésnek a Dráva mentén való kierőszakolását tűzte ki céljául, amire akkor már, mint már előbb a 202. oldalon is említettük, minden józan alap hiányzott. Seregcsoportjának harcias hangulata (lásd a 190. és 208. oldalon) és a királyi környezet többségének bizakodó felfogása (lásd 195. oldalon) által befolyásolva, néhány nap mulva Tomory, a fővezér, a mohácsi tanácskozáson a király nagy csodálkozására már teljesen hűtlenné válik előbbi pesszimisztikus felfogásához s immár ő maga is a leghelyesebbnek látszó időleges visszavonulás helyett a meggondolás nélküli előnyomulás és döntő összeütközés szószólójává válik (lásd a 195. oldalon), miáltal ő is a gyorsan bekövetkezett katasztrófa egyik legelsőrendű tényezőjévé avatta fel önmagát. Pedig ha ő ekkor szintén a mérsékelten gondolkozók, illetve az időleges visszavonulást javaslók táborába szegődik, amit két távollevő fővezértársa is a legnyomatékosabban javasolt, akkor minden bizonnyal ez a helyes felfogás kerekedett volna fölül és a mohácsi haditanács ezt mondta volna ki végleges határozatként.
Lásd a 182. oldalon.
Ha Tomory ezek szerint a már említett fogyatkozásoknál fogva mint fővezér és a társvezérek beérkeztéig az egész seregnek tulajdonképpeni vezetője, nem is állott a helyzet magaslatán, mint kikülönített seregcsoport-parancsnok határozottan derekasan megállotta a helyét. Már azok az érdemek, amelyeket a délvidéknek, de főkép Péterváradnak nagyrészt saját, illetve egyházmegyéje költségén való megerősítése, kiépítése és seregszükségletekkel való ellátása tekintetében szerzett, örökké emlékezetessé teszik nevét hazai történelmünkben, illetve hatörténelmünkben. Épígy nemcsak kifogástalanok, hanem határozottan mintaszerűeknek mondhatók azok az intézkedések, amelyeket seregcsoportjának működésére nézve annak a mohácsi táborba való visszavezetéséig kibocsátott. Nem rosszalhatjuk, sőt határozottan helyeselnünk kell ama elhatározását, hogy a török sereg beérkeztekor Pétervárad védelmét külön felelős parancsnok vezetése alatt a benne levő gyalogságra és tűzérségre bízta, míg ő maga a rendelkezésére álló lovassággal, amelyet valóban kár lett volna a várban körülzáratni, a váron kívül foglalt állást, hogy az onnan tovább előnyomuló erőket, ellenük mindig aktív módon fellépve s azokat folytonos támadásaival molesztálva, azok előhaladását tőle telhetőleg késleltesse. Nevezetes és figyelmereméltó, hogy Tomory lovassága számára a jövendő működés színterét a Duna balpartján kereste, holott a beérkezett hírek mind amellett szólottak, hogy Szulejmán folyton a Duna jobb partján maradva, fogja Buda elfoglalását célzó hadműveleteit vezetni. Az okot Tomory elhatározásához az szolgáltathatta, hogy az alsó Dráva–Száva–Duna közti terepszakaszon, vagyis a Szerémségnek keleti részén számos kisebb-nagyobb vár volt, amelyek, valamint az ottani, részben kevésbé járható mocsaras terep már önmagukban is elég akadályt gördítettek az ott előnyomuló ellenség elé, míg ha az véletlenül egészben, vagy részben mégis a Duna balpartján fekvő terepet választja további hadműveleteinek színhelyévé, ott annak folyékony előnyomulását csakis élő erőkkel lehet megnehezíteni, késleltetni. Tudjuk, hogy Szulejmán Pétervárad bevétele után csapatjainak egy részét tényleg átrendelte a Duna balpartjára s csak amidőn tudomására jutott, hogy ott tekintélyes ellenséges erők állanak, rendelte őket újból a jobb partra vissza. Ekkor aztán Tomory is, feladatát a balparton befejezve látván, egész erejét szintén a jobb partra vezette át, hogy a Dráva felé előnyomuló török hadsereg arcvonala elé kerülve, annak előrehaladását minél inkább késleltesse.* Ezt célzó hadműveletei szintén mintaszerűeknek mondhatók, mert az ellenséggel szünet nélkül a legszorosabb érintkezést tartva, csak lépésről-lépésre vonult vissza Eszék felé, amelynek hídját aztán maga mögött lerombolta, hogy az ellenségnek a Dráván való átkelését lehetőleg megnehezítse. Drávától északra a valóban kiváló csapatvezér ernyedetlen buzgalommal tovább folytatta feladatának a legaktívabb módon való végrehajtását, az ellenség előnyomulásának késleltetését s legszebb jelét csapatvezetői kiváló képességének az által adta, hogy a leghelyesebb, mert az ellenségre nézve a legkritikusabb pillanatban vetette rá magát annak oszlopaira, amidőn azok éppen a mocsaras mellékterepe miatt nehezen járható Karasicán voltak átkelőben. Ennek az ügyesen kieszelt és ép oly bravúrosan végrehajtott hadműveletnek meg is lett a kellő anyagi és erkölcsi eredménye, amint azt már az ellenség által ezúttal szenvedett veszteségek is mutatják. Az egész hadjárat sorsát befolyásoló döntő eredményt mindössze néhány ezer emberből álló lelkes csapat az ellenség óriási túlerejére való tekintettel természetesen el nem érhetett, de az itt kivívott győzelem nagyban emelte a csoport vállalkozó és harcias szellemét és nagyrészt ennek a győzelemnek tulajdonítható, hogy utóbb ez a seregcsoport még vezérének mérsékeltebb felfogásával is szembeszállva, a hadsereg zömét és a királyt is a minden meggondolás nélküli nekirohanásra igyekezett rábírni, miáltal ez a gyönyörű részletsiker inkább kárára, mint hasznára vált az egész hadjárat szempontjából tekintetbe veendő és mérlegelés tárgyává teendő ügynek.
Határozott egykorú adat hiányában a későbbkori írók Tomory partváltását felváltva Dálya, Apatin, illetve Bezdán környékére teszik. A legvalószínűbb, mert legtermészetesebb a dályai átkelés, mert ez legjobban hozható összhangzásba a Tomory-csoport működésével. Az, hogy Tomory Bezdánnak nagyot kerülve kelt volna át a Dunán, hogy aztán utóbb ismét dél felé nyomulva kerüljön a Drávától délre fekvő vidékre, oly hibának volna minősíthető, amelynek elkövetését semmi esetre sem szabad a kisebb keretek között kíváló vezéri és vezetői ügyességről és képességről tanuságot tevő Tomorynak imputálni.
Ellentétben a magyarok részén tapasztalt fentemlített nembánomsággal, huzavonával, lassúsággal és az egész vonalon megnyilvánult nagyfokú indolenciával, a törökök részén a háború előkészítését illetőleg, úgy mint az előző 1521. évi nagy háborúban, megint úgy ment minden, mint a karikacsapás. Ott a szultán parancsait az egész birodalomban mindenki az utolsó betűig híven, gyorsan és pontosan teljesítette s mire 1526-ban tavaszodni kezdett, a mozgósított csapatok, vonatok és a sereg egyéb tartozékai szinte minuciózus pontossággal érkeztek be a gyülekezésre kijelölt Konstantinápoly melletti halkali binári nagy katonai táborba.
A háború előkészítésének ily sima, úgyszólván súrlódásmentes lefolyása főkép két igen fontos tényezőnek volt köszönhető. Törökországban ugyanis egyrészt a mindenkori szultán összes népei felett korlátlan egyeduralmi hatalmat gyakorolt; amit ő elrendelni jónak látott, azt alattvalói vakon, minden legkisebb ellenzés nélkül és úgyszólván betű szerint teljesítették, mert aki a legkisebb mértékben is ellenkezni mert, lett légyen az eleddig leghatalmasabb úr, minden további teketória nélkül egész vagyonát és ráadásul még fejét is vesztette. A másik fontos körülmény az volt, hogy a török birodalom már évtizedek óta évről-évre állandóan háborúkat viselt s így az összes állami szervek már annyira be voltak gyakorolva a mozgósítással kapcsolatos teendők elvégzésében, hogy náluk ez már megszokott, különösebb nehézségeket nem okozó mindennapi munka számba ment. Ez a folytonos háborúskodás a török birodalom számára szinte életfeltételt jelentett, mert ott az állandó forrongásban levő népeket, de legkivált az állandóan fegyver alatt tartott janicsárokat szünet nélkül hadi tevékenységben kellett tartani, mert különben azok elégedetlensége a szultán hatalma és személye ellen irányuló belső forrongásokban tört magának utat és keresett kielégítést különleges céljai számára. A két ország között ennélfogva mindkét tekintetben óriási volt a különbség. Törökországnak korlátlan egyeduralmi jogok felett rendelkező uralkodójával ellentétben Magyarországon a fiatal, tapasztalatlan Lajos király meglehetősen gyenge bábnak volt tekinthető, akinek szava nem sokat nyomott a latban a vele folyton packázó főurakkal, nemesekkel, országos rendekkel szemben. Azonkívül a magyar nemzet utóbbi időben már úgyszólván teljesen elszokott a katonáskodástól és a hadbaszállást kellemetlen nyűgnek tekintvén, az erre vonatkozó parancsoknak csak ímmel-ámmal, sőt ha szerét tehette, egyáltalában nem tett eleget. A Hollós Mátyás, Nagy Lajos, vagy még inkább a vezérek korabeli szinte közmondásossá vált és az egész világon elismert hajdani nagy magyar virtusnak hadi dolgokban, fegyverforgatásban való bámulatos jártasságnak és a katonai vezetők kiváló hadvezéri képességének már csak a letűnt régi szép daliás idők regéiben volt meg; a magyar erekben ugyan még most is a régi, nagy és fényes katonai sikerek zálogát képező, hevesen lüktető, dicsszomjas vér csörgedezett, de nem igen akadt uralkodó, nagynevű vezér, aki buzdító, sőt ha kell, könyörtelenül lesujtó szavával, hadratermettségével, önfeláldozó nemes példaadásával és egyéb vezéri képességeivel a népben szunnyadozó, nagy tettek véghezvitelére alkalmas erőket újabb világraszóló nagy eredmények kivívására ismét életre kelthette volna.
Az a példás rend és fegyelem, amely a török mozgósítási és felvonulási munkálatokat jellemezte, a hadműveletek folyamán, amint az az alkalmazott drákói büntetésekből is következtethető, talán még fokozottabb mértékben jutott kifejezésre, úgy hogy Szulejmán hadseregét általában igen fegyelmezettnek és hadműködésre kiválóan alkalmasnak kell minősítenünk. A lakosokkal szemben alkalmazott vad és durva bánásmód, az a sok rablás, gyujtogatás és fosztogatás, amely az időről-időre Magyarországba, a tengermellékre és az osztrák tartományokba betörő török portyázó különítmények és bandák mindenkori útjának kísérő jelensége volt, a rendes hadműveletek keretében csak kivételes alkalmakkor, amikor a fővezér, avagy az egyes seregoszlopok és csoportok parancsnokai arra kifejezetten engedélyt adtak, volt tapasztalható.
Ebben a hadjáratban Szulejmán előnyomulását nem egyhuzamban hajtotta végre, hanem seregét időről-időre egyes fontosabb, nagyobb városok köré, amelyek egyúttal nevezetes útcsomópontok is voltak, felzárkóztatta, ott a csapatokat újból rendbehozatta, a kellő szükségletekkel ismét bőven ellátta s csak azután eresztette őket, négy-öt napi pihenő után, a következő etapig előre. Ily etapok voltak: Drinápoly, Philippopolisz, Szófia, Nis és Belgrád. Idáig az előnyomulás a következő képet mutatta:
| Indulás Konstantinápoly mellől április 23-án. |
Ápr. 23-tól máj. 2-ig menet Konstantinápolytól Drinápolyig,
| 220 km. 10 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 22 km. |
Máj. 9-től máj. 19-ig Drinápolytól Philippopoliszig,
| 150 km. 11 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 13 1/2 km. |
Máj. 24-től máj. 29-ig Philippopolisztól Szófiáig
| 140 km. 6 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 23 km. |
Jún. 3-tól jún. 9-ig Szófiától Nisig
| 140 km. 7 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 20 km. |
Jún. 10-től Jún. 12-ig Nistől Krusevácig
| 60 km. 3 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 20 km. |
Jún. 17-től jún. 30-ig Kruseváctól Belgrádig
| 170 km. 14 nap alatt; átlagos napi teljesítm. 12 km. |
| Belgrád környékén a sereg 10 napig maradt. |
Ezek szerint az eddigi előnyomulás inkább lassúnak, vontatottnak, mint gyorsnak mondható. Nem szorul azonban hosszabb bizonyításra, hogy oly körülmények között, amidőn az előnyomulást ily hatalmas sereggel a földrajzi viszonyok kényszerítő hatása alatt úgyszólván egyetlen menetvonalon kellett végrehajtani, a Szulejmán által alkalmazott menettechnika a célnak a lehető legjobban felelt meg. Igaz ugyan, hogy az előnyomulásnak ez a módja az előrejutást nagyon meglassította, de másrészt csak így vált lehetségessé, hogy a hadsereg fegyelmezetten, kézben együtt tartva s mindig mindennel kellően ellátva, állandóan hadműveletekre és mérkőzésre kész állapotban maradjon. Erre annál inkább szükség volt, mert Philippopolisztól kezdve a moldvai, oláhországi és erdélyi hadakra való tekintettel a további előnyomulás eléggé veszélyeztetett oldalmenetnek volt tekinthető s nagyon valószínű, hogy Szulejmán a Szapolyay István és Radul vajdák által ellene közösen tervezett operációról idejekorán valamilyen formában tudomást szerzett.
Belgrádba érve, majd ott a Száván átkelve és immár ellenséges területre lépve, a török hadsereg az említett vár és Zimony között a Szalánkeménig előretolt Ibrahim-csoport védelme alatt hadászati felvonulását hajtotta végre és egyúttal teljes harckészültséget is vett fel, mert most még a török hadvezetőség úgylátszik nem tudta, hogy hol és mikor fog az ellenséges hadsereggel döntő összeütközésre kerülni a dolog. Csak e hadászati felvonulás folyamán vette a nagyvezír azt a szinte megfoghatatlan nagyfontosságú hírt, hogy Péterváradot csak gyengébb ellenséges erők védik s hogy a magyarok királya még mindig Budán tartózkodik, Bakics Pál közléséből tudjuk, hogy a szultán ezévi hadjáratának céljául Buda megvételét tűzte ki.* Lévén ez az ellenséges ország fővárosa és mint ilyen, egyúttal anyagi és szellemi intézményeinek és berendezéseinek gócpontja, ennélfogva, ellentétben a korábbi török hadjáratok hadműveleti céljaival, amelyek csak egyes végvárak, Szendrő, Belgrád, Jajca stb. megvételét tűzték ki végső cél gyanánt, határozottan érdemes volt arra, hogy egy egész hadjárat hadműveleti céljául szolgáljon. Bakics Pál előadásából azt is tudjuk, hogy ugyancsak az általa előadott okoknál fogva Szulejmán már eleve az egész hadjáratnak a Duna jobb partján, a Száva–Dráván át való vezetését határozta el, mi mellett feltétlenül azzal is kellett számolnia, hogy közben az ellenséges sereggel valahol Buda és az ország déli határa között meg kell ütköznie. Azt is tudjuk, hogy Lajos király és tanácsadói eredetileg a Szávánál, majd a Drávánál akarták a törökök további előnyomulásának útját állani s így minden tekintetben indokoltnak látszik, hogy a szultán az ellenséges országhatár átlépése után seregének felvonulását és harckész állapotba helyezését rendelte el.
Lásd a 200. oldalon.
Belgrádtól kezdve a további előnyomulás általában véve az eddiginél még lassúbb tempóban folyt. A Zimonytól mint kiindulási ponttól mintegy 60–65 km-nyire fekvő első etapot, Péterváradot, a sereg első csoportja ugyan már három nap alatt érte el, itt azonban az egész sereg anélkül, hogy szükség lett volna rá, teljes 17 napig vesztegelt. Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy a sereg echiquierjének további előretolása, habár most már Belgrádtól kezdve már nemcsak egy, hanem több útvonal állt rendelkezésre, még óvatosabban és felette lassan ment végbe. A július 31-től augusztus 4-ig terjedő 5 nap alatt a török sereg zöme mindössze a 40 km-nyire fekvő Ilokig jutott előre, ahol újból 7 napot töltött el kényszerítő szükség nélkül, mert Ilok jelentéktelen váracskája hamarosan megadta magát. Annál feltűnőbb a török seregnek itteni hosszas veszteglése, mert Ilok bevételének napján, augusztus 8-án, az előreküldött Bali bég már a fegyveres beavatkozás nélkül birtokba vett Eszék kulcsait is beküldte a szultánnak. A sereg zöme tehát bízvást már e napon szintén Eszék alatt tanyázhatott volna, holott annak oda való megérkezése csak 7 nappal később, augusztus 14.én történt meg. A török hadseregnek tehát, hogy a Belgrádtól mintegy 180 km-nyire fekvő Eszéket elérje, július 11-től augusztus 14-ig, 35 napra volt szüksége, ami mindössze napi 5 km-nyi átlagos menetteljesítménynek felel meg. Ez a túl lassú előnyomulás semmivel sem indokolható, legalább elfogadható módon nem.
Ahhoz, hogy a sereg Dárda–Bélye környékéről a 20 km-nyire fekvő Karasicáig s azon át podgyászostul Baranyavár–Bán–Kisfalud kerületébe érjen, teljes 6 napra (augusztus 23-tól 28-ig) volt szüksége, ami újból megerősíti a Karasica-mocsár felette kellemetlen akadály-jellegét.
De térjünk vissza a török sereg felvonulási körletébe. A zimony–belgrádi táborban Szulejmán a seregcsoportjával előreküldött nagyvezírtől Péterváradról vett fentebb említett jelentés után új részlet-elhatározás előtt állott. Az elég erősen megszállott Péterváradot ignorálnia nem lehetett, de viszont ez a vár arra nem képezett elég fontos hadműveleti céltárgyat, hogy az egész sereget annak megvételére latba vesse, hacsak azt Szulejmán arra nem akarta felhasználni, hogy ott seregével a Dunán partot váltson. Nincs kizárva, hogy eredetileg tényleg ez volt a szultán szándéka, mert Pétervárad ostromának egész tartama alatt egész seregét a vár közelében tartotta, holott ellenkező esetben elég lett volna Pétervárad körülzárására csupán egy megfelelő erejű seregcsoportot visszahagyni s a zömmel az előnyomulást feltartóztatás nélkül tovább folytatni, hogy minél előbb a Dráva vonalat is hatalmába ejtse. A péterváradi partváltás szándékára enged következtetést a szultánnak, illetve a nagyvezírnek ama rendelkezése is, hogy az ostrom folyamán a seregnek egy tekintélyes részét a folyó balpartjára rendelte át, de aztán megint meggondolta magát s miután a július 30-án megtartott haditanácson alvezéreinek véleményét is meghallgatta, egész erejével mégis csak a jobb parton folytatta az előnyomulást, ahova aztán a balpartra átkelt részt is maga után vonta. Már az a körülmény, hogy a sereg az előnyomulást csak újabb haditanácsi határozat alapján folytatta a Duna jobb partján, is arra mutat, hogy a további hadműveleteknek a folyam balpartjára való áttétele a török főhadiszálláson komoly mérlegelés tárgya lehetett. Hogy a Tomory-seregcsoport jelenléte a Dunától északra mennyiben befolyásolta a szultánnak és az általa egybehívott haditanácsnak a további hadműveletekre vonatkozó tervének kialakulását, arra nézve adataink nincsenek, de a látszat határozottan amellett szól, hogy ez és ama feltevés, hogy Tomory támogatására bizonyára a király is ide veszi útját a sereg zömével, volt a főok, mi miatt Szulejmán a további hadműveleteknek a Duna–Tisza közti területen való folytatásának gondolatát elejtette, holott itt, ellentétben a Duna jobbparti óriási terepnehézségekkel, a további előnyomulás folyamán egészen Pestig alig talált volna számottevő terepakadályra s így a hadműveletek ebben az irányban sokkal könnyebben és gyorsabban, mert ez volt egyszersmind a legegyenesebb és legrövidebb irány is, hajthatta volna végre. Azonkívül az említett területeken a sereg alakulása olyan volt, hogy ott a döntő csata megvívása céljából a magyarok sem találtak volna sehol az ellenséggel kimondottan előnyösebb terepszakaszra. Csupán egy indok szólt a hadműveleteknek a Duna–Tisza közti területen való folytatása ellen, még pedig az, hogy itt Szapolyay erdélyi seregének a királyi sereggel való egyesülése még a döntő mérkőzés előtt majdnem biztosra volt vehető. Pétervárad megvétele után, ami Alapy és maroknyi elszánt csapatának önfeláldozó, hősies küzdelme és kitartása dacára aránylag könnyen és elég gyorsan ment, a Bakics által említett, kétszeri Duna- és egyszeri Tisza-átkelésre vonatkozó ellenérvek* már elvesztették jelentőségüket s így most már a viszonyoknak előre nem sejtett és nem is remélt kedvező alakulása folytán már nem kellett volna görcsösen ragaszkodni a még Konstantinápolyban megállapított, mindvégig a Duna jobb partját hadműveleti szinterül kijelölő hadműveleti tervhez, hanem élni kellett volna a Pétervárad aránylag könnyű kézrekerítése révén a sors által a jelenlegiekhez fogható igen ritkán nyújtott kedvezésekkel és a további hadműveletek szinterét nyomban a Duna balpartjára kellett volna áthelyezni. Ha a magyarok királya ennek ellenére a Duna jobb partján vezette volna seregét előre, ez a törökök helyzetét még inkább megkönnyítette volna, mely esetben azok úgyszólván sétálva jutottak el Pest környékére, ahol vagy a Csepel sziget, vagy feljebb a visegrádi Duna-könyök célszerű kihasználásával lehetett volna a Buda közvetlen megvételét célzó döntő hadműveletekhez hozzáfogni. Ha ellenben a Duna jobb partján előnyomuló Lajos király útközben valahol Buda és Mohács között szánta volna rá magát a Dunán való átkelésre, ez esetben a török sereg helyzete még előnyösebbé vált, mert alkalma nyilt volna, hogy a magyar sereget a Dunán való átkelés közben támadja meg.
Lásd a 200. oldalon.
Mindezen szemlélődések alapján Pétervárad eleste után a török hadműveleteknek a Duna jobb partján való folytatását határozottan hibáztatnunk kell, mert ezáltal Szulejmán lehetővé tette, sőt úgyszólván ezüst tálcán maga kínálta ellenfelének a győzelmet, csak érteni kellett volna a kedvező alkalom kiaknázásához. Sőt a szultán által elkövetett hiba tetejébe még mintha a jó Isten is a magyaroknak fogta volna pártját, amikor a hetekig tartó esőzés által a Dráva alsó folyása és a Karasica közti különben is mocsaras területet hosszú seregoszlopok és a hozzájuk tartozó vonatok részére majdnem áthatolhatatlan sártengerré változtatta át, amelyen a török csapatok még teljesen nyugton hagyva és az erők végső megfeszítése árán is csak alighogy keresztül tudtak vergődni. A Karasica mocsárról és az azon való átkelés rendkívüli nehézségeiről az egykorú török írók is megemlékeznek. Így Kemálpasazáde Mohács-námejában ezeket írja:* „Azon mező (vagyis a mohácsi mező) és a Dráva között van egy, a folyó kiöntései alkotta nagy terjedelmű mocsár, melyen rendkívül nehéz az áthatolás, mert annyira ingoványos hely, hogy sem embert, sem lovat nem bír meg, bárhova lép az ember, lesüpped. Ha a nyomorult király a vele levő kutyákkal e mocsár szélére jött volna s ott ágyúütegeket állítva fel tüzelt volna a támadó ellenségre: akkor megakadályozza vala, hogy a hit harcosai a szent harc vadaskertjébe menjenek, akkor elhárítja vala fejéről a sors büntetésének felhőjéből szakadó záporát a szerencsétlenségnek. Azonban végzete beteljesedett; lelki szemei elhomályosodtak s nem látta a helyes módot, amely szerint kellett volna cselekednie.” A Szulejmán naplójában erre vonatkozólag foglaltakat már fentebb közöltük.* A háborúban résztvett Lutfi pasa, Az Oszmán-ház története című munkájában ezeket írja:* „Szulejmán szultán, amint a drávai hídon átkelt, Mohács felé tartott. Itt egy nagyon nehezen járható mocsár volt, amely Papasz-irmagi (a pap folyója) néven ismeretes. Miután ezen nagy fáradsággal átkelt, egynapi pihenőt tartott.” Ferdi, A törvényhozó Szulejmán szultán története című munkájában ezt olvassuk:* „Mihács mezeje és a Dirava folyó közt egy nagykiterjedésű mocsár volt. Mikor a gyaurok serege ennek közelébe ért, a nevezett mocsáron áthatolni éppen olyan rendkívül nehéz volt, mint a tű fokán.”
Thúry, Török történetírók I, 235.
Lásd a 229. oldalon.
Thúry, Török történetírók II, 14.
Thúry, Török történetírók II, 66.
Fokozta még Szulejmán, illetve a bizonyára az ő intenciói szellemében cselekvő nagyvezír, az itteni helyzet komolyságát azáltal, hogy a Dráván történt átkelés után az eszéki hidat leromboltatta. Erről Kemalpasazáde Mohács-námejában a következőket olvassuk:* „Miután a győzhetetlen hadsereg a nevezett átkelő helynél (t. i. Eszéknél) átkelt a föntebb említett folyón (a Dráván), a világos eszű pasa jónak látta a hidat elpusztítani, azért, hogy a hadi nép – tudva azt, hogy a menekülés útja el van vágva – a csatatéren, ha még szorul is a kapca, annál jobban megállja a helyét és még csak ne is juthasson eszébe a futás gondolata, a visszavonulás lehetősége.”
Thúry, Török történetírók I, 233.
Lutfi pasa (Thúry, Török történetírók II, 12.) erre nézve a következőket mondja: „Mikor az egész hadsereg átvonult, parancsára lerombolták a Tráván átvezető hidat, azon célból, hogy a híd elvágatván, senkinek se legyen módjában visszamenekülni rajta.” Ugyanezt mondja a híd elrombolásának okául Dselálzáde és Ferdi (Thúry, Török történetírók II, 66. és 156.) egykorú török író is; ily egybehangzó állítás előtt feltétlenül meg kell hajolnunk. Kápolnai szerint (1889. évi Hadtört. Közl. 200.) az eszéki híd elrombolása „valószínűleg (azért történt), hogy a nyugati Horvátországból Magyarország felé jövő Frangepán Kristóf Eszéken át a török sereget hátulról meg ne támadhassa.” Rónai Horváth (Magyar Hadi Krónika I, 353.) ezt a felfogást magáévá téve, azt még jobban kicikornyázza, mondván: „A török írók természetesen azt állítják, hogy a szultán ezáltal hadait mintegy arra akarta utalni, hogy győzzenek, vagy haljanak; ez azonban nem egyéb kérkedésnél, mert erre a Dráva sokkal kisebb akadály;* különben is valószínűbb, hogy a szultán Frangepán Kristófnak a sereg hátába várható támadásától tartott.” Erre nekem az a megjegyzésem, hogy feltéve, ami azonban nem valószínű, hogy a szultánnak tudomása volt Frangepán közeledéséről, ez őt teljesen hidegen hagyhatta, mert hiszen tudjuk, hogy Frangepán mindössze 3000 főnyi seregcsoportja még a mohácsi csata napján, vagyis augusztus 29-én is még csak Zágráb tájékán, azaz Eszéktől mintegy 250 kmnyi távolságra állott s így augusztus közepe táján még sokkal hátrább állhatott, ennélfogva a szultánnak tőle, aki különben is nem Eszék, hanem a vett parancs értelmében Tolna felé gravitált, nem igen kellett tartania.
Még akkori erősen megdagadt állapotában is?
Ha tehát e sorsdöntő időben az aránylag gyenge Tomory-seregcsoport helyett az egész magyar hadsereg teljesen felkészülve várta volna a karasicai mocsarakba belejutott s onnan úgy előre, mint hátra csak nagy nehezen kivánszorogni tudó török oszlopokat, akkor azok könnyen az ottani sárba lettek volna fullaszthatók, mert hiszen tudjuk, hogy a fennforgó viszonyok között még az óriási török haderőhöz képest valóban csak maroknyinak nevezhető Tomory-csoport is mily remek győzelmet aratott augusztus 24-én a felette kellemetlen szorosokból való kibontakozás alkalmával óriási természeti nehézségekkel és akadályokkal küzdő ellenség felett. E tekintetben tehát mindazoknak helyes volt az érzésük és felfogásuk, akik a döntő összeütközést erre a vidékre akarták terelni, de ehhez a szükséges előintézkedéseket idejekorán meg kellett volna tenni. Később, mikor a török sereg már szerencsésen kivackolódott a Dráva-menti és a karasicai kellemetlen hínárból, a döntő összeütközésnek csupán a seregnek egy részével, mintegy felével való kierőszakolása egyenesen bűnszámba ment.
Azt el kell ismernünk, hogy ha már Szulejmán seregét a fentemlített haditanács téves és könnyen végzetessé válható határozatának következményeként a Dráva-menti fullasztó mocsarakba bele is vezette, úgy ő, mint alvezérei minden emberileg lehetőt megtettek, hogy a csapatokat és vonatokat onnan ismét kivezessék. Ezzel aztán a török sereg krízise elmúlt s utána Szulejmán bizakodó kedvvel és fölényes benső érzéssel vezethette tovább seregét kijelölt célja, Buda felé, előre.
Nagyon érdekes az innen hírt hozó pribék jelentése, amelyet a szultán augusztus 20-án Eszéken vett kézhez. Ez a pribék a magyar király és hadseregeinek távolságát a Drávától öt menetnapnyira mondotta. Egy menetnapot átlag 20 km-rel számítva, ez kereken 100 km-nek felelne meg, ami nagyjában véve Tolna távolságával egyenlő. Ennek a nem várt kedvező jelentésnek a tartalma nagyon megörvendeztethette és nagyon megnyugtathatta Szulejmánt. Ámde a magyar sereg nem állapodott meg Tolnán, hanem ha még a törökénél is lassúbb tempóban, de azért mégis előbbrevonult, úgy, hogy az augusztus 20-án már a mohácsi mezőn, tehát Eszéktől nem öt, hanem mindössze 2–3 menetnyi távolságra táborozott.
Az eszéki hídverés az erősen megáradt Dráva folyón elég gyorsan ment; az akkori viszonyok között erre a célra 5 nap nem mondható soknak.* Viszont a csapatok átkelése augusztus 21-től 23-ig teljes három napot vett igénybe, ami kissé soknak tűnik fel.
Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 156.) szerint „a széles és igen szilárd híd” 3 nap alatt készült el.
){kind=link}
){kind=link}