2. Ulászló küzdelmei János Albert lengyel herceggel és Miksa római királlyal. Az 1492. évi budai országgyűlés főbb határozatai.
2. Ulászló küzdelmei János Albert lengyel herceggel és Miksa római királlyal. Az 1492. évi budai országgyűlés főbb határozatai.
Alighogy Ulászló 1490 augusztus 9-én Budára érkezett, másnap öccse, János Albert herceg, aki július 21-én a Szepességbe bevonulva, onnan a szomszédos vármegyéket a hozzá, mint a Rákoson Magyarország királyává kikiáltott uralkodóhoz való csatlakozásra szólította fel,* tetemes sereg élén már a Rákos mezején ütötte fel tanyáját. Ulászló nyomban tárgyalásokba bocsátkozott vele és a megegyezés köztük olyanformán létre is jött, hogy királyságuk ügyét atyjuk, Kázmér lengyel király intézze el, mire János Albert augusztus 14-én Szerencsig vonult vissza.*
Pray, Epist. Procerum, I, 5.
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, X, 689. –, I, 7.
Most aztán Ulászló másik, még veszedelmesebb ellenfele, Miksa római király felé fordította figyelmét. Ez ugyanis atyjával, Frigyes német császárral karöltve, mindjárt Mátyás halála után mindenekelőtt az elveszett osztrák és stájer tartományok visszaszerzését tűzte ki célul, aminél a lakosság részéről mindenütt a legmesszebbmenő támogatásban részesült, mert ez a magyar parancsnokok részéről ellene elkövetett erőszakoskodások és zsarolások miatt ekkor már nagyon fel volt háborodva a magyar imperium ellen s így az Ausztriában és Stiriában levő magyar hadak, amelyek legnagyobbrészt a fekete sereg alakulásaiból állottak, a nagy király halála után csakhamar az erősségekbe voltak kénytelenek visszahúzódni.*
Linck, Annal. Claravall. II.
Miksa, mihelyt a pesti királyválasztó országggyűlés határozatáról értesült, a német birodalmi rendek által a németalföldi lázongások elfojtására és rendezésére felajánlott pénzen toborzott* néhány ezer zsoldos élén Stiriába tört be, ahonnan, miután itt a hozzá átpártolt Székely Jakab több erősséget a kezére játszott át, egynémelyeket pedig fegyveres erővel kényszerített a meghódolásra, Ausztriába sietett.* Itt augusztus 10-én a bécsújhelyi, majd a klosterneuburgi, 19-én pedig a bécsi polgárság örömujjongással fogadta. Bécset Szapolyai István már előbb elhagyta volt, hogy Ulászló üdvözlésében részt vehessen, de talán még inkább, hogy a János Albert hadai által fenyegetett felső-magyarországi birtokait megvédelmezze;* a bécsi királyi várlak biztosítására Upor László vezetése alatt mindössze 400 magyar vitézt hagyott hátra. Miksa a várlakot nyomban ostromolni kezdte. Upor néhány ostromot szerencsésen visszavert, miközben 100 német életét vesztette, sőt maga Miksa is megsebesült, de aztán a további ellenállás céltalanságáról meggyőződvén, a magyar őrség szeptember 9-én szabad elvonulás feltétele alatt átadta a várlakot. Ennek hírére a bécsújhelyi fellegvár is megnyitotta kapuit az ostromlók előtt, a Lajta menti Bruck átadására pedig a polgárok kényszerítették a városban gyanútlanul időző és általuk elfogott Tarczay Jánost. E legfontosabb erősségek meghódolása után a többiek úgyszólván fegyveres beavatkozás nélkül kerültek Miksa kezére, úgyhogy néhány hét lefolyása alatt az összes osztrák tartományok, amelyek megszerzésére Mátyás éveken át rengeteg vér- és pénzáldozatot hozott, mind elvesztek.* E néhány kisebb erődnek még további nyakas ellenállása nem sokat változtatott a helyzeten. Legtovább állott ellen a Varjas István által fekete harcosaival szívósan védett Enns menti ernsthofeni úgynevezett Tettauer-sánc, amelynek kézrekerítése sok áldozatot követelt. A sáncok ostroma szeptember 5-én vette kezdetét és csak október 10-én adta meg magát az őrség.*
Chmel, Reg. Frid. 8557, 8562.
Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 3. – Lichnowsky, Geschichte des Hauses Habsburg VIII, 189. – Archiv für Kunde österreichischer Geschichtsquellen, 1849, II, 415.
Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél II, 155.
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, X, 675. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 3. – Tichtel, Rauchnál II, 559.
Kápolnai, Magyar sáncok Felső-Ausztriában. Hadtört. Közl. 1888. évf. 28. – Lichnowsky, Geschichte des Hauses Habsburg. VIII, 1429.
Ulászló Miksához is elküldte követeit, de ez nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni, sőt értésére adta Ulászló megbízottainak, hogy nemsokára sereg élén jelenik meg Magyarországon, trónra való igényeinek érvényt szerzendő. Ennek kellő megalapozása céljából Miksa még augusztus 16-án Iván vladimiri és moszkvai orosz fejedelemmel szövetségre lépett, amely szerint abban az esetben, ha Kázmér lengyel király, vagy fiainak egyike őt a magyar trón elfoglalásában gátolni akarnák, úgy Iván őket megtámadni köteles.*
Lichnowsky, Geschichte des Hauses Habsburg. VIII. és Regesták DCCLII.
Közben János Albert is újból megkezdte az ellenségeskedéseket, Ulászlót azzal vádolván, hogy őt üres igéretekkel orránál fogva vezeti. Atyjuk ugyanis vonakodott a magyar korona ügyében határozott állást foglalni, anyjuk, Erzsébet királynő pedig inkább János Albert pártját fogta.
Ily körülmények között Ulászló szeptember 18.-iki koronázása nem valami rózsás auspiciumok között ment végbe és a fényes aktus után akár mindjárt hadba lehetett, illetve kellett volna szállnia mindkét ellentrónkövetelővel szemben, de azért Ulászló abban a reményben, hogy Miksa az osztrák tartományok visszafoglalásával teljesen kielégítettnek fogja magát érezni, öccse pedig hamarosan újból ki fog békülni, a legnagyobb lelki nyugalommal Budára tért vissza, s ott egyelőre várakozó álláspontot foglalt el.
Ámde János Albert, akit Magyar Balázs, Rozgonyi István, Perényi Imre, Homonnay, Tarczay és más urak még mindig erősen támogattak, Eger elfoglalása után hadaival Gömör, Torna és Sáros megyéket pusztítgatta, majd az erős Kassát fogta ostrom alá,* amelynek lakossága azonban szívós ellenállást fejtett ki.
Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél 150.
Ezalatt Miksa az osztrák-magyar határ mentén mintegy 20.000 főnyi sereget gyüjtött össze, amellyel október 4-én Sopron és Kőszeg irányában átlépte a határt. Ebben a seregben a bajor segédcsapatokat György és Kristóf hercegek, a brandenburgiakat Zsigmond határgróf, a svábokat Knoringen Vilmos, a frankokat Lichtenstein Evald, az osztrákokat pedig Preuschink Henrik vezényelte.* Azonkívül voltak még szász és hesszeni csapatok is Miksa táborában, de hogy azoknak kik voltak a parancsnokai, azt nem tudtam megállapítani. Corvin János előbbi párthívei, Székely Jakab, Kis-Horváth, Bánfy, Thallóczy, a Kanizsai testvérek – László, János és István – és még többen mások szintén Miksához csatlakoztak, úgyhogy most már különösen erről az oldalról igen nagy veszély fenyegette Ulászlót.
Lásd Miksa naplóját Hormayr's Archiv 1810. évf. 179. oldalán. – Kurz, Oesterreich unter König Friedrich IV, II, 200.
Hozzájárult ehhez még, hogy az Esztergomban Hippolit testvérénél tartózkodó Beatrix követek útján tudtára adta Ulászlónak, hogy Esztergomot, Zólyomot, Diósgyőrt, és a többi kezében levő városokat mind átadja János Albertnek, ha a király még továbbra is késik őt hitvesül venni; ellenkező esetben azonban nyomban kész az ország szükségleteinek fedezéséhez 200.000 arannyal hozzájárulni, sőt még ama 300.000-ről is lemondani, amelyeket Mátyás neki annakidején hitbérül lekötött. Ulászló az ügyet legmeghittebb embereivel közölvén, azokkal abban állapodott meg, hogy Beatrix ajánlatát feltétlenül el kell fogadni, mert ezáltal a Morvaországban és Sziléziában levő fekete sereg lehozatala és egyéb csapatok felszerelése lehetővé válik. A király ennélfogva kevésszámú tanú előtt igérje meg újból Beatrixnek a házasságot, sőt esetleg színleg kösse is meg azt, de annak ünnepélyes végrehajtását az alatt az ürügy alatt húzza-halogassa még továbbra is, hogy arra csak akkor kerülhet sor, ha ahhoz az országgyűlés is meg fogja adni beleegyezését.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, I, 686. és II, 694. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 7.
Ehhezképest Ulászló, Báthory István, Bakócz Tamás, aki az időközben teljesen visszavonult Dóczi Orbántól a kancellári méltóságot átvette, továbbá Kinizsi Pál és a cseh kancellár kíséretében Esztergomban meglátogatta Beatrixot, akivel a házasságot az előre megbeszélt alattomos, ravasz módon színleg megkötötte, sőt Beatrixnek utóbb tett vallomásai szerint Ulászló ez alkalommal a puszta igéretnél és szavaknál még tovább is ment volna.*
Hogy Ulászló és Beatrix férj és feleség módjára érintkeztek, az kitűnik VI. Sándor pápának Ulászlóhoz intézett következő soraiból: „Cum Beatrice, út ipsa asserit, matrimonium per verba da praesenti contraxisti, ac carnali copula consummasti.” (Praynál, Annal. IV, 249.). – Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 249. old. Erre vonatkozólag a következőket mondja: „Beatrix utóbbi vallomásai szerint Ulászló a puszta igéretnél és szavaknál ez alkalommal még tovább is ment volna négyszemközt Beatrixxal, hogy ennek férj utáni sóvárgását kielégítse”. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy Ulászló Beatrix unszolására tett volna eleget hitvesi kötelességének, de akárhogy történt is a dolog, annyi bizonyos, hogy Beatrix ezt az általa sóvárogva várt néhány percnyi szerelmi ömlengést drágán fizette meg.
Az elámított Beatrix most egyidőre megnyugodhatott s miután a felajánlott összeget kiszolgáltatta, a fekete sereget be lehetett hozni az országba. De mire ez beérkezett, már majdnem az egész Dunántúl Miksa kezében volt, aki Sopron, Kőszeg, Szombathely és Zágráb megvétele után november 8-án a megvesztegetett ifjabb Vitéz Mihály püspök által átadott Veszprémet, november 16-án pedig rövid ostrom után Székesfehérvárt is elfoglalta, ahol a nekivadult osztrákok még Mátyás király sírját is feldúlták.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades, V, I. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 8.
Ezek után Miksa a csak gyengén védett Budát is elfoglalhatta volna, ha zsoldosai – Landsknechtjei* – a fehérvári zsákmányon összeveszve, az engedelmességet meg nem tagadják. Így azonban csak Kristóf bajor herceg jelent meg Buda előtt, annak átadását követelvén, de Báthory és Kinizsi tagadó válasza után a herceg, a Miksa táborában beállott kedvezőtlen fordulatra való tekintettel nem erőszakolta tovább a dolgot.
Így hívták a római király zsoldos seregének gyalogos részét. (Unrest, Hahnnál, Coll. Mon. I, 745: „Kunig Maximilian erhueb sich erst zwn Osterrn darnach auf die Rais gen Vngern, der nicht zuvil Volck het, aber guet Volck, darunter Vues Volk, genannt Lanndsknecht die hieltn sich mit irm Wesen nach der Schweitzer Gewonhait.”
Miután Miksa sem apjától, sem a szorongatott pécsi püspöktől, se máshonnan a zsoldosai követelésének kielégítésére szükséges pénzt előteremteni, illetve kipréselni nem tudta, az elfoglalt városokban mindenütt őrséget visszahagyva, serege fennmaradó részével 1490 december havában kénytelen volt Ausztriába visszatérni.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, I, 689. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 11. – Lichnowsky, Geschichte des Hauses Habsburg. VIII.
Miksa visszavonulása nagyon megjavította Ulászló helyzetét. Ehhez járult még, hogy időközben a fekete sereg is megérkezett és hogy Székesfehérvár elestén a főurak is annyira felháborodtak és elszégyelték magukat, hogy annak visszavételére nyomban hozzáláttak dandáraik kiállításához, amelyek most már Ulászló támogatására szintén rendelkezésre állottak. Ezzel a tekintélyes haddal Ulászló mindenekelőtt Kassát és annak környékét akarta felmenteni, amelyet öccse még mindig ostromolt, illetve pusztítgatott.
1491 január közepén a fekete sereg és a király egyéb hadai, ezek között Corvin János dandára is, Egernél állottak s miután Szapolyai István január 18-án a Szepességből még 4500 válogatott nehéz lovast és gyalogost hozott Muhi mellé a király táborába, utóbbi mintegy 18.000 főnyi hadával elindult Kassa felé, ahol a Hernád és a Csermely között ütött tábort. A királyi sereg főparancsnoka gyanánt Szapolyai szerepelt, akinek hadai néhány apróbb csatározásban fölényben maradtak, komoly hadműveletekre és harcokra azonban nem került a dolog, mert János Albert, aki magyar híveit napról-napra fogyni látta, nem tartotta tanácsosnak a döntő mérkőzés megkísérlését és szívesen hajlott a békés megegyezésre, mely február 20-án a következő feltételek mellett köttetett meg: János Albert elismeri Ulászlót Magyarország törvényes királyának és ennek fejében kárpótlásul megkapja Sziléziában a glogaui, sagani, ölsi, oppelni, tosti és koseli hercegségeket. Ha János Albert atyjának halála után a lengyel trón birtokába jut, vagy ha fiörökös nélkül találna meghalni, akkor az említett tartományok Ulászlóra, vagy utódaira szállnak vissza. Ha a szerződő felek Frigyes császárt és Miksát a magyar koronára vonatkozó igényeiről lemondásra bírhatják és Ulászló örökös nélkül találna meghalni, akkor a magyar korona a rendek hozzájárulásával János Albertre száll. Amíg utóbbi a glogaui hercegség tényleges birtokába nem jut, addig Eperjest és Kis-Szebent zálogul kezében tarthatja.*
Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 12. – Pray, Epistolae Procerum I, 23. – Wagner, Diplom. Sáros 140. – Sommesberg, Diplomatorium Bohem. Siles. – Pray, Annal. IV, 219. – Katona Hist. Crit. XVII, 155.
Ezek után az országtanács a Miksa kezében lévő városok és erődített helyek, elsősorban Székesfehérvár visszafoglalását határozta el, előbb azonban a fekete sereget zsoldja tekintetében kellett kielégíteni, mely sereg a János Alberttel létrejött megegyezés után Eger és Vác között szállásoltatott el. Miután azonban ezek a hadak fizetésüket nem kapták meg, azok „egyházakat, kolostorokat, nemeseket és pórokat fosztogattak s undokságot undokságra halmoztak.*
Szalay László, Magyarország történelme III, 400.
Végre a 46.000 aranyra rúgó hátralékos zsold kifizettetvén, a fővezérré kinevezett Báthory István június elején indult Bánhidánál összegyüjtött seregével és Székesfehérvár alá érve, a budai kapu előtt ütött tábort. Június 24-én a király is beérkezett bandériumaival és egy csomó könnyű lovassal és a bakonyi kapu előtt foglalt állást. Nemsokára ezután beérkezett Pécs felől Kinizsi Pál is 5000 főnyi nehéz lovassal és tetemes gyalogsággal, miután előbb egy az országba betört és egészen Temesvárig és Nagyváradig jutott török rabló hadat megvert és kiűzött az országból. Az ekként Székesfehérvár alatt összpontosult királyi hadak ereje 40.000 főre emelkedett, de Miksának ehhez képest elenyészően csekély számú zsoldosai mégis 30 napig kemény ellenállást fejtettek ki.
Közben a király által különböző irányokban kiküldött hadak eredménnyel oldották meg a rájuk bízott feladatokat. Szombathely hamarosan megnyitotta kapuit, Veszprém cseh zsoldosokból álló védőrsége ellenben szívósabb ellenállást fejtett ki. Kinizsi Vásonkőt és Ozorát ragadta ki az ellenség kezéből, Bakócz püspök pedig éjjeli rajtaütéssel Sárvárt vette meg.
Corvin Jánost Miksa folyton csábítgatta a maga pártjára, amiért Ulászló gyanút is fogott a herceg ellen. Ez, hogy a királyt hűségéről meggyőzze, előbb Kassa alá vezette dandárát a királyi táborba, majd most, amint Székesfehérvár ostroma kezdetét vette, Zágráb alá vonult, amelyet 600 német katona tartott megszállva. A fontos vár felmentésére a római király pártosa, Székely Jakab sietett tetemes had élén, Corvin János azonban Egervári László kíséretében eléje ment s őt egy véres ütközetben döntőleg megverte. Erre aztán a zágrábi erősség, melynek ostroma szünet nélkül tovább folyt, segítséget most már sehonnan sem remélhetvén, nemsokára megnyitotta kapuit Corvin János előtt.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, II, 695. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, II, 15. – Pray, Epist. Procerum I, 25.
Feladatának elvégzése után az említett seregcsoport-parancsnokok mindegyike számos foglyot hozott a székesfehérvári királyi táborba, de Ulászló, alparancsnokainak legnagyobb bosszúságára, azoknak minden váltságdíj nélkül való szabadonbocsátását rendelte el.
Végre július 23-án, amikor már Székesfehérvár falai is a lövetés és ostrom hatása alatt több helyen düledezni kezdtek, annak őrsége szintén alkudozni kezdett s július 29-én átadta a várost. Ulászló ennek a kegyetlen és vérengző német hadnak is, mely szintén részt vett Mátyás és a többi király sírjainak feldúlásában, megengedte, hogy fegyvereit és javait magával vihesse, sőt az osztrák határig még megfelelő kíséretet is rendelt melléje, nehogy bántódásban legyen része, ami a magyar urakat szintén nagyon felbosszantotta.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, II, 714. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, II, 15. – Pray, Hist. reg. Hung. II, 505 és Epist. Proc. I, 75.
Miksa szomorúan szemlélte, hogy mint vesznek el egymás után Magyarországon tett múlt évi hódítmányai, ezért Augsburgban, majd Nürnbergben ismételten kérte a német rendeket, adnának neki újabb segítséget, de azok nem mutattak erre valami nagy hajlandóságot.*
Chmel, Regesta Friderici 8629.
Közben a némely osztrák erősségben még visszamaradt magyar védőrségek szintén támadólag kezdtek fellépni, sőt nemsokára híre érkezett, hogy Szapolyai erősebb hadak élén már átlépte az osztrák határt és egymás után hajtja hatalma alá az útjába eső erősségeket, helységeket és városokat. Erre Miksa nyomban elküldte békeköveteit Ulászlóhoz, aki annál szívesebben hajlott a maga részéről is a békés megegyezésre, mert időközben megtudta, hogy öccse János Albert ismét fegyvert fogott ellene. A herceg ugyanis azt hozván fel ürügyül, hogy Ulászló a vele kötött béke feltételeit mindezideig nem teljesítette, tekintélyes számú had élén ismét berontott az országba és Sztropkó elfoglalása után párthíveit, akiknek száma Ulászló megbetegedésének hírére ismét megszaporodott, Szerencsre gyűlésre hívta össze.* Azonban most sem kedvezett neki a szerencse. Megtudván, hogy a király egészsége jobbra fordult és hogy Szapolyai erős haddal közeledik feléje, ő ezt már nem várta be, hanem miután Tokaj vidékét feldúlta s onnan mintegy 2000 hordó bort elrabolt, ismét visszahúzódott Kassa alá, melyet újból ostromolni kezdett.
Szirmay, Notit. Hist. Comit. Zemplin. 44.
Ezalatt Miksa és Ulászló követei Pozsonyban sokáig eredménytelenül tárgyaltak a békéről, míg végre november 7-én köztük főbb vonásaiban a következő megegyezés jött létre: Ulászló Magyarország kétségbevonhatatlan törvényességű királyául ismertetik el és halála után az ország fiúgyermekeire, de ha örököse nincs, Miksára és utódaira száll; addig is Miksa jogosult a magyar királyi címet viselni. Ulászló ezt az örökösödési szerződést az egész ország lakosaival elfogadtatja és a király minden utóda, az erdélyi vajda, a horvát bán, a temesi gróf, a jajcai, szörényi és nándorfehérvári bánok, Budavárának és az ország jelesebb erősségeinek parancsnokai, a pozsonyi gróf és a többi főbb köztisztviselő, kivált a végeken levők, hivatalok átvételekor ezt nemcsak írásban, hanem esküvel is megerősíteni kötelesek. Ulászló az Ausztriában, Stiriában, Karinthiában, Krajnában és más császári örökös tartományokban fekvő mindazon várakat, városokat és erősségeket, amelyeket Mátyás fegyveres erővel vagy bármely más módon elfoglalt, a bennük levő hadiszerekkel, ágyúkkal együtt visszaadja Frigyes császárnak, ellenben Kismarton, Fraknó, Kabold, Szarvkő, Rohonc, Kőszeg, Borostyánkő és a többi helységek, amelyek Mátyás hadviselése előtt a császár kezében voltak, az 1463-iki szerződéshez képest ezentúl is az övéi maradnak. Ulászló visszaadja Frigyes császárnak ennek még Mátyás idejéből származó 100.000 aranyról szóló kötelezvényét, Miksának pedig hadiköltségeinek némi megtérítése fejében két év lefolyása alatt ugyancsak 100.000 aranyat fizet, stb.*
Kollár, Auctar. Dipl. ad Ursinum Velium 238. – Pray, Annal. IV, 231. – Lichnowsky, Geschichte des Hauses Habsburg. VIII. és regesták DCXC. 1646.
Ezek a felháborító feltételek országszerte a legnagyobbfokú elégületlenséget váltották ki s mind általánosabb lett a jobb érzésűek ama hangos kinyilatkoztatása, hogy „készebbek ezerszer meghalni, mint ily feltételek mellett németek szolgaságába esni”.* És Ulászló az általános felindulás ellenére december 6-án mégis megerősítette azokat, mielőtt az országgyűlés e tárgyban határozhatott volna.
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, II, 700. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, II, 19. – Fugger, Oesterreichischer Ehrenspiegel.
János Albert, mihelyt erről a békekötésről értesült, mely őt a trónöröklésből kizárta, bosszúságában nyomban kegyetlen pusztításokat vitt végbe Abauj, Sáros és Zemplén vármegyékben. A közelben levő Szapolyainak ezt egyelőre tétlenül kellett néznie, mert zsoldosai fizetés hiányában egyenesen megtagadták neki az engedelmességet. Amikor ezeket igéretekkel ismét lecsendesítenie sikerült és szeptember közepe felé Kassa irányában az előnyomulást megkezdte, János Albert nyomban felhagyott Kassa ostromával és Eperjesre húzódott vissza. Kassán Szapolyainak pénz hiányában szeptember közepétől december közepéig újból tétlenül kellett vesztegelnie, de amidőn végre a Beatrixtól és a szomszédos megyéktől kapott segítséggel hadainak számát ismét 18.000 főre sikerült felemelnie, megkezdte előnyomulását Eperjes felé, ahol december 24-én János Albert lengyel hadát megtámadta. Az elkeseredett ütközet késő estig tartott. János Albert, akinek e napon három lovát lőtték ki alóla, a legnagyobb vitézséggel vetette rá magát Szapolyai Istvánnak nagyobbára csehekből álló jobbszárnyhadára,* úgyhogy az tágítani volt kénytelen, de ekkor a balszárnyon lévő magyar lovasság, támogatva az ép jókor beérkezett kassai lövészek által, kedvező fordulatot idézett elő és a lengyelek visszavettetvén, Eperjes falai között voltak kénytelenek menedéket keresni.
Tubero, Commentarii de temporibus suis. Schwandertnél II, 178: „Boemorum equitum praefectum, Janum Chubitium in dextero locat cornu”. Ezzel ellentétben Istvánffy (Regni Hungarici Historia 13.), a balszárnyon szerepelteti a cseh zsoldossereget.
Másnap Szapolyai körülfogta Eperjest, mire János Albert békét kért, mely az alatt a feltétel alatt meg is köttetett, hogy az általa eddig bírt összes magyar városokat s így a zálogul lekötött Eperjest és Kis-Szebent is kiadja és egyúttal esküvel fogadja, hogy soha többé ellenséges szándékkal nem teszi be lábát az országba. Ennek ellenében nemcsak hadát, hanem ágyúit és podgyászát is magával vihette Krakóba.*
Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades V, II, 700. – Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, II, 20. – Wagner, Dipl. Sáros. 143 és Analecta Scepus. IV, 23.
Az 1492. év február 2-ikára Budára hirdetett országgyűlés, mely a pozsonyi megállapodásokat törvény alakjában megerősíteni volt hivatva, a legnagyobb felindulás és felháborodás hangján tiltakozott az eléje terjesztett békefeltételek ellen, miközben a rendek sem a király személyét nem kímélték, a békebiztosokat pedig, akik a békepontok létrejötténél közreműködtek, egyenesen hazaárulóknak minősítettek. Azért végeredményben a megegyezés mégis törvényerőre emelkedett.
Ezenkívül az áprilisig elhúzódott országgyűlés még több oly határozatot hozott, amelyek a királyi hatalmat még jobban megszorítani voltak hivatva. Ezek közül bennünket leginkább a honvédelemre vonatkozó 19–21. törvénycikkek érdekelnek; ezeket itt a Corpus Juris* nyomán teljtartalmúlag közöljük: 19. t.-c.: Valahányszor a királyi felség az országon kívül saját hasznára és céljaira visel háborút, akkor az egyházi és világi főurak és nemesek, valamint a többi birtokosok nem kötelesek személyesen vagy embereik által a hadjáratban résztvenni, hacsak nem a király hivatalnokai, avagy tőle e célra jövedelmet húznak. Ellenben, ha oly nagy volna az ellenség ereje, hogy nevezettek annak ellenállni nem volnának képesek, akkor közfelkelésnek van helye. Ilyenkor, ha a király, vagy a nádor, vagy az ország főkapitánya személyesen vezérli a sereget, akkor úgy a főpapok és zászlós urak, mint a többi bárók és nemesek egyetemben, de csak az ország határáig kötelesek részt venni a hadjáratban. – 20. t.-c.: Egy egész bandériumnak (zászlóaljnak) 400 emberből, azaz 200 nehéz és 200 könnyű lovasból kell állania, mely utóbbiak huszároknak neveztetnek. Azok a bárók, akik nem állítanak ki külön bandériumokat, méltóságukhoz, vagyonukhoz és jobbágyaik számához képest kötelesek hadiszolgálatra. A nemesek és más kisebbrendű birtokos emberek húsz jobbágyi házhely után egy-egy megfelelő lovast tartoznak kiállítani; az egytelkes, vagyis a jobbágytalan nemesek tízen-tízen szintén egy-egy lovast állítanak ki legalább is lándzsával, paizzsal és kézíjjal, de ha lehet, vérttel is felszerelve. – 21. t.-c.: Corvin János és Ujlaki Lőrinc hercegek és az örökös grófok, úgymint: Szapolyai István, a Frangepánok, a Baziniak és Szentgyörgyiek és Corbáviaiak zászlós bárók módjára, vagyonukhoz és jobbágyaik számához képest vesznek részt a hadviselésben.
Corpus Juris Hungarici I, 260.
