Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
A várnai hadjárattal kapcsolatos események történelmünk legsötétebb lapjait töltik be, mert ezúttal a király és a nemzet idegen tanácsra hallgatva és idegen befolyásnak engedve, meggondolatlanul oly dolgokat művelt, ami miatt Isten büntetése el nem maradhatott. És pedig nemcsak az esküszegés tényét értjük ezalatt, hanem egyáltalában azt a hallatlan könnyelműséget és felületességet, amellyel Ulászló és tanácsosai egy már magában véve oly felette nehéz kérdés megoldásához, mint aminőnek a világhatalomra törekedő és rengeteg erkölcsi és anyagi eszközök felett rendelkezhető ozmán hatalomnak megtörését és Európából való kiüzését tekintenünk kell, – szinte gyermekiesen naív, játszi könnyedséggel hozzáfogtak. Annál feltünőbb ez, mert hiszen már a mult évi hosszú hadjáratban szerzett tapasztalatok meggyőzhették az összes mértékadó tényezőket arról, hogy a fentemlített cél elérése igen kemény diót jelent, amelynek feltöréséhez nemcsak pillanatnyi fellángolás, hanem komoly akarat és az összes rendelkezésre álló erők latbavetése és végsőkig való megfeszítése elengedhetetlenül szükséges. Ehelyett mindennek ép ellenkezőjét látjuk. Magyar- és Lengyelország rendei, akiknek a mult évhez hasonlóan az újonnan megindítandó hadjárat terheinek oroszlánrészét magukra kellett vállalniok, bizonyára egyéni jobb meggyőződésük ellenére foglaltak állást a háború megindítása illetve folytatása mellett; világosan bizonyítják ezt az országgyülés illetve az országos rendek április eleji, illetve augusztus 4-iki határozatai, amidőn az egy Hunyadin kivül mindössze három főpap, és biztosak lehetünk afelől, hogy ezek is főkép a pápára való tekintettel ajánlkoztak dandáraik kiállítására; a többi urak szép szerivel, csupán anyagi támogatás kilátásba helyezésével kivonták magukat a tényleges segélynyujtás kötelezettsége alól, nem minden ok nélkül azzal érvelve, hogy Frigyes német császár és Giskra bizonytalan magatartására való tekintettel otthon is tetemes erőnek készenlétben tartása szükségesnek mutatkozik. Ámde az ekként eszközölt erőelosztás, mely szerint a sereg zöme otthon maradt és csak a kisebb rész vonult ki a királlyal a törökök tönkretételére, ellenkezett a józan ésszel és felfogással. A fontosabb és sokkalta nehezebben megoldható feladat az utóbbi volt; erre kellett volna tehát a sereg zömét felhasználni, míg Frigyes és Giskra ellen és az esetleges belzavarok fékentartására elég lett volna az általános felkelés útján rendelkezésre álló csapatoknak egy aránylag az előbbinél jóval kisebb töredéke is. Dehát akkoriban nálunk úgyszólván mindent megfordítva tettek.
A pápa és a külföldi fejedelmek eleinte eget-földet igértek ugyan, de amikor az adott szó betartására került a sor, az ő közreműködésük és akciójuk a mult évihez hasonlóan újból a lehető legminimálisabb fokra zsugorodott össze, az ő álláspontjuk határozottan az volt, hogy a gesztenyét a magyarok által kapartatják ki a parázsból; ha eközben a tűz megégeti őket, az az ő bajuk, ha ellenben nagyrészt magyarokból álló sereg győzni találna, akkor majd ők is eljönnek, hogy bőkezű, de annál üresebb igérgetéseik fejében a dicsőségben osztozkodjanak.
A dolgok ily állása mellett valóban csodálkoznunk kell, hogy az április eleji budai országgyűlés mégis a háború megindítása mellett döntött; de ez még hagyján, hanem a király és az országos rendek ama elhatározását, hogy a külföldi fejedelmek üres biztatására képesek voltak a gyönyörű előnyöket tartalmazó és esküvel is megerősített szegedi békepontokat máról holnapra felrúgni, azt majdnem az őrülettel határosnak kell deklarálnunk. A hazai és külföldi történetírók kivétel nélkül rosszalják a szegedi békekötés egyoldalú felbontását és az azzal kapcsolatban elkövetett esküszegést, csak Magyarország egykori primása, Vaszary Kolos * vállalkozott arra, hogy szavát a béketörés védelmére felemelje. Ha közönséges halandó tette volna ezt, azon még napirendre lehetne térni, de mert egy tizenkilencedik századvégi magyar hercegprimás, akinek a becsület, az erkölcs és a szótartás egyik legfőbb őrének kellene lennie, vetette el annyira a sulykot, kénytelen vagyok az ily felfogással szemben a magam részéről a legellentétesebb álláspontra helyezkedni, mely eljárásom bővebb megindokolását szükségtelenné teszi ama körülmény, hogy a tudós főpap nagyobbára álszofizmákon alapuló fejtegetéseit elég alaposan megcáfolta Rónai Horváth Jenő,* akinek alábbi sorait úgy hiszem valamennyien fenntartás nélkül aláírhatjuk. Rónai Horváth szerint Vaszary műve II. fejezetében azt bizonyítja, hogy a török a keresztények közös ellensége volt, míg a keresztény fejedelmek Magyarországot a törökkel vívott háborúkban segélyezték. „Igen – teszi hozzá Rónai Horváth – pénzzel gyarlón, sereggel még gyarlóbban.” Hogy a török gyakran volt szerződésszegő. „Elég ok volt ez arra – kérdi Rónai Horváth – hogy a magyar is az legyen?” Hogy Julián buzdította a magyarokat a hosszú hadjáratra, amely oly sok szép sikert mutatott fel. „Ami az 1443. évi viszonyok közt jó volt, – mondja Horváth – az nem volt jó később, midőn a szegedi béke az ország viszonyainak rendezésére s haderejének szervezésére módot nyujtott volna; különben Juliánnak csak a kereszténység ügye lebegett szemei előtt, a magyar nemzet érdeke előtte, az idegen előtt, közömbös volt; ő dicsőséget keresett s hiuságának kielégítésére könnyelműen feláldozta a magyar nemzet érdekét; ha Julián magyar ember lett volna, a szegedi béke után a háborút többé nem tanácsolja.” „A IV. fejezetben – így folytatja Horváth szemlélődéseit – a szerző ama rendkívüli nagy hibába esik, hogy a külföldi keresztény fejedelmeket, mint a magyar király szerződéses szövetségeseit tekinti; ily szövetség, vagy szerződés azonban soha sem köttetett s a felek érintkezése csak kölcsönös igérgetés volt; mihelyt a szövetségesek az igért segélyt idejekorán a megfelelő erőben ki nem állították, úgy a magyar királynak is teljes joga volt a hadjáratot megindítani, vagy meg nem indítani.” „Az V. fejezetben az eskü érvényességére vonatkozó rész nézetem szerint álbölcselkedés; az áprilisi határozat, akár erősíttetett esküvel, akár nem, egyszerűen a fogadalom jellegével bir; megtartása, vagy meg nem tartása a király belátásától függ … a szegedi békekötés ellenben kétoldalú valóságos szerződés, melynek megtartását mindkét fél esküvel fogadta; ily szerződést csak kölcsönös és előleges megegyezés folytán lehet fölbontani s ha az egyik fél a másik beleegyezése nélkül azt felbontja, az isteni és emberi törvények előtt szerződésszegés, eskütörés; ép ily sophizma az is, hogy a hitszegőknek és szerződést meg nem tartóknak adott eskü nem kötelező.* ” „Az ilyeneknek – jegyzi meg igen helyesen Horváth – nem kell esküt adni, nem kell velük szerződést kötni; de ha adatott, ha köttetett, azt feltétlenül meg kell tartani; ez alól semmiféle okoskodás fel nem ment… A szerződés főpontja az volt, hogy a felek a szerződés tartama alatt egymás birtokába fegyveres kézzel be nem törnek; ezt a török megtartotta, a magyar nem.” Végül ezeket mondja még Rónai Horváth: „E megjegyzéseimet avval zárom be, miszerint csodálkozom azon, hogy a tudós főpap, aki magyarokat a külföldi keresztényeknek tett igéretek megtartására oly kiméletlenül szorítja, hogy meg nem tartásukban esküszegést lát, e fejedelmekkel szemben végtelenségig elnéző s egy szóval sem gáncsolja, hogy azok tett igéreteiket sem a szegedi béke előtt, sem azután egyáltalában be nem váltották……”
Vaszary, I. Ulászló magyar király esküszegése és a várnai veszedelem. Győr, 1884.
Rónai Horváth Jenő, A várnai csata (Hadtörténelmi Közlemények. 1888. évf.)
Ez főpap szájából valóban furcsán hangzik!
Más helyen ugyancsak Rónai Horváth Jenő* ezeket írja a szegedi eskü megszegéséről, amihez én a magam részéről szintén teljes mértékben hozzájárulok: „Sokan értekeztek már afölött, vajjon esküszegés volt-e az, vagy sem; előkelő magyar főpapok állottak síkra bizonyítván, hogy ez nem volt esküszegés. Lehet, hogy e főpapoknak theologiai szempontból igazuk van, de bizonyos, hogy nincs egyetlen katona a világon, aki az ily eljárásban mást, mint a szerződés megszegését, mást mint eskütörést lásson. Hogy ezt maguk a kortársak sem ítélték meg máskép, erre klasszikus tanú maga Hunyadi János, ki a várnai veszedelemben nem látott egyebet mint Isten büntetését az eskü hűtlen megszegéséért.” Igenis, nekünk katonáknak az eskü oly szentség, mely alól egyoldalúlag sem égi, sem földi hatalmak abszoluciót nem adhatnak. Ép ezért mód felett csodálkoznunk kell afelett, hogy az oly fenkölten gondolkozó és minden tekintetben korrektül cselekvő Hunyadi hosszas rábeszélésre végre mégis beadta derekát s ő maga is hozzájárult az esküvel fogadott béke felbontásához. E tekintetben megint csak Rónai Horváth következő szavait idézem:* „Hunyadi János, bár a béke megtörése s az esküszegés ténye hazafias és vallásos meggyőződésével kétségtelenül ellenkezett, a hadjáratban a király kivánságára és Julián rábeszélésére mégis beleegyezett; hogy ez elhatározására a bolgár korona megigérése vette volna rá, az Dlugoss őrültségei között bizonyára egyike a legnagyobbaknak; csak egy oly ember állíthatta ezt, ki Hunyadi s általában a magyarok iránt vak gyülölettel viseltetett; e föltevést Hunyadi életének minden órája, gazdag pályájának minden ténye meghazudtolja. – Ulászló halála után Hunyadinak csak akarni kellett volna, hogy a magyar koronát fejére tegye; ebben őt senki a világon meg nem gátolhatja vala; s nem akarta! s ez a Hunyadi áhítozott volna az idegen Bulgária trónjára? – Hunyadit semmi más érdek nem vezérelte, mint a haza érdeke, mely tőle megkövetelte, hogy a hadjáratban részt vegyen; pedig tán jobb lett volna, ha a részvételt megtagadja; tán nélküle nem mertek volna elindulni! De Hunyadi engedett királya parancsának s ment.” Én is azt hiszem, hogy így volt, sőt még hozzáteszem, hogy ez esetben nála, az engedelmes és királyához feltétlenül hű és ragaszkodó katonánál a király parancsa mintha többet nyomott volna a latba, mint a haza érdeke, mely az én nézetem szerint minden áron ennek az ominózus hadjáratnak legalább is későbbi időpontra való kitolását követelte volna. Egyébként én főbb vonásokban a magam részéről szintén magamévá teszem Rónai Horváthnak e kérdésben foglalt fenti álláspontját, de nem mulaszhatom el ama nézetemnek is kifejezést adni, hogy szerintem nemzeti nagy hősünk hibát követett el akkor, amikor Brankovicstól a világosvári fejedelmi nagy ajándékot elfogadta, mert én úgy érzem, gondolom, hogy Hunyadi királya kezéből bármikor minden hátsó gondolat nélkül bárminő ajándékot elfogadhatott, de nem lett volna neki szabad ép e sorsdöntő órában a mégis csak idegen deszpotától ajándékot elfogadnia, mert annak ép az akkori körülmények között egy kis furcsa mellékíze volt, ellenségei szemében pedig határozottan különös színben kellett, hogy feltűnjön. Hogy nemzetünk hős bajnoka és az akkori időszaknak kétségkívül legelső hazafia a szegedi béke felbontásában is állítólag leginkább a bolgár fejedelmi méltóság odaigérése révén egyezett bele, mely igéretről különben nemcsak Dlugoss, mint Rónai Horváth fenti megjegyzéséből következtetni lehetne, hanem a 106. oldalon foglaltak szerint több egykorú és közelkorú író is megemlékezik, az megint, ha egyéb nem, legalább egy parányi kis foltocska a szemkápráztató nagy napon, amilyen apró foltok nélkül különben élő embert elképzelni sem lehet. Mert hogy is mondja a nagy lélek- és emberismerő Schiller: „Wo viel Licht, ist grosser Schatten!” (hol sok a világosság, ott nagy az árnyék) és ebben neki teljesen igaza van. Én mindezeket az igazságérzet által vezérelve, a teljesség kedvéért iktattam ide, meg lévén róla győződve, hogy Hunyadi fenkölt személye oly magasan felette áll mindenféle gyűlölet és irigység sugallta gyanusításoknak, hogy azoknak – mint egyáltalában minden tendenciózus inszinuációnak – falrahányt borsó módjára le kell róla peregniök, még ha a mellékkörülmények és a külső látszat ellene is szólnának.
Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, I., 265.
Rónai Horváth, A várnai csata. (Hadt. Közl. 1888. 120. old.).
Hunyadi János nem csak mint katona, hanem mint politikus is korának legelsőrendű kapacitása volt. A hosszú hadjárat befejezése után kialakult nézetek és felfogások közül kétségkívül az övé, mely a Brankovicsét is fedte, volt a leghelyesebb; ez felelt meg legjobban a haza akkori állapotának és úgy a bel-, mint a külpolitikai konstellációnak. A lengyeleknek ezzel ellentétes, teljesen tagadó és passziv, valamint a külföldi követeknek és Julián bíbornoknak a Hunyadién jóval túlmenő indokolatlanul vérmes reményeken alapuló kivánsága és álláspontja határozottan önző felfogásokra és célkitüzésekre vezethető vissza, melyek a magyar állásponttal sehogy sem voltak összeegyeztethetők és mi örökké sajnálhatjuk, hogy a tisztán látó Hunyadi jobb meggyőződése ellenére végre mégis deferált, miáltal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tervek legrosszabbika emeltessék érvényre és az szolgáljon a törökökkel szemben követendő magatartás alapjául.
Ámde ez a hiba nem remélt gyors és alapos kiigazításban részesült a szultán által felkínált valóban meglepő és a legvérmesebb reményeket is túlszárnyaló békefeltételek által s így nem csodálkozhatunk, hogy a király környezetében levő összes urak, az egy Cesarini Juliánon kivül, aki azokban már a legjobb mederbe terelt reményeinek és legfontosabb életcéljának veszélyeztetését látta, mohón kapkodtak a felkínált béke után. E békefeltételek elfogadása által egy csapásra szanálva volt az összes balkáni államok akkori siralmas helyzete, s ezzel kapcsolatban Magyarország is felszabadult ama rettenetes lidércnyomás alól, mely a török veszedelem révén már évtizedek óta reánehezedett. Hogy vajjon a török az egész tíz éven keresztül becsületesen betartotta volna-e a szegedi békeszerződésben vállalt kötelezettségeket, ahhoz legalább is kétség fér, de annyi bizonyos, hogy legalább egy ideig Magyarországnak nyugtot hagyott volna, mely idő alatt ennek bő alkalma nyílt, hogy belső ügyeit is rendbehozva, a lehető legtökéletesebben készüljön fel a kikerülhetetlennek látszó nagy és döntő mérkőzésre. Etikai okokon kívül ezt tekinthetjük a legnyomósabb szempontnak, ami miatt kár volt a király és az országgyülés egyöntetű és egyhangú hozzájárulásával létrejött békét és letett esküt megszegni. Sokkal jobb lett volna ezt a dicstelen dolgot a töröknek átengedni, mert előrelátható volt, hogy ha előbb nem, 1–2 év mulva ők kerestek volna ürügyet és alkalmat a Magyarországgal való újabb háborúskodásra, mert ennek meghódítása egyik legfőbb sarkalatos tételét képezte az újabbkori ozmán politikának, mely szinte hagyomány gyanánt szállt át egyik szultánról a másikra.*
Zinkeisen id. m. I., 628.: „Für Sultan Murad war der Friede zu Segedin einer der härtesten Schläge, welche er während seiner ganzen siegreichen Regierung zu erdulden hatte … Denn seit dem Tage bei Angora war der Stolz der Osmanen noch nie wieder so sehr gedehmütigt worden, als hier, im Angesichte ihres mächtigsten und gefährlichsten Gegners in Europa, auf dem Reichstage zu Segedin, und schwerlich hätten sie für jetzt: empfindlichere Verluste erleiden können, als die, womit sie diesen Frieden zu erkaufen gezwungen waren. Denn gerade in den nördlichen Grenzprovinzen, welche jetzt mit einem Malem, wieder verloren gingen, lag die Hoffnung, die ganze Zukunft des Reiches. Sollte die Herrschaft der Osmanen in Europa überhaupt von Dauer sein, und nicht gleich in der Periode ihrer Entwicklung wieder versiechen, so musste sie vor allem hier festen Fuss fassen, sich nach dieser Seite hin erweitern. Ein zehnjähriger Friede, wie man ihn zu Segedin beabsichtigte, hätte schon deshalb, wenn er wirklich gehalten worden väre, für das osmanische Reich in Europa nur verhängnissvoll sein müssen. Aber er war für eine so in voller Kraft, in der schönsten Entwicklung begriffene Macht schon an sich, aus moralischen, wie aus politischen Gründen, nicht haltbar. Er musste gebrochen werden, und wäre jedenfalls auch von den Osmanen sehr bald gebrochen worden, wenn es nicht der damals über dem osmanischen Reiche waltende Glücksstern gewollt hätte, dass die Treulosigkeit seiner Feinde Sultan Murad Gelegenheit geben sollte, noch in demselben Jahre die zu Segedin erlittene Schmach und Erniedrigung auf so glänzende Weise zu rächen.”
Brankovics magatartását főleg a magyar írók nagyon erősen elítélik. Az én szemem előtt ez a kérdés következőleg domborodik ki. A szerb deszpota eleinte mindent elkövetett és vagyonokat költött arra, hogy országát a magyar segítségével a bitorló töröktől visszanyerje, sőt, mint a hosszú hadjárat leírásából tudjuk, abban ő maga is, meglehetősen idős kora ellenére, személyesen és elég tevékenyen részt vett. Erős és lelkes szószólója volt ő a háború folytatásának mindaddig, amíg a szultán békeajánlata egy csapásra, minden további harc és háború mellőzésével visszaadta neki nemcsak országát, hanem évek óta török fogságban sinylődő fiait is. Hogy ő erre és ezek után minden erejét és igyekezetét arra fordította, hogy a szegedi békekötés érvényben maradjon és a törökkel való újabb háború elkerültessék, az, az ő szempontjából nézve a dolgot, teljesen indokoltnak tűnik fel. Ő mint apa nem tehetett mást, mert ő az Ulászló és tanácsosai által elhatározott béketörés és újabb háború révén, még ha az a leggyönyörűbb eredményekkel is végződött volna, a legjobb esetben, de csak újabb nagy áldozatok árán, előreláthatólag csak országát kapta volna vissza, fiait ellenben nem. Ez billentette tehát le Brankovics további magatartásában mérleget a törökök javára, Ulászló, főkép pedig Juliánék ellenében. Ezt mi az apától, aki égett a vágytól, hogy szerencsétlen fiait viszontláthassa, tulajdonképpen rossz néven nem is vehetjük. Ami Brankovics további magatartását illeti, e tekintetben már kevésbé számíthat elnéző elbírálásunkra. Ha igaz, hogy Ulászló esküszegéséről és béketöréséről elsőnek ő értesítette Murád szultánt, ezt legalább is a magyarok és Ulászló ellen elkövetett nagyfokú hálátlanságnak kell minősítenünk; hogy pedig Castriota csatlakozását is meghiúsította, ez csak folyománya volt a politikájában a béketörés és esküszegés óta bekövetkezett változásnak. Neki most már a törökök, nem pedig a magyarok győzelme állott érdekében. Mindazonáltal Brankovics köpönyegforgatása, bármennyire indokoltnak lássék is az ő szempontjából, volt szövetségesei szemében és szívében teljes joggal rút hálátlanság érzetét keltette fel,* ami különben annál kevésbé lephette meg a magyar intéző köröket, mert hiszen tudjuk, hogy akkori időben az ilyféle köpönyegforgatások és átnyergelések nemcsak a szomszédos balkánfejedelmek körében voltak mindennaposak, hanem a civilizált európai fejedelmeknél sem mentek ritkaság számba. De ha már Brankovics legkevésbbé kétszínű, hanem inkább nyilt és férfias, de minden esetre a mi érdekeinkkel ellenkező eljárása kemény kritikát érdemel, mit szóljunk Karaman-Ogli követküldéséről és Ulászlóhoz menesztett leveléről, mely eljárás a legnagyobbfokú árulás számba ment és saját nemzetének és vérének elárulását jelentette?! Csupán ezt akartam a pártatlan igazság kedvéért megjegyezni.
Rónai Horváth (A várnai csata, Hadt. Közl. 1888. évf. 120. old.) Hunyadiról jóval elnézőbben, Brankovicsról pedig jóval lesujtóbban ítélkezik, mondván: „Hunyadit semmi más érdek nem vezérelte, mint a haza érdeke, mely tőle megkövetelte, hogy a hadjáratban részt vegyen; pedig tán jobb lett volna, ha a részvételt megtagadja; tán nélküle nem mertek volna elindulni! De Hunyadi engedett királya parancsának s ment. Nem így Brankovics, ki készebb volt magát a törvényes büntetésnek alávetni, semhogy a hadjáratban részt vegyen; a szegedi béke által Brankovics visszanyerte fiait, vissza országát; csoda-e, hogy ő nem volt hajlandó az imént nagynehezen visszanyerteket újra és könnyelműen kockára tenni? Politikai szempontból Brankovics eljárása tán eszélyes volt, de árulássá vált akkor, midőn nem elégedett meg a passziv szemlélő szerepével, hanem Murádot a magyar tervekről értesítette s Castriota Györgyöt a segédkezésben meggátolta s így a magyar sereg romlását elősegítette; ő, aki a magyar királynak hűséget esküdött s ki országát elvégre is nem a szultántól, hanem a magyaroktól kapta vissza, kik a reá oly kedvező szegedi békét megkötötték.” Ezek után most már az olvasón múlik, hogy Hunyadit és Brankovicsot illetőleg a maga ítéletével melyik állásponthoz csatlakozik.
Sokkal inkább érheti szemrehányás és gáncs, még pedig teljes joggal az Ulászlót és a magyarokat hitegető és tévútra vezető külföldi hatalmakat, legelsősorban pedig a tudva valótlanságokat jelentő, sokat igérő, de semmit be nem tartó Condolmieri Ferencet, akiről a fáma még azt a hírt is terjesztette, hogy összejátszott a szultánnal, de ha ez nem is igaz, tétlenül nézte, vagy legalább is semmit sem tett annak megakadályozására, hogy a török sereg minden bántódás nélkül újból átkelhessen európai területre. Ha ily messzemenő rosszakaratot és rosszindulatot, az ellenségtől való tudatos összejátszást nem is tételezzük fel a bíbornok-hajóhadfőparancsnokról, annyi azonban bizonyos, hogy a ravasz és furfangos török csúfondáros módon becsapta őt. Condolmierire is ráillik a felette találó német közmondás: Schuster bleib bei deinem Leisten, ami magyarul annyit jelent, hogy legjobb, ha mindenki megmarad a maga kaptafájánál és nem kontárkodik bele mások dolgába. Annál kevesebbet és rosszabbat tenni, mint amit ez a hajóhad, parancsnokával együtt a Helleszpontuszon művelt, már igazán alig lehet. Condolmieri Ferencet és hajóhadát még az a körülmény sem mentené a jogos szemrehányás alól, ha minden kétséget kizáróan be volna bizonyítható, hogy a szultán az átkelést kierőszakolta. De akárhogy történt is a dolog, a súlyos blamázsért elsősorban a hajóhad parancsnoka felelős, mert nem akarta, vagy nem tudta az átkelést meggátolni, történt légyen az akár azért, mert hajóinak egy része távol volt, akár azért, mert kellő őrködés hiányában azt idejekorán észre nem vette.
Augusztus 4-iki okiratában Ulászló, főkép Julián bíbornok által presszionálva, nemcsak közönséges kijelentés formájában, hanem esküvel is megerősítve, oly kötelezettségeket vállalt magára, amelyeket teljesíteni emberileg egyáltalában lehetetlen volt. Ilyen többek között az a nagyhangú ígéret, hogy a törököket még ez évben kikergeti Európából és ilyen főkép az a passzus, hogy ő már szeptember 1-én átszállítja seregét Orsovánál török területre, azt a sereget, amelyet nagyrészt még csak most kellett újból fegyver alá szólítani. Budától, ahol az augusztus 4-iki okmány kelt, Szeged kereken 200 km.-re fekszik. Hogy a király kíséretével odajusson, legalább 4–5-napra volt szüksége. A felülés elrendelése és a csapatoknak akármilyen gyors felkészülése 8–10 napot, azoknak a szegedi táborba való eljutása a lakóhelyek távolságához képest pedig legalább még további 10–14 napot vett igénybe, amiből világosan kitűnik, hogy a csapatoknak a szegedi táborban való összpontosítására augusztus vége előtt számítani egyáltalában nem lehetett. De ez csak a magyar csapatokra vonatkozik. Az idegen földről, Lengyelországból és a nyugati államokból várt keresztes és egyéb hadak beérkezése ennél természetesen még jóval később, csak valamikor szeptember közepe és vége között történhetett meg. Világos tehát, hogy az augusztus 4-iki okmány szeptember 1-i terminusa minden komoly számítás nélkül, csak úgy találomra vettetett papirra. Szegedtől Orsováig a seregnek 300 kmt kellett megtennie, amihez legalább 12–15 napra volt szükség, főleg miután a messzebb vidékekről jövő kontingensek csatlakozását is lehetővé akarták tenni. Így aztán nem csoda, hogy a sereg szeptember 1-e helyett csak szeptember 20-án érte el Orsovát, ami az akkori közlekedési és egyéb viszonyokat tekintetbe véve, még mindig igen szép teljesítménynek mondható. Orsovától Vidding 100, innen Nikápolyig 200 kmt kellett a seregnek megtennie; előbbi 6, utóbbi 18 nap alatt történt meg, ami 16˝, illetve 11 km. átlagos napi teljesítménynek felel meg és ez soknak éppen nem mondható. Ellenben Nikápolytól Jenibazárig a sereg 8 nap alatt 210 kmt tett meg, ami napi átlagos 26 kmnyi menetteljesítményt jelent.
A sereg számerejére nézve az írók adatai nem egyeznek ugyan, de azért azok mégis elég biztos támpontokat nyujtanak. Majláth* 10.000 magyarról, 5000 keresztesről és lengyelről és 4000 oláhról tesz említést; Dlugoss* a keresztény sereg létszámát 15.000 lovasra, az oláhokkal történt egyesülés után pedig 20.000 lovasra teszi. Épígy Boregh* is 15.000 főre teszi a magyar sereg számát a Dunánál, a kereszteseken és oláhokon kívül. Fessler* az egész sereg létszáma gyanánt 20.000 embert említ. Ugyanennyit mond Palatio* a szemtanú is, mondván, hogy a sereg létszáma eleinte 16.000-re, majd Nikápolynál az oláhokkal való egyesülés után 20.000-re rúgott. Ezek az adatok tehát meglehetősen fedik egymást; ezeknek összeegyeztetéséből jön ki a 107–109. oldalon említett 11.000 magyar, 4000 lengyel, ugyanannyi oláh és 1000 keresztes.*
Majláth, Geschichte der Magyaren II., 222.
Dlugoss id. m. XII., 800. és 811.
Boregh, Böhmische Chronik. I., 493.
Fessler, Geschichte der Ungarn, 602.
Palatio id. m., 37.
„Hogy a keresztes lovasok száma – írja Rónai Horváth, A várnai csata című tanulmányában (Hadt. Közl. 1888., 122. old.) – valóban nem volt nagyobb 1000-nél, az előbbi kútfők szerint fölsorolt számadatok összehasonlításából tűnik ki; a sereg az oláhok nélkül kétségtelenül 16.000 fő, a keresztesek és oláhok nélkül 15.000; marad tehát a keresztesekre 1000. – Ezer lovas! ez volt tehát az összes segély, mit Magyarország a nagyhangú keresztény, keresztényebb és legkeresztényebb külföldi fejedelmektől nyert; ennyi erővel járult a külföld a Magyarország nemes királyára tukmált feladat megoldásához, mely nem csekélyebb volt, mint az összes kereszténység közös ellenségét Európából kiűzni; ezért a segélyért kellett Magyarországnak az esküszegés szennyét magára venni, melyet történelmének lapjairól soha senki le nem töröl; ezért kellett az országot egy kétes kimenetű nagy háború esélyeinek kitenni.”
A keresztes sereg majdnem kizárólag lovasságból állott, még pedig a nagyobbára zsoldos csapatokból alakuló királyi bandérium és Hunyadi csapata főkép nehéz lovasságból, miután utóbbi mindig kivált erre fektette a fősúlyt és a döntésnél rendszerint ezt szokta volt előszeretettel alkalmazni; ellenben a főpapok és főurak bandériumai inkább könnyű lovas csapatokból alakultak. A lengyeleknél a nyugateurópai lovagrendszer hatása alatt a nehéz páncélozott (pancerni) lovasság volt az uralkodó fegyvernem; itt is minden lovag több segéddel (apród, fegyvernök, csatlós, stb.) rendelkezett; erre vezethető vissza a kíséret és a szekerek nagy száma, amelyről fentebb megemlékeztünk. Az oláhok inkább a könnyű lovasságot kedvelték; náluk nehéz fegyverzettel csak az előkelőbbek, gazdagabbak voltak ellátva. Végül a keresztesek igen vegyes, részben jól, részben felette rosszúl felfegyverzett és felszerelt harcosokból állottak. A Julián bíbornok által toborzottak, majdnem kizárólag nehéz fegyverzetű zsoldosokból állottak, az önként csatlakozók ellenben mind fegyverzet, mind felszerelés és egyáltalában alkalmazhatóság tekintetében is, a silányabb elemet képviselték.
A lovasságon kívül némi gyalogságról is tesznek említést a források.* Ezek a gyalogosok főkép a harci szekereken nyertek alkalmazást.
Curaeus, Annal. Sil. I., 249. és De Roo, Hist. Aust. V., 196. old. 15.000 lengyel és magyar lovagról és „nem igen nagyszámú gyalog keresztes”-ről Cromer, Hist., Pol. XXI., 499. old. pedig ugyancsak 15.000 lovagról, „kisszámú gyalogságról, többnyire keresztesről” tesz említést.
A tűzérség szintén csak csekély számban volt a hadseregnél képviselve. Ez a fegyvernem ebben a korban főkép erődített helyek védelménél és megtámadásánál nyert alkalmazást, mely célra meglehetősen nehéz ágyúkat használtak. A mozgó sereget ellenben csak könnyebb fajtájú tűzérség kísérte.*
Kupelwieser id. m. 85.: „Um den Train nicht zu belasten, liess man die schweren Geschütze zurück und führte nur wenige kleinere Feuerschlünde mit”. – Köhler id. m. 56.: „An Artillerie führte die Armee nur leichte Geschütze mit sich. Es werden die aus dem Hussitenkriege bekannten Haufnitzen (Steinbüchsen) und Terrasbüchsen (Kanonen kleinen Kalibers, welche Bleikugeln schossen) gewesen sein.”
A török sereg számerejére nézve a kútfők adatai felette eltérők. Én azt hiszem, hogy nem térünk el messze a valóságtól, ha mind a Murád által a Bosporuson áthozott, mind Chalil pasa által Európában összegyűjtött csapatok számát egyenként 40–40 ezer főre tesszük, ami együttvéve 80.000 embernek felelne meg; de nincs kizárva, hogy az ozmán sereg a várnai csata napján a 100.000 főt is megközelítette.* A sereg alkotó elemeiről alább a várnai csata leírásánál leend szó s itt csupán azt említjük még meg, hogy a nagyszámú török sereg ellátásának biztosítására, mely kivált a Balkánon való átkelés közben okozott nagyobb gondot és nehézséget, a csapatokat nagyszámú megrakott teve és öszvér követte.
Marinus Barlettus id. m. 58. old. 100.000, Palatio pedig id. m. 36. old. hallomás szerint 120.000-re teszi a török sereg létszámát. Hunyadi Guthi Országh Mihályhoz intézett levelében 105.000 főt említ: „uti veraciter rescivimus, pedestribus et equestribus centum et quinque milibus hominum.”
Úgy a keresztény, mint a török fővezérlet kérdését Rónai Horváth igen találóan és érdekesen jellemzi a várnai csatáról írt tanulmányában,* miért is az erre vonatkozó részt itt szószerint közlöm: „A magyar seregnek egy névleges, egy valóságos és egy titkos vezére volt; a névleges: a király, a valóságos: Hunyadi, a titkos: Julián bíbornok. A király ugyan a fővezérletet állítólag már Orsovánál Hunyadira ruházta át; de ennek a kútfőkben nyoma nincs* s csupán arról van tudomásunk, hogy a november 9-én tartott haditanács után a harcfelállítás rendezését a király Hunyadira bízta; evvel természetszerűleg együtt járt a harcnak a csata alatt való vezetése is. Hunyadi fővezérsége tehát tényleg csak a csata napjának reggelén kezdődött, ezt megelőzőleg a fővezérlet a király kezében volt, kinek tanácsadóul részint Hunyadi, részint Julián bíbornok szolgált… Érdekes volna tudni, kinek tulajdonítható, hogy a magyar sereg az ismert veszélyes helyzetbe jutott? a királynak, Hunyadinak? Juliánnak? vagy a véletlennek, a végzetnek? Hitelesen mi sem lévén bebizonyítható, hogy váddal jogosulatlanul senkit se illessünk, az utóbbit kell föltételeznünk. – A hadműveleteknek s magának a csata vezetésének minden esetre hátrányára vált a többfejű vezérlet; ha a hadműveletek alatt, de különösen a csatában csak egy akarat uralkodik, a dolgok más fordulatot vehetnek s Várnát talán legfényesebb diadalaink közé számítanánk. – A vezérlő egyéniségekről egyelőre is a következőket kell följegyeznünk: Ulászló király, bár személyére nézve vitéz s mint gyászos vége is mutatja, a vakmerőségig bátor volt, de nagyobb sereg vezérlésére, sem a nélkülözhetetlen hadvezéri képességgel, sem megkivántató tapasztalatokkal nem birt; mindazonáltal jelenléte a seregnél, a szövetségesekre való tekintettel, mulhatatlanul szükséges volt, mivel egy ily különböző részekből álló sereg együtt-tartására a királyi tekintélyre szükség volt; de ha magát a vezérletre képesnek nem érezte, amint hogy nem is érezte, minden intézkedést teljesen Hunyadira kellett volna bíznia, s ennek rendelkezéseit – minden más tanácsot, vagy biztatást mellőzve – önmagának is meg kellett volna tartania; ehhez Hunyadiban való feltétlen bizalom lett volna szükséges, ami, hogy nem volt meg, mutatja a gyászos nap utolsó jelenete, midőn a király a Hunyadit és rendelkezéseit gyanusító lengyel vitézek biztatására, a biztos halál torkába rohant. – Juliánról szívesen elhisszük, hogy személyére nézve vitéz és bátor vala; azt is, hogy keresztes csapatát jól tudta vezetni; de a sereg vezetésére sem gyakorlattal, sem tapasztalattal nem birhatott s így tanácsai mindenesetre illetéktelenek voltak. – Más Hunyadi, kinek élete a harcok közt folyt le, ki képességeit száz esetben bebizonyította, kinek homlokát az általa nyert diadalmas csaták és ütközetek babérkoszorúja övezte. – Hunyadi csak a csata napján volt fővezér s látni fogjuk később, hogy intézkedései kitűnőek, kifogástalanok voltak, melyek, ha szorosan megtartatnak, a magyar sereget győzelemre vezetik; de nem tartattak meg s a már kivívott győzelem kezéből kisiklott.”
Rónai Horváth, A várnai csata, Hadt. Közl. 1888. évf. 127.
Nem is valószínű, mert hiszen Hunyadi csak Nikápoly előtt csatlakozott Erdélyből hozott hadával a királyi sereghez.
A török viszonyokat Rónai Horváth szintén igen találóan következőleg jellemzi: „II. Murád szultán serege Karaman Oglu harmadik fölkelése folytán Ázsiában volt lekötve; midőn ugyane fejedelem a magyar hosszú hadjárat után ismét nyugtalankodni kezdett, Murád seregének még Európában levő jelesebb részeit is Ázsiába vonta, s midőn ezek a karamani fejedelem fölött előnyöket vívtak ki, Murád a keleti részek végleges megnyugtatása céljából maga is Ázsiába szándékozott menni, s a harcokat a nélkül is már unva, európai szomszédjainak, s ezek között első helyen a magyaroknak, békét ajánlott. – Láttuk ez ajánlatból a szultán őszinte békehajlamát, mely a legszélesebb körű engedményekben nyilvánult s melynek még nagyobb bizonysága az, hogy a békekövetség eljárásának eredményét be sem várva, 1444. július 12-én még Európában levő némely hadai kíséretében személyesen Ázsiába ment; itt a viszonyok a törökökre nézve már annyira kedvezőek voltak, hogy a béke és nyugalom helyreállítása kevés fáradságba került; Murád Karamon Ogluval is kibékült s nyugalomra vágyván, a trónról 14 éves fia, II. Mohamed javára lemondva, magnesiai magányába vonult. – Míg tehát Magyarországban a háború lángja Julián bíbornok által szenvedélyesen szítva újra fellobogott, s az ország a harc előkészületeinek zajától visszhangzott, a török birodalom egész területén, keleten és nyugaton, béke és nyugalom honolt. Valóban, ha a háború más körülmények közt indult volna meg, el kellene ismernünk, hogy az elhatározás jó, a pillanat megválasztása helyes volt; a török hadsereg színe és java Ázsiában, a kormány egy 14 éves gyermek gyönge kezei között, semminemű előkészület egy nagy háborúra; mindez elég kedvező körülmény s ha a keresztény fejedelmek a segélyadást, a közreműködést, valóban komolyan veszik vala, s a szultán seregének Európába való visszatérését, mit a nagy hajóhad s a görög császár seregének együttes működése kétségtelenül meggátolhatott volna, valóban meggátolja, úgy e hadjárat a török uralomra vészthozó lehetne. – Tudjuk azonban, hogy a dolog másként fordult; Murád a magyar esküszegésről s háborús előkészületről Brankovics, a görög császár, vagy más által értesülve, a kormány gyeplőjét ismét megragadja és seregét európai tartományainak megvédésére útnak indítja… A török sereg fővezérlete a szultán kezében volt; II. Murád különféle írók által nagyon különböző módon ítéltetett meg; jelleme, tehetségei sokfélekép bíráltattak meg, egyfelől azonban e vélemények mind megegyeznek s ez az, hogy Murád a török birodalom legkitűnőbb uralkodói közé tartozik; alatta a birodalom többször forgott nagy veszélyben s ő e veszélyt erős kézzel mindenkor elhárította; alább ki fogjuk mutatni, hogy a török seregnek az 1444-iki hadjáratban tanusított magaviselete mintaszerű volt, de kimutatandjuk egyszersmind azt is, hogy e hadművelet a véletlen műve; ha ez török részről egy előre megállapított s öntudatosan végrehajtott hadműveleti terv következménye leendett, úgy Murád nevét a történelem a legjelesebb hadvezérek névsorába iktatta volna; míg így csak a szerencsés hadvezérek sorába tartozik, kik válságos helyzetben a véletlen közreműködésével nagy veszélyből ragadtattak ki; így volt ez Várnánál, így a rigómezei csatában, bár kétségtelen, hogy Murád határozott és elszánt föllépése (de csak a háború megindításakor; a csatában az elszántság helyébe ingatagság s önbizalom hiánya lépett) a sikert mindkét esetben hathatósan előkészítette. – Egészben véve mondhatjuk, hogy bárha Murád egyénisége és képessége Hunyadi nagyságát és fényes hadvezéri tehetségeit még csak meg sem közelítheti, méltatlan ellenfél mégsem volt; Hunyadi mérkőzhetett vele s bár ha két döntő csatában leküzdetett is; ez őt az utókor szemében nem kissebbíti; a vezér nagyságából ez események mit sem vonnak le, s csak azt igazolják, hogy Murád a katonai szerencse által e két csatában jobban kegyeltetett, mint Hunyadi János.”
Nagyjában egyetérthetünk Rónai Horváth e jellemzésével, de a magam részéről mégis hozzátenném, hogy amit Murád szultán e hadjárat folyamán a hadműveletek terén művelt, az kétségtelenül legelsőrendű teljesítmény számba vehető. Már az a gyors elhatározás, hogy a sok háborúskodás és harci zaj után jóleső magnesiai magányát, amidőn az ország és dinasztiája érdeke megkivánja, habozás nélkül nyomban otthagyja, hogy épily gyorsasággal Ázsiában veszteglő seregét Európába indítsa és a Helleszpontusznál talált akadályt és első tekintetre szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségeket ügyes és ravasz, de feltétlenül célhoz vezető módon egy-kettőre elhárítja, s aztán az európai seregrészeket is magához vonva, eleinte a legegyenesebb s így legrövidebb irányban a legerélyesebb támadási szellemtől áthatva, gyorsított menetekben az országba betört ellenség felé vezeti előre, majd látva, hogy a keresztény sereg saját elhatározásából önként zsákutcába megy, egy ideig óvatosan, Ulászló hadmozdulatait élénk figyelemmel kísérve, a kellő távolságban követi, hogy aztán a kellő pillanatban döntő túlerővel csapjon rá a veszélyből való kijutás lehetőségétől magát önként megfosztott ellenségre, mindezek oly fényes hadvezéri tevékenységek, amelyek előtt feltétlenül meg kell hajtanunk elismerésünk zászlaját. Szó sincs róla, Murádot e hadjáratban nagyarányú szerencse is kísérte, de ha az igazságosztásban teljesen pártatlanok akarunk lenni, úgy megdönthetetlen tényként le kell szögeznünk, hogy a szerencsés viszonyok kialakulását elsősorban megint csak ő maga tette lehetővé, a végleges gyönyörű taktikai sikert ő maga alapozta meg minden tekintetben helyes és célszerű intézkedései és seregének kétségtelenül remek hadműveleti vezetése által.
Drinápolyban az egyesített sereget Murád, a keresztény sereg hadműveleti irányához képest, vagy Szofiának, vagy Nikápolynak, sőt amidőn megtudta, hogy Nikápolyt elhagyva, továbbra is a Duna mentén keleti irányban halad előre, Sumlának, avagy Várnának vezethette előre,* mely utóbbi esetben azonban arcban került volna az ellenséggel szembe. Ha Ulászló eredeti terve mellett megmaradt és Viddintől Szófiának vett volna irányt, úgy biztosak lehetünk, hogy Murád is Filippopoliszon át Szófia felé folytatta volna támadó előnyomulását. Midőn híre jött, hogy az ellenség Nikápoly felé tart, a leghelyesebb, amit Murád tehetett, tényleg az volt, hogy a legrövidebb irányban, mint akkori időben a legpraktikábilisabb útvonalon, a Sipkaszoroson át ő is arra felé vett irányt, mely elhatározása mellett megmaradt akkor is, – és ezt nyomatékosan és helyeslőleg ki kell emelnünk – amidőn megtudta, hogy a keresztény sereg szinte megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan indokból még tovább húzódik kelet felé. Biztosra vehetjük, hogy a hadvezérek igen nagy százaléka az ő helyén ekkor harmadszor is irányt változtatott volna, nehogy a Sumlán át Drinápoly irányában a Balkánon át átkelt ellenséges sereg az ő seregének oldalába és hátába kerülhessen. E helyett Murád második hadműveleti irányát csak annyiban és kétségkívül a lehető leghelyesebb módon akként változtatta meg, hogy Tirnovától kezdve már nem sétált el hiába, mint sokan gondolják Nikápolyba, hanem a keresztény sereg közvetlen nyomában csupán Mehemed béget hagyva, akinek eddigi tevékenysége és magatartása minden tekintetben teljesen megfelelt a mindenkori helyzetnek, ő maga a legrövidebb irányban és a leggyorsabban igyekezett a kelepcébe került ellenséggel a döntő mérkőzést felvenni. Mindehhez tehát nemcsak szerencse, hanem helyes és célszerű elhatározási képesség és a végrehajtás körül nagyfokú energia is kellett, miáltal elérte azt, hogy a hadászati megkerülésnek egy valóban gyönyörű és legszebben sikerült példája, aminőket a történelem nem sokszor szokott évszázadok folyamán produkálni, az ő nevéhez fűződik. Ezáltal ő rákényszerítette ellenfelét, hogy vele a lehető leghátrányosabb és legkellemetlenebb viszonyok között megfordított arcvonallal, vagyis hadműveleti bázisától, az anyaországtól teljesen elvágva s azonkívül még háttal teljesen a tengernek szorítva, ütközzék meg.
Thúry József, A várnai csatáról (Hadt. Közl. 1892. évf. 650.) írt minden esetre figyelemreméltó rovid értekezésében török források nyomán teljes bizonyossággal megállapíthatónak véli, hogy „Murád november 4-én indult el Drinápolyból; innen a legrövidebb úton, vagyis a Nadir-Derbend szoroson át sietett Pravadihoz s innen fordult a már akkor Várna közelében táborozó magyar sereg felé, hova a hatodik napon, vagyis november 9-én érkezett meg.” Utóvégre ez se lehetetlen, bár nem valószínű, hogy 100.000 embernyi sereggel a Drinápolytól Várnáig terjedő 250 kmnyi utat Balkán átkeléssel kapcsolatban ily rövid idő alatt meg lehetett volna tenni.
Sumlába érve, a szultán a még tovább Várna felé előnyomuló keresztény sereget már csak egy napi menetre találta maga előtt. Más közönséges hadvezér megvadult bika módjára nyomban nekiment volna túlerőben levő hadseregével, Murád ellenben türtőztette magát bölcs mérséklettel, nyugodtan hagyta Ulászlót teljesen bejutni az egérfogóba; nyugodtan tűrte, hogy ez várait és városait egymás után megvegye, kifossza, és felperzselje és csak amikor az egérfogó ajtaja végkép becsukódott, akkor csapott rá számbeli túlsulyának mindent agyonnyomó erejével. Előnyomulását Sumlától Várnáig Murád valóban mesteri módon hajtotta végre,* mert arról a keresztény sereg körében utolsó pillanatig mit sem tudtak meg; a keresztény hadvezetőség még Várna előtt is azt hitte, hogy még mindig csupán Mehemed bég van a nyomában s csak midőn este az óriási ellenséges tábortüzek kigyulladtak, ébredtek Ulászlóék az őket fenyegető óriási veszély tudatára, világos jeléül annak, hogy a magyarok különben mindig elsőrendűen funkcionáló felderítő szolgálata ez egyszer teljesen csütörtököt mondott. Annál inkább igyekezett a török hadvezetőség, hogy fokozatosan teljesen tiszta képet nyerjen az ellenség összetételéről, számerejéről és valószínű szándékáról.*
Hogy ez miképpen történt, az Chalkokondylasz (id. m. 330.) következő soraiból tűnik ki: „(Amurates) secutus igitur Pannonum exercitum, noctu eo loci castra muniebat, ubi hostes praeterita die castra posuerant, similiter cum dies illuxisset, haud longe ab Pannonum castris et sua locabat; hoc faciebat per dies quatuor, ut posset contemplari hostium multitudinem, necnon quis eorum esset ad id bellum animorum habitus: fordmidolosine essent et proinde cito omissuri eam expeditionem, an audacie freti, nihil metuentes, profectionem facerent; praeterea an omnia in castris eorum ordine gerentur abundarentne commeatum copia, an secus haec omnia quis facile explorare potest, si subinde hostilem sequetur exercitum … haec quidem per quatriduum explorare haud cusabet Amurates, quinto autem die …”
Köhler id. m. 48.: „Durch die Vorgänge des Jahres 1443. vorsichtig geworden, unterliess er jede Demonstration, die seine Anwesenheit verrathen konnte und begnügte sich ide Stärke und Beschaffenheit des feindlichen Heeres zu erforschen.”
Valami gyanús jel azért mégis felmerülhetett és ez bírhatta rá Ulászlót, hogy Sumlából egy 500 főnyi hírszerző különítményt indítson el Tirnovára, de dacára annak, hogy az onnan véres fejjel tért vissza, az általa szerzett tapasztalatok csöppet sem járultak hozzá az általános nagy helyzet tisztázásához, mert a keresztény sereg tovább folytatta végzetes útját Várna felé!
Hogy Jenibazár tájékán még mily bizakodó és mennyire emelkedett lehetett a keresztény sereg, legfőkép pedig a vezetőség hangulata, az legjobban az Ulászló által e helyütt kibocsátott fenhéjázó kiáltvány, illetve hadüzenet szövegezéséből tűnik ki. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy Drakul oláh vajda intő szavai és a háború abbahagyására vonatkozó tanácsa nem is annyira a Hunyadival szemben táplált gyűlölségen, mint inkább a helyzet nagyon is helyes felismerésén alapult. De hogy emellett távolmaradására az akkori babonás időben a vénasszony jóslása is erős befolyást gyakorolhatott, azt alig vonhatjuk kétségbe. Még jó, hogy Drakul csapatostul el nem párolgott magyar táborból, habár az oláh segélyhadak ottmaradásából, mint később bővebben látjuk majd, valami túlságosan nagy előny úgy sem háramlott a keresztény seregre. Ők csak arra voltak jók, hogy az amúgy is felette gyenge keresztény sereg létszámát szaporítsák, miáltal az legalább szemre valamivel hatalmasabbnak tűnt fel.
Nagyobb baj volt Vlád Drakul eltávozásánál, hogy Casztrióta Brankovics ellenállása folytán nem csatlakozhatott a sereghez. Brankovics ezzel állítólag azt akarta elérni, hogy országa ama részének visszaadását kierőszakolja, melyet Ulászló a szegedi fegyverszünet után Hunyadi tanácsára azért tartott vissza, mivel kétes magaviselete által hűsége és megbízhatósága tekintetében gyanút ébresztett, amit csakhamar még azzal tetézett, hogy teljesen kivonta magát a hadjáratban való részvétel alól.*
Gebhardi, Geschichte von Ungarn, III., 695.
A történetírók legnagyobb része nagy fontosságot tulajdonít Casztrióta és segélycsapata elmaradásának,* míg ellenben én azt hiszem, hogy a végeredményt ez semmikép sem befolyásolhatta. Ha Casztriótát Brankovics ellenállása heteken át képes volt a szerb határ mentén feltartóztatni, úgy azt hiszem, hogy ennek a gyenge, erőtlen, epiróta hadnak jelenléte Várnánál se nem szorzott, se nem osztott volna.
Rónai Horváth (A várnai csata, Hadt. Közl. 1888. 269. old.) is kétségtelennek tartja, hogy ha Kasztrióta „közreműködhetik, közreműködése a hadjárat kimenetelére nagy, talán döntő befolyást gyakorolhatott volna”.
Sokkal súlyosabban esett a latba a görögök kétszínű magatartása és távolmaradása. A Szerbiában mulatozó és Brankoviccsal úgylátszik egy húron pendülő görög császár igen nagy mulasztást követett el, hogy a Boszporusz és Helleszpontus tájékát, nemcsak hogy megszállatlanúl, hanem a maga részéről még teljesen megfigyeletlenül is hagyta. Amikor pedig valami úton-módon ő is megtudta az ozmán seregnek Európába való visszatérését, ezen ő annyira begyulladt, hogy most már nemcsak teljesen felhagyott a beigért segélycsapatok készenlétbe helyezésével és útbaindításával, hanem még azt is elmulasztotta, hogy erről és az igért segítség megvonásának okairól szövetségesét tudomásba helyezze.* Ha a görög császár és serege a pápai hajóhaddal vállvetve állott volna őrt és fejtett volna ki szívós ellenállást a Boszporusz és a Helleszpontus mentén, akkor szinte lehetetlen lett volna, hogy Murád szultán seregét belátható időn belül Ázsiából Európába átszállítsa.
Gebhardi, id. m. II., 62. – Pray, Annal. III., 25. – Schels, Geschichte des Südöstlichen Europa II., 564.
Alighanem lényegesen befolyásolta a görögök magatartását Ulászló hadműveleti tervmódosítása. Az augusztus 4-iki királyi manifesztum elég világosan körvonalozza a megindított hadjárat tervét és az általa elérendő célt és nem férhet hozzá kétség, hogy Ulászló, miként 1443-ban, ezúttal is a legrövidebb vonalon, Szófia–Drinápolyon át akart Kallipolisba (Gallipoliba), vagyis Trácia ama délkeleti részébe eljutni, mely Konstantinápolyon kívül a görög császárnak legalább még névleg meglevő birtokrészét jelezte. Ennek kitágítását, sőt azelőtti összes tartományainak visszaszerzését remélte és várta a görög császár az újonnan megindítandó keresztes hadjárattól. Mihelyt azonban megtudta, hogy a keresztes sereg az útbaejtendő legfontosabb országrészek kikerülésével Várnán át nagy körutat szándékozik tenni, a görög császár érdeklődése, majd nemsokára alighanem bizalma is, teljesen megcsappant, úgy hogy ezentúl ő és népe úgyszólván összetett kezekkel nézte a történendőket.
A tervmódosításhoz a legfontosabb indokot alighanem az 1443. évi reminiszcenciák szolgáltatták. Miután már most is késő ősz felé járt az idő, Ulászló úgylátszik nem tartotta tanácsosnak, hogy seregét újból a jeges Balkánon át igyekezzék átpréselni, ami tudvalevőleg 1443-ban a legnagyobb erőfeszítések árán sem sikerült. Élénk emlékezetében volt ez Ulászlónak, Hunyadinak, Juliánnak és a többi mértékadó tényezőknek is. Jó lett volna ezt már előbb meggondolni és Balkán átkeléssel kapcsolatos hadjáratba nem megint ősszel hozzáfogni. Azonban másrészt most sokkal jobban állottak a kilátások, mert hiszen ekkor, a tervmódosítás pillanatában, még mindenki holt bizonyosra vette, hogy az európai ozmán sereg zöme teljesen biztos és jól őrzött rács mögött Kisázsiában van leláncolva. S ép ez a körülmény teljesen indokolatlanná és megfoghatatlanná teszi az Ulászló által elhatározott s utóbb Hunyadi által is jóváhagyott tervmódosítást, mely végeredményben a keresztény sereget a végromlásba döntötte.
