126. ULTIMÁTUM
126. ULTIMÁTUM
Pobjedonoszcevtől nem rettegnének Berlinben. Kuropatkin is megjelenhetne ott, ha más dolga nem volna. Aki csak kedves a cárnak, kedves volna Vilmos Bülowjának is. A német nép erkölcseit csak a Jean Jaurèsektől félti a császár. Déroulède-nak inkább megengednék, hogy szóljon Berlin népéhez, mint Jean Jaurès-nak. Kedvesebb a császár füleinek az á Berlin! dühös ordítása is, mint az a rettenetes ige, hogy egymás testvérei minden népek. Jean Jaurès nem mondhatja el Berlinben, hogy a háború nem a népeké. Hogy a hadsereg az emberiség boldogságának börtönőrserege. Hogy a zsarnokok vagy uralkodni vágyók uszítják egymásra a nemzeteket. Nem mondhatja el Jean Jaures, hogy elég volt már a vérből, az elnyomásból, a boldogtalanságból. Német testvéreinek nem mondhatja el Jean Jaures, hogy jog, kenyér, kultúra a népek álma. Nem a vér. Nem mondhatja el Jean Jaurès, hogy legyen úrrá már a szeretet a népek között. Nem engedi a császár.
Jean Jaurès otthon német bérenc. Megköpdösheti az utolsó nacionalista, csirkefogó is. A germanofóbia ellen küzd hosszú esztendők óta, a reváns őrület ellen a francia–német testvérségért. És mégis fél tőle a berlini cézár. Mert a császárokat nem érhetné rettenetesebb csapás annál, mint ha a népek egymást megértenék. Kell a császároknak a gyűlölködő népszenvedély, kell a császároknak a hadsereg és a háború. És felforgató az, aki békét hirdet. És százszor felforgató, aki az Én Hadseregem-et gondolatban is érinti.
Nagy szerencséjük a népeknek, hogy a cézároknak szinte törvényszerű bizonyossággal, mindig éppen idejében megy el a kis eszük. Napóleon után nem békülni akartak népeikkel a trónok urai, de valósággal őrjöngtek elnyomó-dühükben. Most inog a legnagyobb despotának, a cárnak a trónja. A világot hideglelésként rázza a vérszag undora. Sohse volt gyűlöltebb még hadsereg és háború. Erre az uralkodók prímjátékosa, kit mellesleg kiváló embernek is hirdetnek, a németek császára, kevésbé türtőzteti tirannusvérének esztelen lüktetését, mint valaha.
Jean Jaurès sohse szónokolt Moszkvában. Sem Pétervárott, sem Ogyesszában. A Patyomkint nem ő kormányozza. A felséges cárnak volt gondja arra, hogy a nemzeti gyűlölködés lángja ki ne aludjon. Ha nem szerzett háborút, gondoskodott más mulatságról. Lengyelek, finnek, lemészárolt zsidók, örmények s a többiek tanúskodhatnak róla. Hadseregét is becézte úgy az orosz cár, mint Vilmos császár. A fölforgatók ellen volt neki Szibériája. És mégis, mikor Berlinből jön a hír, hogy Jean Jauresnak nem szabad Németország földjére lépni, hírek jönnek Oroszországból is. A vér, a szörnyűség hírei között is szenzációsak. Az orosz hadsereg, az Én Hadseregem, ultimátumot intézett a Hadúrhoz: vagy adjon szabadságot, vagy indul a cár ellen. Ez az egyik hír. A másik úgy szól, hogy a cár leszerelteti haditengerészetét, mert az Én Haditengerészetem már meg is előzte az Én Hadseregemet. A cár szeretne kezet csókolni Togónak. Mert Csuzimánál segített a leszerelésben, s most mégis kevesebb lázadó hajótól kell tartania a cárnak. Az üzemben levő História, mely mindennap új ajándékot gyárt a ma élő emberiségnek, ilyet még talán nem is produkált. Róma cézárjai a föllázadt légiók ellen megnyerhették a népet. A mai cézárok a nép ellen tartják a hadsereget s íme a hadsereg is – nép.
És ezeket ne látná Vilmos császár? Ne értené? És ne látnák, ne értenék ezt minden uralkodók? A népek maguknak akarnak élni. Egymás közt szeretetben. Szabadságban, jómódban és kultúrában. És nincs ma már Én Hadseregem, Én Haditengerészetem. Mintha a néphadsereg félig elkészült volna önmagától. A felforgatóktól védekezni nem lehet. Az idők törvénye úgy hozta magával, hogy minden emberben egy felforgató él. Még talán Vilmos császárban is. Sőt ő benne okvetlenül.
Jean Jaurès-t nyakon csíphetnék a határon a német zsandárok. De hogy csípik nyakon azt a vágyat, mely milliók szívében lángol már elolthatatlanul? Hogy csípik nyakon a Jean Jaurèsek igazságait? Meddig marad a hadsereg az Én Hadseregem, mely nekiszegeződhetik e vágyaknak? Az orosz hadsereg ultimátumot küld a Hadúrnak. A História ultimátumot küld az uralkodóknak.
Budapesti Napló 1905. június 8.
(A).
127. AKITŐL BERLINBEN FÉLNEK
Anglia úgy egy rövid évvel ezelőtt új nagykövetet küldött Párizsba. Sir Francis Bertiet, ki nagyon kiváló angol gentleman, s mellékesen nagyszerű diplomata. Sir Francis Bertiet alaposan kitanították, mielőtt a Szajnához ért volna. Egy osztrák diplomata okvetlenül beleőrülne, ha őt olyan tanácsokkal látnák el, mint Edvárd király s az ő külügyminisztere az ő diplomatájukat. Mindenekelőtt azt kötötték Sir Francis Bertie lelkére, hogy majd ott Párizsban ne előkelősködjék. A Saint Germain zárt társaságait hagyja a többi, finnyás, kékvérű diplomatának. Párizsban ma már csak a Bourget regényekben s a turfon számítanak a született arisztokraták. Járjon inkább az uralmon immár osztozkodó bourgeoisie és proletárság köreibe a nagykövet úr, s ha véletlenül Jaurès-szel összebarátkozik, ezt többre becsüli Anglia, mint Szent Lajos óta az összes halott és eleven előkelőket.
Anglia ismeri ezt a kis földbolygót keresztül kasul, s ő tudja nagyon jól, hogy Párizs megér egy misét, egy kis hozzádörgölődzést a néphez és tudja nagyon jól, hogy kicsoda Jaurès, akitől most megrettent Vilmos császár, akinek nem volt szabad Berlinbe mennie, s akit, holnap, vasárnap, Párizzsal együtt tüntetve ünnepelnek Párizsba utazó német szocialista vezérek.
Nem Millerand-féle egyéniség. Újabb, erőszakosabb, félelmesebb, habár nem látnák meg benne a szocialistát azok, akik Bokányi Dezsőn vagy Csizmadia Sándoron tanulmányozták a szocialista vezérek természetrajzát. Vértanú-hajlamai éppen nincsenek. Úr volt Combes és Loubet fölött. Maga volt az akarat. Imádja a hatalmat, mint egy valamikori babiloni király. De miniszter talán semmiért sem lett volna. Ő más hatalmat imád. A kormányzóét, az újságíróét, a tömegvezérét együtt rang és felelősség nélkül.
Ez a legjobb szó: félelmes ember. Millerand-nál sokkal erősebb, mert Millerand még szíve gyökereivel belefogódzkodik a legraffináltabban élő, módos polgárság lelki életébe. Millerand művészlélek egy kicsit. Parfümös szalónokban jól érzi magát, s nem tagadja. Okvetlenül szereti Baudalaire-t. Ő athéni. Nincs ennél nagyobb bűn a Jaures szemében. Hogy tudja ez az ember gyilkolni azokat, kik esztétikával próbálnak a szocializmus ellen érvelni!… Hallottam népgyűléseken szónokolni, lestem minden írását, s minden írást, amit róla írtak. Ez az ember a fölfegyverkezett, izmos, gőgös proletár, ha megissza is a pezsgőt, s ha jobban is szeret remise-kocsin járni, mint omnibuszon.
És emellett nem is forradalmár. Az orthodoxok gyűlölik, még amikor ölelkeznek is vele. Ha Párizst újra a kommün fenyegetné, Jaurès fojtaná el. Véresen, kegyetlenül. Übermensch, evolucionista, zsarnok, népbarát – egyszerre. Előtípusa az új világ cselekvő személyének, mely új világ jönni fog, ha a negyedik rend beveszi az utolsó bástyákat. Jean Jaures előre igazolja azokat, akik a negyedik rend harcát nem világmegváltásnak, de éppen olyan osztályharcnak tartják, mint volt a harmadik rendé. Elnyomottak lesznek még azután is. Jogokért küzdők.
Hanem kiváló ember. Büszke lehet rá minden nemzetek szociáldemokráciája. Mai műveltségünk szerint szinte analfabéta. Igazán nem esztétikus lény. Altruizmusból is csak mértékkel van benne. Ő harcra rendelt emberlény, s ilyenként felszerelt. Lám a szocialista anathéma ellenére még párbajt is vívott nemrégiben Déroulede-dal. Erőszakos, erős, önző, ravasz. Ha külföldről valaki bekandít Franciaországba politikus szemmel, s keres valakit, őt keresi először. Anglia ezt már régen tudja. Úgy látszik, Vilmos császár is. Persze Vilmos császár a maga módján.
Bülow ide, Bülow oda, Jean Jaurès belekotorász legalább is úgy a világhistória dolgába, mint egy német kancellár.
Budapesti Napló 1905. július 9.
A. E.
