80. PÁRIZSI JEGYZETEK
80. PÁRIZSI JEGYZETEK
[A Budapesti Napló eredeti tárcája]
Willy Párizsa
Willy Párizsa
Az idő száguld és sírván tekintenek utána nemcsak a gyöngék.
Balzac Párizsa nincs többé: ez a Párizs a Willy Párizsa…
Jules Claretie, a díszes állású, öreg poéta sóhajtott imígyen a minap. A „Temps” kedves öreg krónikását sokszor szállja meg a melankólia. Az ő krónikázásához valami olyan szükséges matéria ez, mint a tinta. Mióta íródeákok és krónikőrök élnek, így szokás ez mindig, s igazuk van az öregeknek: minden szebb volt, mikor ők fiatalok voltak. Hanem a Jules Claretie melankóliájából valami rejtett panasz is kisír. A negyven halhatatlanok e legelevenebbje legkevésbé tudja leplezni, hogy harminc évvel ezelőtt nem úgy gondolták azt, ahogy most van, azok, akik az új Franciaországot meg akarták csinálni. Hogy is magyarázzuk csak ezt meg? Talán avval, ha most Kemény Zsigmond élne odahaza nálunk ifjú erőben, krónikázó kedvben. Mi mindent nem mertek remélni az emberek 1867-ben Magyarország földjén, s milyen kevéske vált valóra? Az egeket verte a magyar lélek lángja… Hol ez a láng? Hol vannak az álmok? Milyen másként van minden, mint akkor gondolták… Ez a panasz tör elő a világosabb s érdektelenebb lelkekből francia földön. A harmadik köztársaság nem váltott be semmit a nagy remények közül. A köztársaság az oka? Nem. A múlt. Mondjuk: a sors. Talán a rendszer. Bajos volna hamarjában bűnbakot lelni. Nem a legjobbak s nem a legértékesebbek vannak felül. Hisz így van ez, mióta világ van s így lesz még sokáig. De mikor harminc évvel ezelőtt mást reméltek a Jules Claretie-k. És a Gambetták is. Jön új generáció, munkás és zseniális. Beteljesül a forradalom. Lélekben, testben harmonikus, erős franciák támadnak s aztán megjön a reváns magától. Mindenekfölött pedig Franciaországot az igazi arisztoszok fogják vezetni, a kiváló és érdektelen elmék.
És minden másként lett. Nőtt új generáció s nincs benne köszönet. Milyen fájdalmas, mikor egy olyan szabad, republikánus lelkű íróembernek is, mint Jules Claretie, a császárság különb napjait kell visszasírnia. A kenyér lett úrrá minden mezőkön, s akiknek lelkét a szép álmok formálták, akik hittek egy modern arisztokráciában, most azoknak demokrata öklök csapnak az arcukba. Nem lehet menni se előre, se hátra. Hátul fölégett a múlt, elől pedig műveletlen, durva tömegek állnak. A Jules Claretie-knak bajos ám szocialista demagógokká válniok. Ezt megérthetik a szocialisták is. Viszont az Octave Mirbeau-k ma még csak dadognak. Késnek az új próféták. A fél-demokrácia pedig léha, félemberek ideje. Willyk kellenek, kellenek a modern Párizsnak. Nem Balzacok. Nem Bourget-k, ami még nagy szerencse. De az Anatole France-ok sem, s a Mirbeauk még nem tudják, mit akarnak. Boldogok a szocialista mennyország hívői. De mikor jön ez a mennyország? Addig sok lelket lep be a melankólia. És Claretie-nak igaza van…
*
A nők
Jönnek a nők. Nekik nem kell redakcióban ülni. Nem kell házbérnegyedre s apró cipőkre gondolni. Nem kell megalázkodniok a kenyérért apró közéleti nagyságok előtt. Nem kell szünet nélkül lótniok-futniok. A világon nincs semmi természetesebb, mint hogy a nők tudnak írni. Ma tudniillik tudnak. Van szebb dolog, mint előkelő mágnásasszonynak vagy dús burzsoa-nőnek lenni s – írni? Franciaországban idestova nem lesz érdemes egy sort sem olvasni mástól, mint nőírótól. Érezni – hiában – az asszonyok tudnak igazán. Aztán ők pihentek eddig. Agyuk nagyszerű erők akkumulátora. Szemük éles. Kedvük pogány, élet-faló kedv. A stílusművészetbe be tudják vinni a hímzés és csipkeverés kiképzett, kipróbált finomságait. És álmodni is csak ők tudnak, s nékik van idejük. Még a proletár-nők is több sánsszal indulnak ma az árkádiai turf nehéz gátversenyének, mint mink, férfiak. Úgy van: jönnek a nők. Igazi verseket ők tudnak írni. De regényt is, útirajzot is, ha kell. Még az újságíró-toll erejében is férfiak fölött tündököl Femina. És még a Willyk is, még a színpadra is Gyp-eket kénytelenek társakul venni. Gyáva és csunya lelkű férfi, aki ennek nem örül. Kiktől várhatnánk javulást e kivénhedt világra, ha nem tőlük, a nőktől? Jönnek? Csak jöjjenek. Mi Párizsban most mind-mind szerelmesek vagyunk Noailles grófnőbe, aki grófnő, gazdag, csodaszép, istenien szerény és fölségesen talentumos. Félig görög a vér ereiben. Bátor, nagyszerű asszony. És olyan fiatal még. A versei… De mindenekfölött az új regénye. A „Visage émerveillé”. Egy ifjú apáca naplója, aki egyformán szereti Máriát, a szűzet s a szép piktort, ki belopódzik hozzá a zárdába pásztorórákra. Soha talán őszintébben nem állott elébünk a női lélek, a nőnemű lélek. Minden korok és minden országok írói, nagy és kicsi analizálók, íme lássátok: csak ezután ismerjük meg a nőt. Hiába minden: a nőt csak a nő ismeri. És ők eddig nem voltak őszinték sem hozzánk, sem önmagukhoz. A férfi pedig sohasem értheti s írhatja le a nőt. Az örök, a legnagyobb fiziologiai akadály áll az útban. De íme jönnek a nők, az őszinte, nagyszerű nők és mi látni fogunk.
*
Férjek kalodája
Az ifjú francia írók jóvoltából a mai, legmaibb irodalom: férjek kalodája. Nem az ostoba bohózatokra gondolunk. Nem ama szentenciákra, hogy minden férj született cocu. Ezen mulasson az alsó Párizs és a felső Budapest. A „komolyak” csukják a férjeket újabban szégyen-kalodákba. Azok, akik ifjú Dumas utódainak hirdetik magukat. A modern házasság e reformátorai ugyancsak elbánnak a férjekkel. Esztendők óta a feleség minden modern regényben, drámában – elmegy. Ő: elmegy. Van gyermeke? Elmegy. Nincs gyermeke? Elmegy. Szereti az urát? Elmegy. Nem szereti? Elmegy. És mikor neki tetszik, visszajön. A férj ez író urak szerint arra rendelt földi állat, hogy várja, míg az asszony visszajön s kegyesen megbocsásson neki. A morál? A házasság nem ér semmit. Akinek bogara jön, túlteheti magát rajta, mikor tetszik. De jó abba azért szépen visszatérni. És Nóra őnagyságáék mennek, egyre mennek, kísérleteznek, csalódnak és visszatérnek. S a férj, az istenadta férj?… No szép a modern házasság, ha ilyen. Mirevaló akkor fönntartani? És mirevaló reformálni?… A szocialisták a szabad szerelem hívei, minden rendű és rangú pogányok vagy nihilisták veszettül jól mulathatnak a modern társadalmi regényeken és színműveken. És az is bizonyos, hogy a férjeknek nincs okuk szeretni a modern irodalmat.
Budapesti Napló 1904. december 20.
Ady Endre
