73. NÉGY NAP
73. NÉGY NAP
November 15. Ma még nyár van. Ma még narancsvirágok nyílnak, s vad kaktuszok hivalkodnak minden árokszélen. Sohse volt még ilyen igézetes, mélységes kék a tenger. Ni, amott Cap-Martin. Óh, némaságos, gyönyörű kocsizás az árnyas erdő-úton. Tegnap. Öt napja. Tíz napja. Mit emlékszem én már? Mintha az előbb lett volna. Halkan, titkosan suhant a kocsink. Csak vártam, csak vártam: valamelyik fordulónál elém libeg az a szegény koronás asszony, ki itt lihegte vérező lélekkel Heine dalait süket, különös alkonyatokon, hogy aztán Territet-ben egy dühöngő, de irgalmas kezű bolondnak kése bevégezze a kálváriát… Emitt Monaco. És ott a tengeren óriás sirályok: kósza vitorlás hajók. Óh jaj, holnap. Alkonyodik. Kigyúl a pokol: a bank. Elegáns kocsik érkeznek és suttognak körültem az áhitatos parvenük:
– Egy nagyherceg. A cár nagybátyja…
– Ez Bonaparte Roland…
– Vanderbilt…
És egy sereg név még, mely megreszketteti a bugris szíveket… Én lehajtom a fejem s elmondom tízszer, százszor panaszkodva, fenyegetőzve: holnap… Mit nekem ez a ragyogó pokol? Ez az előkelő Bábel. Csak itt ülhetnék holnap is. Alkonyatkor. Itt a parton. Mit néznék? Mindig csak azt, mint nyargal bele a kék tenger lila borulatos barnasága a közeledő éjszakába. Ugye, bolondság?
November 16. Igen, igen… Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni. Reggel van és nyár van. Óh, csiklandozd csak az arcom Dél bolondos, jókedvű Napja. – Nizza, nyolc óra harminc perc. Este tízre benyargalunk a télbe. Eszembe jut egy jámbor, ifjú erdélyi újságíró legény, ki egyszer naiv bosszankodással s még naivabb eredetieskedéssel szidta azt, aki a gőzmasinát kitalálta. Én naiv emberem, hogy kinevettelek akkor. Hogyne. Ilyen ostoba és banális lélek, aki a vonattól félti a vidék romantikáját, no és a szív békességes álmait. És most? Átkozom a kontinens leggyorsabb vonatát. Már Marseille… Már Avignon. Jaj, itt már nincs lombjuk a fáknak. Mâcon-ban egy farkas-bundás vidéki ugrik fel a vonatra. Ez a bunda behozta a tél minden rettenetes szenzációját. Fázom. Este van. Kinéznék az ablakon: köd. Most párás, világos, téli lármás, óriási csarnokba robogunk bé:
– Párizs!…
Oh, jaj!… A kocsi robog velünk a hosszú rue Rivolin. Dermedten, félálomban s delíriumosan ismétlem magamban: igen, ez Párizs s te Párizsban vagy…
November 17. Hogy szerettem volna If-várat látni, Monte-Christo várát, a csodálatos Dumas-atya álombirodalmát. Nem lehetett. Alig állott Marseille-ban valamit a nyargaló, gonosz ördögszekér. És most milyen messze van Marseille!… A Dél!… A halál fagyát érezem és rettegek e ködös, zavaros, szomorú Párizstól. Nem, nem. Itt nem maradok. De hova? Budapestre gondolok. Havat lapátolnak az utcákon. Lárma. Az az értelmetlen, pimasz és bántó lárma, melynek zajkovásza Tarnopolból került. A kávéházak. A redakciók. Az emberek. Jaj… Mi lesz? Az utcákon meleg, gyönyörű bundákkal bújnak kocsijaikba a boldogok. Nekem nincs meleg, prémes, vidám bundám és kocsim nem állhat meg a „Comédie” előtt. Pedig olyan jó volna kivetkőzni drága prémekből. Beülni a föltárt páholyba. Nézni a Capus új darabját, mely olyan szép s olyan álomszerű, mint Monte-Christo gróf története… If-vár. Ha volna egy If-vár valahol, ahol most meleg van, virágok illatoznak s a nap ragyog. Halódó betege vagyok a hidegnek. Mi történt velem, a régi, vásott, falusi fiúval, akinek ünnep volt a tél?… Ma korán lefekszem. De jó lesz a meleg ágyba bebújva nyakig, míg a párizsi papír-falakon árad-árad be a hideg a nyomorú, hideg kandallós, kis szobába. A „Vie Parisienne” lapjait forgatom kék, reszkető ujjakkal. Olvasom, hogy megnyílt a szezon, hogy Párizs a világ közepe újra, hogy mennyi itt a gyönyörűség… Mennyi!… Milyen jó volna ott a nizzai temető fölött, a „Château” legtetején napfényben fürödve nézni most a tengert!…
November 21. Odahaza hógolyóznak. Így olvasom. Meghógolyózták a premier-t is, Tisza Istvánt. Hohó! Ez fölébresztett. Az az! Igazi tél kellene. Fehérség s remegő, fényes, fagyos levegő. Nem ez a csúnya köd, mely a La Manche-on túlról jött bizonyosan ide. Hogy elszomorodnék itt most még a vidám, kis Bölöni Gyurka is, aki siránkozva hagyta el Párizst. Hjah, ekkor nyíltak a virágok s a Bois-de-Boulogne felé kocsizni fölért egy drámaírói sikerrel s három kolozsvári szigorlattal. Hol az a májusi vidámság? A Bois-de-Boulogne legszebb útján, csöndes májusi délutánon egy ifjú s egy még ifjabb magyar, messze Keletről szép Szilágyságból valók, tanítanak egy párizsi fiakkeres kocsist, hogy hogyan kell forradalmat csinálni. Az öregapja a derék nebulónak talán arisztokrata fejekkel labdázott. Az utód nagyon jámbor ifjú lett, tekintélyek tisztelője. Mikor már megértettük vele, hogy ő esetleg különb és hasznosabb ember a Jockey-klub egész pereputtyánál, s megfogadtattuk, hogy ezután büszke és szabad ember lesz, hirtelen lekapja a kalapját a legény.
– Mi az, kocsis?
Megilletődött, ünnepi arccal magyarázza nekünk:
– Monsieur Loubet kocsija jön amott.
Még jó ötszáz méterre volt a díszes elnöki kocsi, s a sansculotteok unokája már oda volt a hódolástól… Milyen szép volt az a nap! Micsoda hullámzás a bulvárokon!… És milyen sötét, ködös, beteg tél nyomja most Párizst. Az alázatos fiakkeres kocsis nem megy ki a fejemből. Íme, mi lesz Danton népéből… És rögtön önmagam mustrálom. Íme, beteg hangulat-battéria lesz egy alapjában erősnek és szárnyalónak indult lélekből. Ma nagy estémnek illenék lenni. Huszonhét éves leszek holnap. Ugye ezután, az én indulataimmal, már az öregség jön? Brrr!… Ha még a régi legény volnék, ma – Herkulesre – innám egy nagyot…
Szilágy 1904. december 1.
Ady Endre
