69. OLIMPIÁTÓL AZ „OLIMPIÁ”-IG
69. OLIMPIÁTÓL AZ „OLIMPIÁ”-IG
Párizs, november 3.
Ma Párizsban György király a souverain à la mode. Talán csak azért, mert ma nincs más. A párizsi tömeget fukaran, úgy ahogy, ma ő látja el ama szükséges szenzációkkal, melyeken hermelinesen lépett föl Edvárd, s melyekből szomorúan vénhedett ki a jóvérű Lipót. Nem érdemes respublikában élni, ha nincs kéznél ceremóniázás és évődés céljaira egy apró király sem. Párizs megköveteli a maga rendes, en passage királyát. Az újságok hamarszáraz vénájú humoristái sem tudnának másként boldogulni. Tehát: vive le roi de Grèce. Ma György király a souverain à la mode.
*
Thon ott van mellette, mindig. A kedves Thon. Német ember vala ő, de ma görög. Oh, görögebb Plátónál. Sok pénze van. Márványpalotáit sóhajtozva bámulják Leonidász késő, félvad és félszláv mezitlábos fiai. Thonnak pénze van, s ő a leghatalmasabb görög. Ő György felséges úr teljes hatalmú intendánsa. Nem tud nélküle egy percig is ellenni György király. Athénben és Kopenhágában másról is beszélnek. Krajcártalan emberként ült a hellén trónra a felséges úr. Thon mívelte a nagy csodát, melyet csak a napokban feszegettek egy kicsit azok az ármányos újságírók. Ne kerülgessük: György király megszedte magát. Az Olümposz halott istenei közül Merkurt találta legméltóbbnak életre kelteni György király. A magyar kereskedők nagyon beleszerettek a Balkánba. Igaz, még csak Belgrádnál tartanak. Ha Athénig lekerülnének, ne feledjék, hogy Arisztotelész országában – Zeuszra mondom – nincs ma más szolid cég, mint Thon et Comp.
*
Olimpiától – az „Olimpiá”-ig. Micsoda offenbachi színjáték az új görög államélet. Milyen furcsa, hogy ma görögök élnek s hogy a derék György – görög király. Óh, athéni lelkek, óh, a görög és zsidó örökös harcán busongó Heine, óh, Byron, ki hellenofil lelkeddel siettél görög-szabadítani, modern pagánuszok, álmodók s rajongók, ti mind, kiket élni a régi Athén tanított, micsoda gyilkos valóság is az, hogy van Görögország, hol az igazságügyminiszter párbajban csak a minap lőtt agyon egy másik görög urat, s ahol a sztrájk jogát néhány évvel hamarabb ismerték el, mint Magyarországon. Milyen gyilkos valóság az, hogy élnek ma is görögök, Athénben Aiszkhüloszt játsszák, s a görög diákok forradalommal fenyegetőznek, ha a szegény szláv-görögök vissza nem klasszikusodnak. Hogy van Görögország, melyet épp úgy a múltja sorvaszt el, mint minket a múltunk, melynek életéből éppen úgy kihulltak a kultúraépítő századok, mint a mienkéből, s mely éppen olyan tragikomikus küszködéssel libeg a félbarbárság s az ultracivilizáció között, mint mink magunk. Csakhogy ha nekünk ősünk volt is a szumir, ezt kevesen tudják. De ezek a szegény görögök!… És Párizs még azt akarná, hogy György király a huszadik századra fölébredett s megnőtt Alkibiádész legyen!…
Azt beszélik, hogy otthon puritán ember György király. Puritánságából nem adott a leányával egy fél drachma hozományt sem. Korfuban olyan villája van, amilyennél sok szatócs tart különbet Budakeszen. És annyira puritán, hogy az inasait is maga pofozza… De Párizs nélkül nem tud élni egy idő óta. Érzi, hogy ma már csak Párizsban élnek athéniek. És ma már van pénz. És ha az ember már hatvan év körül jár, siessen élni. Igazság jár György királlyal, s e csöndesen baktató világnak örvendeznie illik. Ma már a királyok is úgy élnek, mint a szerencsés börziánerek s már egy új görög király nem lehet olyan rátartó, mint például egy régi Ypsilanti herceg.
A főlovászmestere: Cernovitz. Néha gróf, néha nem. Azt tartja magáról, hogy a magyar Csernovitsok rokona. Ez azonban csak éppen a honi vonatkozás kedvéért íródik. Meg azért, mert hárman járnak ők együtt: György, Thon és Cernovitz. A három úr a múlt estén ott sétálgatott az Opera színpadán az első és második felvonás között, s elükbe akadt Zambelli kisasszony, a primaballerina. A király hívatja a rendezőt s a rendező bemutatja a kisasszonyt.
– Zambelli, Zambelli – tűnődik a király. – Tudja-e, kisasszony, hogy Kefalóniában élt volt egy nagyon előkelő familia, melyet Zambellinak hívtak?…
És mintha szellemek mozdultak volna meg e szavakra. Mintha nehéz sóhajok szakadtak volna ide valahonnan… Igen, igen… Kefalóniában… Valamikor… És Zambelli kisasszony a párizsi Operában táncol… A Temisztoklészek és Porfürogennetoszok címzetes utóda pedig miután beütött a seft, Párizsban áldomásozik… Oh, Spárta, óh Bizánc!… De a párizsi utcának tetszik a király. Kedves és bájos a vieux marcheur szerepben. Egyelőre ő a souverain a la mode…
Budapesti Napló 1904. november 9.
A. E.
