67. A MŰVÉSZ ÉS AZ ELADOTT MŰ
67. A MŰVÉSZ ÉS AZ ELADOTT MŰ
Párizs, okt. 29.
Az adás-vevés világpiacán lassan-lassan beletanul az élelmességbe minden vásáros ember. Íme a nagy, gazdasági világhadakozás lármája bezúgott a csendes ateliékbe, s azok a lelkek, kik szinte predesztináltaknak látszottak arra, hogy álmaikért keservesen lakoltassa meg őket a pénz, le akarják gyűrni a régi fátumot. Meg akarják változtatni a dolgok avult rendjét. Modern jelszóval csatába indulnak a piktorok, a szobrászok. Ezután okosan akarnak eladni. Nem tudnak beletörődni abba, hogy lelkük, vérük, idegrendszerük árán szerzett alkotásuk nekik csak babért s azt is rendszerint későn hozzon. Reklamálják a milliókat, amiket az ő kenyérárért eladott műveik valamikor talán érhetni fognak.
A párizsi művészek – lelkes műbarátok, jeles írók, újságírók segedelmével – azt akarják a parlamenttől kicsikarni, hogy új törvényt hozzon a művészi tulajdon védelmére. Előkelő művészeti társaság, a Société des Amis du Luxembourg áll a nagy akció élén. Szép és nagy a tervük, de aligha lesz belőle valami. A francia művészek akként akarnák rendezni a művészi tulajdon kérdését, hogy a maguk mezején egyszerűen eltörülnék az egyéni tulajdont.
Pedig a művészek logikája helyes és okos. Támad valahol gyér világú, szűkös zúgban a művészetnek egy új prófétája, egy zseni, ki új igazságokat hirdet. Sokszor megzengett régi, bús história ez. Az új ember senkinek sem kell. Mondjuk, festő. Van egy képe, melybe lelke legjavát lehelte, s mely – ő érzi – igazainak legékesebb szószólója, és a nagyszerű kép nem kell senkinek. E közben fenyegetőzik a házmesterné, korog a gyomor, talán feleség és gyermekek is sírnak. A kép elkél néhány rongyos frankért, melyet inkább nagylelkűségből dob oda a vevő. Aztán húsz, vagy harminc év múlva a publikum ízlése beérkezik ahhoz a stációhoz, melyet a kép jelez, s a kép elkél tíz, mondjuk százezer forintért. Aki vette, nem is sejtette, milyen értéket váltott magához. Nos hát – kérdik az akció hívői és harcosai – nem méltányos-e, hogy e szinte lutrimódján szerzett értéknövekvésnek legalább felében részese [!] legyen a művész?…
De hogyan? Olvastunk egy sereg tervet, kulcs-ot. Bajos a dolog nagyon. A művészek, akik ezúttal élelmes vásárosok akarnak lenni, elfelejtik, hogy a vásár – vásár. Mi lesz, ha múzeum veszi meg a képet, honnan soha sem kerül eladásra, s hol az értéknövekvés érte? Hogy fogják általában az értéket megállapítani? Nem fogja-e a képvásárlókat elriasztani az, hogy ők kétes tulajdont szereznek egy képhez, vagy szoborhoz? Vagy nem fogja ez az első árat még lejjebb nyomni? És mi lesz, ha a kép külföldre kerül? És mi lesz, ha a kép értéke csökken?
Még egy sereg ilyen kérdés vetődhet föl. De szóhoz juthat itt más kérdés is. Hát az író, hát a poéta alsóbbrendű alkotó, mint a festő? De meg a muzsikus. Aztán a tudós. Mindezek teljesen hasonló fátum hordozói, s mindezek éppen annyi joggal reklamálhatják alkotásaik jövőbeli értéknövekvését.
Szóval, nagyon bajos lesz valamit valóra váltani e nagy, e szép tervből. A legjobb akaratuak s a legoptimistábbak is legföljebb annyit hisznek, hogy a művásárlók egy bizonyos része lesz olyan gavallér: belemegy egy olyan szerződésbe esetenkint, mely biztosítja a művész részesedését az esetleges értéknövekvésből. Egyebet nehéz lesz kivívni, s a művész-sors fölött lebegő állandó fátumnak e – hogy úgy mondjuk – financiális Damoklesz-kardját csak majd egy fejlődöttebb kor hárítja el talán. A művészek vásári élelmességének jobb és főképpen kivihetőbb ötleteket kell termelnie.
Egyelőre bizony gyakran meg fog esni a Millet esete, melyre a művészi tulajdon új fogalmának harcosai annyit hivatkoznak, ki 1800 frankért adta az Angelusát, mely azóta egy millióért kelt el.
Budapesti Hírlap 1904. november 1.
