57. MICHEL LUJZA
57. MICHEL LUJZA
[Párizsi levelezőnk írja:]
Marseille-ban birkózott sokáig a halállal, és erről értesült az egész világ. Ahol csak van nyomtatott betű, mindenütt írtak akkor a vörös szűzről, a különös asszonyról, aki száz romantikus könyvre méltó életet élt s aki nem fárad el soha. Vézna, beteges asszony. Sokan azt vallják róla, hogy sohasem volt épelméjű. Ám mégsem lehet, s mégsem lehetett soha egy-két patofiziológiai megjegyzéssel napirendre térni e csodálatos asszony dolgai felett. Lehet, hogy Michel Lujza nem épelméjű lény. Sőt ő nyilván eszmék bolondja. De soha még női lélek nem kapcsolódott fatális eszmékhez annyi erővel, állandósággal és fanatizmussal, mint az övé a szemkápráztató, anarchista-kommunista világmegváltó ideákhoz. Sem üldözés, sem börtön, sem fenyegető halál, sem száműzetés meg nem tudták törni. Még azoknak a hálátlansága sem, akikért küzdött és szenvedett. A kommün vad hősnője, a vörös szűz, az anarchista Michel Lujza olyan nagyon szereti az embert, hogy sohasem mérgezhette meg a szívét a csalódás rettenetes mérge. Ez a nő a maga kegyetlen eszme-fanatizmusában, kalandos és küzdelmes életének egész folyásában: csupa jóság. A jó Lujza. Hívei így emlegették mindig. Mikor Marseille-ban már-már agonizált, napokon keresztül a jó Lujzá-ról beszélt Párizsban mindenki, s a jó Lujzá-ról cikkezett minden újság. A csúnya, vézna, fanatikus Michel Lujza e napokban már pitvarában volt annak a Panteonnak, hova az eszmék bolondjai és hősei kerülnek. Még az ellenségei is csodálattal szóltak és írtak róla. Egy-két hazug távirat már a halálát kürtölte.
A „vörös szűz”-zel nem bírt még a halál. Ha meghal ott Marseille-ban, s holttestét esetleg Párizsba hozzák, ezer és ezer ember áll a pályaudvar előtt. Temetése a legnagyobbszerűek közül való lett volna. Ma már az elvtársak filléreiből s a bámulók bankóiból csinos összeg gyült volna össze egy Michel Lujza-emlékműre, vagy pláne szoborra. De a jó Lujza nem halt meg. Ahogy egy kis erőre kapott, sietett Párizsba hívei közé. Két szál elvtárs várta a pályaudvaron… Két fölolvasást tartott Párizsban néhány filléres belépőjegyekkel, s ingyen-publikumot alig lehetett annyit toborozni, hogy megteljen a kis fölolvasó-terem.
A második fölolvasó-estén botrányok is történtek. Ez a hidegség, közömbösség és durvaság már a jó Lujzának is sok volt. Búsan mondta e sorok írójának:
– Megyek vissza Angolországba. Nem hiszem, hogy újra kedvem kerekedjék arra, hogy Párizst meglátogassam.
Egyik bajtársa, Girault, kesergett:
– Látod Lujza, milyen nagy ember volnál, ha meghaltál volna.
Most már megtalálta újra önmagát a vörös szűz. Kemény hangon válaszolt:
– Jobb élni… Még annyi tennivalóm van.
A két fölolvasó-estén mégis csak összegyűlt annyi, hogy Lujza elmehetett Londonba. A nagy betegség iszonyúan megviselte. Az arca majdnem halott-arc volt. Bőr és csont vézna teste. Alig volt jártányi ereje. De útra kelt izgatni a háború ellen. És hiába volt a nagy fogadkozás. Angolországi körútja után mégis csak visszament Párizsba. Újra találkoztunk vele. Egy kis hotel negyedik emeletén lakik a Lafayette-utcán. Dolgozik. Ő mindig dolgozik. Most Franciaországban akar nagy körutat tenni. Fölolvasó körutat. Aztán Spanyolországba megy. Barcelónában akar nagy meeting-et rendezni. Most az orosz–japán háború rettenetességei kínozzák a lelkét:
– Tiltakozni kell a művelt világnak, főként a munkásvilágnak, e szörnyű embertelenség ellen.
Ilyen anarchista a vörös szűz. Sohse felejtjük el fölolvasásának egyik legmeghatóbb részét például, melyben azt bizonyította, hogy nincs rossz ember, csak föl nem világosult ember van, s minden ember jó és érdemes a szeretetre. Ő hisz és fáradhatatlanul, mindig dolgozik. Mostanában szó esett róla, hogy Michel Lujzában rendkívüli író-talentum veszett el. Megkérdeztük tőle, hogy magahajszolása helyett miért nem ír inkább. Egy halom kéziratra mutatott:
– Egy regény, három színdarab. A regény nemsokára megjelenik. A darabokon még csiszolni akarok. Egyik már e szezonban színrekerül. Itt Párizsban…
Erre is van ideje. Marseille-ba is ellátogat, hol néhány hónappal ezelőtt birkózott még a halállal. De meghalni nem akar ám. Meg akar látogatni néhány afrikai törzset, melyek ideális republikánus és kommunista szervezetben élnek. Ettől az úttól sokat vár. A primitív népekkel akar megjavíttatni bennünket javíthatatlan civilizáltakat.
Rövidre nyírott haja egészen fehér. Arca múmiaszerű. Teste erőtlen, ványadt. Csak szeme fiatal. Nyolcvan évesnek látszik legalább is a vörös szűz. És megy körútra nyugati Franciaországba, majd délre, aztán meetinget rendezni Barcelónába, s aztán Afrikába, a becsületes, erkölcsös vadak közé. Akárhogy méri az emberiség a nagyságot, ez a különös nő, akit sokan őrültnek tartanak, közel jár a nagyság hegyfokához…
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 23.
