53. EGY FORRADALMÁR SZOBRA
53. EGY FORRADALMÁR SZOBRA
[Saját tudósítónktól]
Párizs, szept. 10.
Ebben az esztendőben sűrűen és nagy kedvvel fordul a francia tömegek emlékezése a felé a csodálatos, már-már legendás, néhai alak felé, kit Desmoulins Camille-nak hívnak, s ki egy hosszú-hosszú évszázad után most újra elővirít a história legvéresebb, legborzalmasabb, legszínesebb kertjéből, a nagy forradalomból. Virága volt ő ennek a kertnek. Úgy is nevezték: „virág, mely a Danton keblén virul.” Az volt csakugyan: virág. Pompás és mérges virág. Zseniális volt, állhatatlan, kegyetlen, gyáva, elragadó, léha, undok és kedves. A história alig mutathat még egy ilyen különös lényt. Harminckét esztendős élettel alig írta be még valaki úgy a nevét egy kor történetébe.
A mai francia, radikális, vértelen forradalom sokért nem adná, ha a világ az igazi, a nagy forradalom törvényes, szükségszerű, vérbeli sarjának tekintené. Ezt hirdeti folytonosan a radikális sajtó. Politikusok, publicisták szinte gyermekes buzgósággal kutatják a két forradalom rokonságát, egymásból folyását, s az összekötő csatornákat. Így hozták a többek között divatba a nagy forradalmárok kultuszát is. Így támadt most életre Desmoulins Camille. Így támadtak föl mostanában többen a véres, világromboló korszak hősei közül. Mirabeau hamvait most is keresik. Nemsokára leleplezik Chénier André szobrát. Desmoulins Camille is szobrot kap.
Már az idei nemzeti ünnepnek, július 14-ének, volt egy érdekes momentuma. A francia diákok ezen a napon Desmoulins emlékének, s csak az ő emlékének áldoztak. Úgy látszik, hogy a jövőben e napon egyre és egyre többen fognak gondolni a zseniális hebegő szónokra, ki a Palais-Royalban egy asztal tetején egy tüzes beszéddel ráuszította a Bastille-ra a haragos tömeget, s önmagát egyszerre híres emberré tette.
Desmoulins Camille életét ismeri mindenki, ez asztali beszédjétől fogva. Első pamfletje olyan félelmetes sikert arat, hogy Desmoulins kénytelen nagyon rálicitálni önmagára. Nem ment ez nehezen. Az ő nyughatatlan temperamentuma mindig a legszélső határokat kereste. Desmoulins hamar odáig ér, hogy mint a Lámpavas főügyésze halálra kíván mindenkit, aki neki nem tetszik. Ő beszél először a köztársaság-ról. Ő érzi először legintenzívebben az újságíró nagy hivatását. Mámoros büszkeséggel írja: hogy az újságíró az új világ pair-je, aki sokkal nemesebb úr, mint akármelyik királyi herceg. Senki sem lehet biztosságban – tollától. Neki olykor Marat is gyáva kutya. Viszont, amikor már a terrorizmus az ő fantáziáját is lefőzte, beáll az irgalom prófétájának, s kegyelmet hirdet.
Csodálatos ember volt. Mikor bebörtönzik, Tacitust olvassa. Halála, vérpadi halála előtt azt írja a feleségének, hogy eltévesztette az életét, mert ő poétának született, s neki az emberektől távol magános szigeten kellett volna élnie azokkal, akiket szeretett.
Valójában pedig vérbeli zsurnaliszta volt. Zseniális ember, állhatatlan, de gyöngéd lelkű. Az a rettenetes kor tette azzá, mi volt.
Érdekes dolog, hogy több, mint száz esztendeig nem a zseniális pamfletistát, forradalmárt és szónokot látták és nézték benne elsősorban az emberek, hanem a nagy, a gyöngéd szerelmest. Camille és Lucile… Kevés olyan szép és híres szerelmes párt ismert a história, mint amilyen szépségben és hírességben éltek s élnek ők minden érzékeny lélekben. Lucile követte a vérpadon pár nap múlva Camille-t…
Most szobrot kap a nagy pamfletista, a zseniális és gonoszul léha forradalmár, a tüzes szónok s nagy újságíró. Három vagy négy hónapja alakult meg a szobor-bizottság s olyan buzgósággal dolgozott, hogy a Desmoulins-szobor nemsokára állani fog. A mozgalomnak olyan apostolai vannak, mint Claretie, a Comédie-Française igazgatója s Henry Maret, a kiváló publicista.
Már a helyet is kiszemelték az új szobor számára. A községtanácsnak kell csak dönteni, hogy a Comédie-Française előtt álljon-e a szobor, vagy a Palais-Royalban, ahol Desmoulins halálra szónokolta a Bastille-t.
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 11.
