41. HARC A REGÉNYHŐSÖK MIATT
41. HARC A REGÉNYHŐSÖK MIATT
Párizs, július hó
Milyen részleteket szedhet ki az életből az írói fantázia? Azaz hogy ez gyatra kérdés. Száz különböző válasz jöhetne rá száz egyrangú igazsággal. Aztán azt a hitet kelthetné az ember, hogy elmélkedni akar. Utálatos és unalmas dolog pedig leszúrni egy vékonyka eszme-cölöpöt s keringeni körülötte. Hiszen úgy áll a dolog, hogy az írónak annyi joga van, amennyi ereje. Egy fiatal francia író nemrégiben írt egy regényt az angol–boer háborúról, s ez a regény határozottan irodalmi munka. Két másik francia író a kommün rémes napjait írta meg regényben, s e regény szintén irodalmi klasszifikálásra tarthat számot. Elég erejű író egészen bátran nekifoghatna regényt írni a kongregációk megregulázásáról. Egy bátor magyar író viszont már ma fölhasználhatná egy regényben a parlamenti vesztegetés hírhedett ügyét, s lepingálhatná a szomorú affér ismert és esetleges titkos szereplőit. Mindehhez erő és bátorság kell, mely ez esetben maga a talentum, nehogy a Dreyfus darabok és más alkalmi históriák olcsóságáig ritkuljon valahol is az írás, pamflet se legyen, report se.
A színpadon még több szabad. A színpad, bárki bármit mondjon, valamikor egészen az aktualitásé lesz. És mégse csodálkozzék senki, hogy a francia újságírók haragusznak a modern francia írókra, mert újabb időben nagyon is szerepeltetik őket regényben, színműben. Az újságíróknak szabad legalább is olyan érzékenyeknek lenniök, mint az ügyészeknek vagy mondjuk a furvézereknek. A francia ügyészek aligha tartják szeretetreméltó férfiúnak Brieux urat, a „Vörös talár” íróját, s emlékezünk, hogy egyszer valamelyik budapesti színházi bohóság főjelenetében egy furvézer-önkéntes kedélyes alakjának is föl kellett volna tűnnie, de a furvézer-önkéntesek értesültek a készülő merényletről, s egy szerencsés intervencióval megmentették a furvézeri nimbuszt.
Az ember rendszerint szidja a maga szerencsétlen métier-jét, de kicsúfolni azért nem engedi.
A francia írók, főképpen a színpadi írók, már jó idő óta nem tudják az életet úgy nézni, hogy az újságírót meg ne lássák. Minden mese-sarokból egy újságíró ugrik elő. Modern francia színmű vagy regény már-már éppúgy nem lehet el újságíró nélkül, mint valamikor seregszámlálás nélkül az eposz.
Ez nagyon kedves és dicsőséges dolog volna, ha egyszerűen a sajtó mindent befogó tartalmát akarná jelenteni. De nem ezt akarja. A francia zsurnaliszta regény- vagy színmű-hősök igen egyforma és igen kellemetlen individuumok. Az ember megérti a zsurnaliszták fölfortyanását. Az író urak, mintha összebeszéltek volna, típust akarnak faragni. Közös akarattal és közös igazságtalansággal.
A zsurnaliszta-hős panama-lovag, fékezhetetlen stréber, házasság-szédelgő, iparlovag, vagy valami ilyenféle. Ha zseniális vagy ha tökfilkó is, mindig arra törekszik, hogy elámítsa és becsapja a világot, s hogy föl ne fedje véletlenül se a maga valóságos énjét.
És különös dolog, miközben az újságírót ilyen kegyetlenül hurcolják meg a mesék, az írók minden derékséget, kiválóságot monopolizálva, seregesen vonulnak be – a literatúrába. Amilyen durva, hitvány, olcsó figura az újságíró-hős, olyan nemes, kiváló és ragyogó az író-hős. Ékes szerelmi történetek hirdetik a modern asszonynak, hogy házasságot törni csak író-emberért érdemes. Az íróhős nagy eszméknek vagy szent bolondságoknak a fanatikusa. Az író-hős hódít vagy legalább is imponál.
– Persze-persze – mondják a „Quat-t-z-Arts”-ban. Ha az újságírók írnák a regényeket és a színdarabokat, akkor ők volnának a fényes alakok, ha a festők, akkor a festők volnának… Persze-persze…
Az újságírók azonban komolyabban beszélnek, s joguk van hozzá. Az ő pályájuk szabad pálya, s a pálya hivatottjai annyival inkább megkövetelhetik, hogy őket ne ítéljék meg azok után az obskurus lények után, kik magukat újságíróknak kreálják. Ne ítéljék meg pedig legelső sorban az írók.
Az újságírók csak az utolsó napok szenzációiból csúfolkodva mutathatnának rá Greulingre, aki Popescu Elizát meggyilkolta, s aki büszkén hivatkozott arra, hogy őt az írók tették azzá ami, s maga is író akar lenni, hivatkozhatnának a „Fehér éjszakák” két drámaíró hősére, vagy arra az érdekes íróra, aki a minap betört a Grand Palais-ba.
Nálunk íróemberek dolgoznak zsurnaliszta-sorban, s újságíróemberek író-álmokat szőnek. Franciaországban természetesen szintén dolgoznak a redakcióknak az írók, de a két métier nincs összeházasodva, A színpadi írók pláne független urak. Ő nekik még a darabjaik kritikája miatt sem kell félniök, lévén a színházak kötelessége ápolni a barátságos viszonyt a sajtóval.
Ilyenformán Franciaországban tehát igenis lehetséges az ellenségeskedés írók és újságírók között, s ez a harc ritka harc, nagyon érdekes látnivaló.
Lehet, sőt igen-igen valószínű, hogy az újságíró írásos meghurcolása nem első oka ennek a harcnak, csak egyik epizódja már. De a harc tart, s a színházak és a színpadi írók egyesületének küzdelmében például a lapok legnagyobb része az írók ellen foglal állást.
A harcnak esetleg néhány regény és dráma vethet csak véget nemes, nagystílű, kiváló újságíró-hősökkel. Ilyen hőst is adhat annyit a zsurnalisztika, mint amolyant. De komolyan szólva: az írók talán mást is megláthatnának az életből, mint önmagukat és az újságírókat…
Budapesti Napló 1904. július 27.
A. E.
