12. BONAPARTE ÉS MONTANSIER ASSZONY
12. BONAPARTE ÉS MONTANSIER ASSZONY
Párizs, március 27.
A párizsi Gaîté-színháznak különösen érdekes estéje volt a napokban. Réjane asszony és Coquelin lépett fel együttesen Flers és Caillavet: La Monstansier című, nagy érdeklődéssel várt darabjában, amelynek bemutatója inkább a szereplő művészeknek, mint a szerzőknek hozott dicsőséget. Maga a darab az unalmasságig megszokott forradalmi jelenetek mozaikszerű felelevenítése. Ilyen darab minden esztendőben kikerül vagy kettő a párizsi színdarab-gyárosok műhelyeiből. Ezúttal Montansier asszony, a kilencven esztendőt megélt, szerelemről, színházalapításairól, no meg a hétszáz jogérvényesen letárgyalt peréről híressé vált művésznő körül forog a cselekvény. Úgy látszik, hogy a szerzők inkább csak „históriai estélyt” akartak rendezni a darabbal, amely abból az időből tárjon fel képeket, amidőn a Jemappes melletti csatában Dumouriez győzedelmeskedett az első koalició seregén.
Érdekes, hogy Bonaparte a darabban csak mint „Ő” szerepel. Tény az, hogy a későbbi világverő abban az időben még csak szerény hadnagyocska volt. Csak Toulon ostrománál „vágta” ki magát a többiek közül és rá egy évre már Párizsban működött, mint generális. Ebből az időből való Bonaparte életének az az epizódja, amely oly közeli érintkezésbe hozta őt Montansier asszonnyal, hogy az alig huszonhétéves generális már azon a ponton volt, hogy eljegyzi magát az akkor hatvanéves színésznővel. Bonaparte akkori protektora, Barras, ki a direktóriumnak is tagja volt, hozta össze a párocskát és az ő emlékirataiból merítették a szerzők a darab meséjét.
1795-ben történt az esemény. Bonaparte akkor tétlenül, kegyvesztetten élt Párizsban. Letourneur intrikái folytán törölték az aktív tábornokok sorából, sőt Aubry, aki túlságos rokonszenvet vélt felfedezni benne a jakobinusok iránt, rendelkezési állományba is helyezte. Természetes, hogy az ifjú Bonaparte, akiben már éltek a nagy jövő képzetei, végtelen levertséggel fogadta ezt a bánásmódot és szorgalmasan eljárt Barras terített asztalához búfelejtésre.
– Egy szép napon – írja Barras – keserűen panaszkodott nekem Bonaparte, hogy milyen mostoha a sors.
– Nemcsak rólam van szó, – mondotta – hanem mindnyájunkról, akik, az arisztokraták óriási birtokaival szemben, szegényen vagyunk kénytelenek átszenvedni az életet. Igaz, hogy rövidesen ránk kerül a sor, de hát addig, addig…?
Barras türelemre intette, amit Bonaparte kelletlenül fogadott. Ekkor így szólt Barras:
– Helyes, barátom. Igazad van. Nos tehát, ha gyorsan akarsz előrejutni: házasodjál meg! Valamennyi tönkrement vagy vagyontalan mágnás ezt szokta tenni. Vadászni kell a gazdag partira. Rendesen beüt. Ha lesz időm, majd keresek neked valami gazdag feleséget.
Ebben a pillanatban Montansier asszonyt jelentették be. Túl volt ugyan már a hatvanon, de kitűnően konzervált, üde arcbőrű, fiatalos mosolyú, ragyogó szellemű asszony volt. A Palais-Royal körüli zavargásokról kezdett beszélni és közben ezeket mondta:
– Könnyű nektek, polgárok. Ti férfiak vagytok, védhetitek magatokat. De mi asszonyok csak legyőzöttek lehetünk. És aztán zsákmányai vagyunk a győzőnek, bárki legyen is az! Óh, ha férfi lehetnék! Veletek mennék a csatába!
Mialatt beszélt, folyton a fiatal generálisra nézett.
Bonaparte teljesen ki volt cserélve. Montansier asszony látható érdeklődése megtörte a jeget. Keresett galantériával közeledett a művésznőhőz és így szólt:
– Madame, bizonyára akad még kar, aki önt, az egyedülálló asszonyt megvédelmezze. Erről én biztosíthatom.
A társalgás ilyen mederben folyt tovább és midőn Bonaparte az együttlét során újból felajánlotta szolgálatait, Montansier asszony így felelt:
– Köszönettel fogadom citoyen és számítok önre.
Másnap már meglátszott Bonapartén a hatás. Dicsérte, fiatalította, magasztalta az asszonyt, úgy, hogy Barras időszerűnek találta megpendíteni a házasság eszméjét:
– Nos barátom. Tegnap a házasságról beszéltünk. Mit gondolsz? Montansier asszony?… Hm?
Bonaparte lesütötte a szemét, és így felelt:
– A dolog megfontolást kíván. Ő nagysága személye ellen nincs kifogásom. A korkülönbség mit se tenne. Olyan időket élünk, amikor ilyen csekélységgel senki sem törődik. Hanem ami vagyont illet. Igaz az, hogy Montansier asszony vagyona egymilliónál is több? Ilyen fontos dolognál jó, ha az ember tudja, mekkora bázisra támaszkodhatik.
Barras utánajárt a dolognak és megállapította, hogy Montansier asszonynak 1,200 000 frank vagyona van. És formális házassági ajánlatot tett neki Bonaparte nevében.
– Ugyan, hiszen az anyja lehetnék! – kiáltott fel Montansier asszony, de az ajánlat mégis megtette rá a hatását.
Meg is hívta Bonapartét asztalához, aki készséggel engedett a meghívásnak.
Barras, ki jelen volt az ebéden, a következőket írja: Evés közben folyton egymásra néztek. Ebéd után pedig félrevonultak a jegyesek, – Barras már jegyeseknek tekintette őket – és sokáig beszélgettek egymással. Hallottam, hogy terveket szőttek a jövőre vonatkozólag. „Ezt fogjuk tenni, azt fogják tenni.” Bonaparte a családjáról is beszélt és elmondotta Montansier asszonynak, hogy szeretné őt hazavinni Korzikába, ahol kitűnő a klíma és ahol kevés pénzzel rövidesen meg lehet gazdagodni. „Úgy látszik, hogy Bonaparte korzikai légvárakat épített a jövendőbelijének”, teszi hozzá a maliciózus Barras.
A beszélgetés ilyen intimussá vált, amikor egyszerre jelentik Barrasnak, hogy a városban lázongás tört ki. Barras magával viszi Bonapartét, a direktórium által ráruháztatja a fővezénylet jogát és ez aztán minden teketória nélkül nekiszögezteti ágyúit a tömegnek, összetereli őket a Saint-Roch templom előtti téren, s egyszerűen beléjük kartácsoztat; szóval, alaposan elnyomta a rojalista összeesküvésnek bizonyult fölkelést. Másnap a tegnap még ismeretlen ifjú generális már hőse volt a francia népnek. Megmentette a köztársaságot.
Montansier asszony természetesen most még jobban ragaszkodott a tervbevett házassághoz. Felment Barrashoz és kérdezte:
– Mit csinál a vőlegényem?! És – tette hozzá gyorsan – mikor lesz az esküvőnk?
A meglehetősen idős hölgynek persze alapos oka volt a sietésre.
– Nemsokára, nemsokára – felelte Barras – most azonban legidőszerűbb lenne, ha ebédre hívná meg velem együtt. Éhesek vagyunk, mint a farkasok.
– Házam egyúttal az önöké is – felelte Montansier asszony.
Az ebéden Montansier asszony olyan szabású ruhában jelent meg, amely maga is valóságos házassági ajánlat volt. Persze végtelen dicshimnuszokat zengett Napóleonról, aki mindezt egykedvűen fogadta, mint igen természetes dolgot.
Még nem volt vége az ebédnek, amikor a generálisnak „szolgálati ügyben” távoznia kellett. Elment – és többé nem jött vissza soha…
Ki tudja miképpen alakult volna a világtörténelem, ha a huszonhétéves Bonaparte elvette volna a hatvanasba járó Montansier asszonyt! Lehet, hogy – mint Montansier asszony későbbi férjéből, Neuville-ből – Bonapartéből is színigazgató lett volna. De hát ő jobbnak látta, hogy császárrá legyen…
Budapesti Napló 1904. március 31.
