96. NEKIK IGAZUK VAN
96. NEKIK IGAZUK VAN
– A fekete Nagyvárad –
Írok. Pedig nyilván rosszul teszem, hogy írok. Nekik igazuk van. Ők az erősek. Ők Nagyvárad, ők Magyarország. Nem mert velük leszámolni senki. Combes-uccse, nagy balek vagyok. Miért én? Magam becsülése, ízlésem, hitem, életprogramom mást parancsoltak. A mártírság buta. A piszok rettenetes. Ez az egész ország nem mulatságos. Bizonyos grádusán az értelemnek, még az is megalázó, ha fenegyereknek hiszik az embert. A nagyváradi kanonokok semmivel sem nemesebbek, a plebs sem világosodott meg, a burzsoá sem bátrabb semmivel. Ellenben én három napig dutyiban ültem, ami csakugyan kellemetlen volt. Mi az ördögnek? Miért? A világot nem állítja meg Árpád országa. És muszáj Nagyváradnak világosnak lennie? Hát muszáj? Nekem itt nincs tőkém, nekem itt nincs sok célom. Mikor itt megunom a sok piszkot, kivándorolok. Na de ha szabadkőműves páholy volnék, mégsem törődném könnyen bele e dolgokba. Semmi különös antiklerikális düh nincs bennem. De mégiscsak ostoba dolog elgondolni, hogy én itt egy dzsungelben élek. Bottal, tőrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem. Az ellenségeimből tudniillik hiányzik valami, ami a homót sapienssé teszi. Nem is Darwint, nem is Spencert, hanem Brehmet kell forgatnom, ha meg akarom ismerni őket. Ma Nagyváradon pennával kell harcolni olyan tábor ellen, mely az animális állapotból a kinyilatkoztatásokig tudott elérni, s az értelem megvetéséig. Én az orca-gladiátornak hiába magyarázom, hogy a bálnának a szalonnáját is meg lehet enni. Szóval én nem vitázhatom Bozóky úrral, Persz úrral Sipos úrral, Hoványi úrral. Az „Alkotmány”-nyal, a „Tiszántúl”-lal és a többivel. Az ifjú vádakról nem is szólok. Csak igen-igen sajnálom magam a sorsomért, mely elég büszke és érzékeny lelkű embert állított a pocsolya partjára…
*
Ezután még kevés mondanivalóm van. A lelki szegényeknek, jezsuitáknak, feketéknek a vadsága már tűrhetetlen Nagyváradon. Kétségbeejthet ez valamivel hívőbb embert, mint én. Ez a város úgynevezett híres liberális város. Sok benne az elég szabadon gondolkodó fő. Van itt egy hatalmas szabadkőműves páholy, mely hír szerint harcias és akciókra kapható. Még a felekezeti tagoltság is szerencsés itt. Aztán sok az értelmes, derék katolikus ember. Miért kellett eltűrni, hogy ez a város elfeketedjék? Néhány esztendő óta minden nagyobb nagyváradi faktumban klerikális kezek operálnak. A feketeség beszívódott a várostest minden kis erébe. Ma már egy kis szabad kritikáért három dorongos dzsungel-lény támad arra, akinek a kezében csak penna van, s ki gondolkozni, érteni jobban tud, mint verekedni. Mi lesz ennek a vége? Persz úr volt már szabadkőműves, keresztényszocialista, sújtásos magyar és bakszász. Ezek a Perszek ma már szívesen gyújtanák alá a máglyákat, de még korán van. A Bozókyak, a Perszek, Siposok, Hoványiak már nyíltan bújtogatják az éretlen fiatalokat a gondolkodás és haladás ellen. Segítség pedig a gondolkozás és világosság számára nem jő semerről. Hát nem fáj ez senkinek. Nekem nem. Nem okvetlenül. Az egész fekete tábort akként nézem, mint a természetet vizsgáló ember a darázsfészket például. Sőt, úgy vagyok velük, mint a darazsakkal. Egyformáknak látom őket. Lehet, hogy van különbség köztük, de hát én nem vagyok bogarász. Ám csak mégis illenék végre tenni valamit. Megfüstölni egy kissé a darázsodút. Mert így igazuk van. Nekik igazuk van.
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 19.
Ady Endre
