9. A HÉTRŐL
9. A HÉTRŐL
Bródy Sándor „Királyidillek” színpadi trilógiáját a kolozsvári színügyi bizottság letiltotta a színpadról. A história szent nevében. A história, a görögtüzes história nem tűri, hogy Lajos királyt, Mátyást, és Bethlen Gábort embereknek rajzolták… A merész, igaz és becsületes Bródy Sándor persze sehogy sem érti ezt. Pedig hát ilyen nagy úr a história. Mária Teréziának szabad fölséges szobrot állítani, de próbáljon valaki színpadra vinni egyet a nagy királyné idilljeiből. A história nem tűr ám ilyesmit, s az emberek sem tűrik, hogy nekik ne hazudjanak. Zsófia főhercegnőt valamikor legalábbis boldoggá fogja avatni a római egyház, s a história ékes szavakban fogja magasztalni a Mária Lujza női erényeit s angyali jóságát, hogy egy szegény nyelvmesternek pártját fogja. És a história azt is megcsinálja esetleg, hogy a házastársak számára oda fogja állítani példakép gyanánt a Lónyay-párt.
A história az élet megtisztítása. A história a legemberibb tudomány, mert benne kristályosul ki az emberiség hazugság mániája, örök önámítása. Azt mondják, hogy az önámítás a boldogság princípiuma. Milyen boldogak lehetnek az emberek Kolozsvárt, s milyen nyugodtak lehetnek azok, akiknek félniök kellene a história ítéletétől. A história csak a Dózsa Györgyöket, Dantonokat Bresciket bélyegzi meg, a koronás botránytévőket soha!…
Nehogy úgy járjunk, mint Vázsonyi járt Kinizsivel. Mindezt nem Lajos királyra, Mátyásra és Bethlen Gáborra értettük. De a három neves, néhai nagy úr is náthát kapott, ha nagy hidegben nem jól öltözködtek s szarvakat, ha nem vigyáztak a feleségeikre. Emellett aztán igen kitűnő férfiak lehettek, s azok is voltak.
*
A mester járt közöttünk, s a jövő héten újra visszajő.
A vasútnál jó Somogyi Károly egyedül fogadta, bankettet nem rendeztek a tiszteletére, egyelőre még koszorút sem kapott, vizitelnie nem kellett sehol, utcán, kávéházban nem bámészkodtak utána. Semmi lárma, semmi zöldség, semmi molesztálás. A mester el volt ragadtatva:
– Nagyszerű város. Egy város, ahol nem ünneplik az embert. Látjátok, marhák – ez már egy darab Amerika. Ez modern város. Itt megváltják a színházi jegyet, megértik s megtapsolják az embert. Aztán vége. Nagyon helyesen. Nem zavarják ki az embert a maga kis bölcsességéből és nyugalmából…
Minden így is van. Ám azért határozottan Ujházi lázban égett Nagyvárad. Ázsióval keresték a jegyeket. Crampton mestere fölzavarta a lelkeinket, s kiváltott belőle sok becsületességre és igazságra való vágyakozást, Pont-Biquet-je derűt hintett a lelkeinkbe. Egyszer egy előkelő grófi mama elvitte a bakfisleányát a „Pont-Biquet család” előadására.
Szentül hitte, hogy az ő édes, hófehér, szép kis leánykája nem érti s nem értheti meg a darab veszedelmesebb csalafintaságait. Mikor aztán Ujházi bejön süketen az utolsó fölvonásban, a méltóságos mama magyarázza a kis leányának:
– Látod, most részeg Pont-Biquet.
– Nem részeg az mama – bizonykodott a kis leány. – Én látom, hogy nem részegség az…
…A kifejező erő óriási mértékét Ujházi Edében bizonyítja ez a kis eset… Vagy talán azt, hogy a méltóságos mamák nem vigyáznak eléggé a kis leányaikra…
*
Most földelték el a hirtelen eldőlt daliás, derék férfiút s már utódja után néznek a szemek. Valamikor még zengett a nóta:
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, ha onnan el nem veszett,
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
Most is ott van, ha onnan el nem veszett,
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
Hogy elmerült ez a darab szép idő, mint merül egyre mélyebbre a múlt tengerében. Már a Szunyogh Péterek közül is, kik még valamit visszatartottak, lekötöttek a régi levegőből – oly kevesen maradtak. A régi, sok tekintetben nemes, becsülésre méltó formák összeomlottak, s zavaros formátlanság van ma még helyükön. Mi lesz a vármegyével? Mi lesz a régi becses tradíciókkal, melyek helyébe nyegleségek kerültek? Hogy fog kialakulni, a mai siralmas káoszból a jövendő magyar élet? Ki tudja mindezt? A vármegye temetett tegnap. Derék férfiút temetett, akit megőrölt, s aki a mai vármegyében a régi vármegyét szerette. A mai vármegye… Csak őrölni tud, pusztítani és pusztulni…
Nagyváradi Napló 1903. január 18.
