63. A TITOK
63. A TITOK
(Vígjáték három fölvonásban. Irta: Pierre Wolff. Premier a Szigligeti Színházban. A Nemzeti Színház művészeinek második vendégjátéka)
Nagy esemény. Premier Nagyváradon június végén s a Nemzeti Színház művészgárdájával. Nem is csoda, hogy aranyokért nem lehetett már az előadás előtt két nappal egyetlen ülőhelyre jegyet kapni.
Pierre Wolff darabjáról a „Hét”-ben olvastuk volt a legtalálóbb kritikát.
Ha az ember végignéz egy-egy tizenöt-húsz év előtt divatos darabot, mint amilyen például az Abbé Constantin: elméláz rajta, hogy ezen a csinos jelentéktelenségen annak idején mi tetszett oly mértéktelenül? Változnak az idők, változnak az emberek mondogatják, mikor egyszerre csak egy haute nouvauté, latest fashion darab mutatja – hogy nem változtak sem az idők, sem az emberek –, legalább még mindig vannak írók, még pedig éppen az ügyesek s a ravaszok fajtájából valók, akik idején valónak ítélik kedveskedő élelmeskedéssel számítani a közönség meghatóságára. Ilyen számító Pierre Wolff is, és számításában nem csalatkozik. Legalább minálunk nem s nyilván Párizsban sem, sőt ott talán még kevésbé, mert hiszen a bourgeois szereti, ha meghatják vagy éppen megríkatják, s még királyoknál és hercegeknél is jobban szereti a színpadon látni önnönmagát, amint ő jó, kedves, aranyos, amint szereti a gyerekét vagy az unokáját s amint rideg külseje alatt érző szív dobog. Mint Berthold Auerbach novelláiban, ebben a darabban is oly kedvesek a félreértések oly édesek az emberek, oly szeretetreméltóak a bonyodalmak s oly szívbeszólóak(!) a megoldások, hogy az ember rosszul van tőlük.
De sebaj, van ennek a fajta költészetnek egy igen jó oldala is: az, hogy minden nagyobb igény nélkül áll elénk. A Pierre Wolff kis meséje: egy jó házból való fiatalember regénye, ki titokban együtt él egy kis masamódlánnyal, gyermekük is van, a szülei, megismervén a kis unokát, külön-külön hajolnának arra, hogy elvegye a leányt, de egymástól nem merik a dolgot nyélbeütni, míg aztán a ház egy jó barátjának kegyes intrikája megvallatja velük egymásnak, hogy titokban s külön-külön hetek és hónapok óta hány órát töltenek mindennap [a] kis vadháztartásban: ez a mese s ennek házassággal való befejezése bizonyára se nem ibsenkedik, se nem hauptmannkodik, s távolról sem akar több lenni olyasminél, mint a kedves német Familienrománok – legfeljebb hogy ezenfelül mód és alkalom akar lenni arra, hogy a jellemszínész ezer és egyedszer eljátssza benne azt a fentebb említett kolportázsregény és külvárosi színdarabtípust, kinek rideg külseje alatt érző szív dobog, a jellemszínésznő pedig azt az aranyos okos asszonyt, aki szelídséggel viszi az urát arra, hogy azt tegye, amit ő akar.
A nézőtéren igazi „théatre paré” díszlett, színe-java együtt volt Nagyvárad és Nagyszalonta intelligenciájának. A hangulat pedig olyan volt, mint mikor áhítattal csodáljuk egy klasszikus festménynek felénk áradó idilli varázsát. Visszafojtott lélegzettel és a művészi gyönyörűségtől szinte lázasan hallgattuk a színpadon fönségesen kibontakozó poétikus mesét, melynek minden egyes alakja valóban meseszerű volt. Említsük elsőnek a Mestert, Ujházi Edét, aki ebben a szerepében felülmúlta talán minden eddigi művészi dicsőségét. Édes verőfényt sugárzott ránk, és meggyőzött bennünket arról, hogy utolsó nagy hérosza ő a régi magyar művészi gárdának, melynek nyomába se ér – sajnos – az újabb színészgeneráció. A Mesterhez méltó partnerek voltak Rákosi Szidi, aki olyan nagymama volt, aminőt csak poéták festhetnek, és Náday Ferenc, aki eleven tanúságot tesz arról minden újabb szerepében, hogy művészetének varázsa örökifjúvá teszi őt. Lánczy Ilkát és Dezsőt is lelkesen ünnepelték. Helvey Laura tökéletes volt, amilyennek őt mindig ismertük. A viszontlátás édes örömével fogadták a gyönyörűséges leánnyá fejlődött Paulay Erzsikét, akinek művészképességei is gyönyörű fejlődést ígérnek, amint ezt kicsi szerepéből is megítélhettük. A legkisebb szereplő volt, talán mégis a legbájosabb, Várady Antal csókolnivaló aranyos kis babája, Várady Ilike, akinek bűvös csacsogásaival nem tudtunk betelni. Kijutott a tapsból a mi derék földinknek, Faludinak is, főképpen akkor, amikor a lámpást behozta.
Felejthetetlen kedves emléke lesz a lezajlott két nevezetes művészi este a nagyváradi közönségnek és mindenkor őszinte szeretetet és hálát fogunk érezni Somló Sándor igazgató iránt, aki nekünk ezt a páratlan gyönyörűséget megszerezte.
Nagyváradi Napló 1903. jún. 19.
