3. ÍRÓ EMBERKÉK
3. ÍRÓ EMBERKÉK
Cél-e vajon az írás? Önmagában és önmagáért való mesterség-e az írás? Kivételes ember-e mindenki, aki írni tud, s jusst formálhat-e, hogy őt és írását számontartsák?…
Ezt a sereg kérdést, melyben mindenikben bent zúg a nem, az író emberkék nagy elszaporodásának okából írtuk le. Olvassuk az elmúlt esztendő irodalmi aratásáról a beszámolókat, olvassuk a gyakori híradást új és új könyvekről, s zúg a fülünk az író emberkék lármájától.
Az író emberkék nálunk szapora és veszedelmes fajta. Az író emberkék rávallanak a mi ős nyomorúságunkra, bús kicsiségünkre, hogy nálunk még nemrégiben meg kellett becsülni, aki egyáltalában írni próbálkozott, hogy nálunk vagy egyáltalában nem olvasnak, vagy minden ízlés és kritika nélkül, s hogy kis náció vagyunk, elmaradt és koldus.
Színtelen, de szagtalannak nem mondható légiója az író emberkéknek garázdálkodik e kis ország kis nyilvánossága előtt. Törpék, fejetlenek és lábatlanok. Írni többnyire tudnak. És írnak. Hajh, sokat írnak. Annyira írnak, hogy Ambrus Zoltán, Kóbor Tamás, Peteley és még sokan már nem bírták tovább a dolgokat. Ők már csak éppen hogy meg-megjelennek. A patkánysereg, az író emberkék, gusztusrontó had. Az emberkéknek bezzeg nem rontja a gusztusukat semmi. Mázolnak és másolnak bátran. Nincs egy új ötletük, egy új hangjuk, egy új szavuk. Más, kultúrországban minden intelligens embernek illik literátus stílusban írni tudni. Nálunk egyszerű illendőséggel írók az emberek.
Úgy érzem, hogy bűn író céllal, művész író céllal egy sort papírra vetni, melynél megrezzenhet bennünk a gyanú, hogy elíródott már előlünk. Hiába bújnám Velencét, hiába szállna meg talán új, hatalmas impresszió, amelyről úgy érezném, hogy a világosság, a rejtett igazság felé csap, mint minden új érzés és gondolat – verset nem mernék írni. Byron után s a többiek után!… Ha ezerszer kapna és fogna meg az a lírai hangulat, hogy a világi hajsza után békére, csendre vágyom vagy találtam – ezt a banalitást nem merném megzengeni, ha mindjárt ezer új hangom volna rá. És nem cselekednék Bourget-imitációként, nem fotografálnék, nem anekdotáznám novella címmel, urambátyám-ítélettel egy világért sem. Bezzeg az író emberkék nem félnek, nem panaszkodnak. Egy Gorkij, Csehov, Phillips s nem tudom miféle novella húsz-harminc magyar novellát termel. Színpadi munkák s másnemű irodalmi produktumok sem születnek különb módon. Az író emberkék eközben neves, ismert alakok lesznek. Öt-hat kötetet adnak ki. Almanachba kerülnek. – Irodalmi társaságokba. – És hűségesen támogatják – tolják egymást viszonzás fejében. Bródyn, Mikszáthon, Herczegen, Tóth Bélán, Kiss Józsefen, Gárdonyin s még egynéhányan kívül igaz író ember alig verhette s verheti magát keresztül az író emberkék nyüzsgő raján a fiók Bourget-ken, nyomorék Gorkijokon s impotens Musset-ken. De olyan igazi való nagyok szorulnak egyre félrébb, mint Kóbor Tamás, Ambrus Zoltán, Peteley stb. Meg sem szólalnak, csak bujkálnak egy Ignotus, Hevesi Sándor stb.
Egyébként, ahol a kultúra liliputi, ahol a tudósok, politikusok, művészek liliputiak – mint lehetnének mások az írók? Egy-egy erősebb, szélesebb tehetség meg sem tud fordulni ezen a kis, elmaradt placcon. A francia géniusz kritikája le tudta verni a popularitás magas polcáról az Ohnet-ket, Bourget-kat, a német kritika, a Hardenek most számolnak le egy Sudermann-nal. Nálunk vidáman élnek s uralkodnak az író emberkék!…
Nagyváradi Napló 1903. január 4.
(ae.)
4. KIRÁLYSÉRTÉS EGY HÍRLAPI CIKKBEN
Annyi bizonyos, hogy Kolozsvárt csinos kis gyülekezete van az ügyészeknek és bíróknak. Ez a gyülekezet, ha csak teheti, ráhúzza a vizes lepedőt a szabad sajtóra. Kolozsvárnak most új sajtópör-szenzációja van. A kolozsvári ügyészség királysértés miatt pörbe fogta Éber Jenő biztosítási titkárt, ki az „Újság”-ban a Mátyás szobor leleplezése alkalmával „Józan fővel” című cikket írt. A cikk inkriminált része a következő:
„Bölcs király, ki emberlátó szemekkel néztél le ércparipádról, kit kerestél ott a díszsátor alatt? Lelki szemeiddel, kit szerettél volna látni a törpe utódok közül? Nemde azt, aki ma a Te magyar népednek uralkodója? Nemde azt, akinek a te nagy koronád olyan mélyen beleesett a fejébe? Nemde az utódodat, a koronás magyar királyt akartad látni a legszebb ünnepen magyar népe között? Nagy király! Más idők járnak ma itt. Ma nincs itt a király, aki részt venne a mi ünnepünkön. Mert a magyar nemzet ünnepe az ő bosszankodása. Ma nincs itt, aki részt venne a mi bánatunkban. Mert a mi bajunk neki nem baj. Kerested dicsőséged elismerőjét? Azoknak fején nincs korona. Kerested néped atyját? Apátlanok vagyunk. Mi kitaszítottak vagyunk a királyi szív szeretetéből. A mi érintkezésünktől fél az, akit elsőnek ismerünk el magunk között, mintha bélpoklosok volnánk. Eresszed le sisakod rostélyát nagy király.
A magyar király nem volt a Mátyás-szobor leleplezésének ünnepén. Kértük, vártuk, óhajtottuk, hogy jöjjön el. Nem jött el. A király nem jött el az előd emlékét megnézni. Az uralkodó nem jött el az ő képe ünnepére. Miért? Miért? Talán félt, hogy az a király nagyobbnak fog az élők között feltűnni, mint ő. Talán nem tetszett volna neki, hogy annak a dicsőségnek fénye elhomályosítja az ő alakját. Talán attól tartott, hogy az a nép a múlt nagyságának visszaemlékezésénél sötétnek látja a sivár jelent. Az a király meg tudott bocsátani ellenségeinek. Az a király jóvá tudta tenni azt, amit ő vétett másoknak. Mert az a király értett minket. Mert az a király velünk érzett…”
Bátor, őszinte írás. Esküdtbírák fognak ezúttal ítélni először. Az ő verdiktjük pedig ez őszinte cikkért aligha adja újból kezükre a kolozsvári bíróknak a sajtószabadságot.
Nagyváradi Napló 1903. január 8.
