103. ARS LIBERORUM MURATORUM
103. ARS LIBERORUM MURATORUM
A most jövő napokban magyar kongresszus lesz valahol. Az újságok nem fognak harangozni hozzá. Ez a magyar kongresszus fölöttébb lármátlanul készül. Még mi sem áruljuk el, hogy hol lesz. Szinte jólesik, s akarjuk, hogy ez a titokzatosság tegyen nyugtalanná egy hatalmas tábort, melynek pedig ma legkevesebb oka van e nyugtalan kis országban nyugtalankodnia. No de lengessük meg a nem is nagyon vörös kendőt: a magyar szabadkőmívesek tartanak kongresszust a napokban. Valamelyik vidéki városban. Kutassák ki, hol azok, akik igen kiváncsiak. A királyi művészet embereire nem is lehet túlságosan haragudni, hogy páholyaikba beássák magukat. Ez a titokzatosság valami nagyon szükségeset pótol. Az erőt. Baj volna, nagy baj volna, ha az ars liberorum muratorum néma páholyai legendákat nem keltenének, szűkölő, nyugtalan, riasztó érzéseket némely helyen. Miért tudják meg az ellenséges emberek, hogy a magyar szabadkőmíveseknek van titkolnivalójuk, de nem az amire, ők gondolnak? Más, egészen más. A kisded csökönyösségek, formák jelek, szimbólumok nem félnek immár a világosságtól. De amit a profán világ sárkányvérnek lát, az csak ingyentej. A nagy építőmester pihenteti a szerszámait. Az emberi társadalmak nagy forrongása meglehetősen erősen hatolt be a vakoló csarnokokba. Felturbálta őket. No és különösen felturbálta itt nálunk, hol olyan fájdalmasan, szinte kórosan több és egyre több a különösség. A magyar szabadkőmíveseket ma már csak az olcsó szamaritánusság lobogójával lehet együtt tartani. És sok csuha alatt gyönyörűséggel vernének a szívek, ha tudnák, hogy milyen komolyan nem békételenkednek, nem izgatnak és legfőbbképpen nem építenek az építők, és hogy e mégiscsak sok intellektussal rendelkező sereg mennyire gyermeke a kis magyar társadalomnak! Hogy vigyáznak egy-egy páholyban, hogy véletlenül nagyon nagy ne legyen a zsidók numerusa! Úgynevezett kényes ügyekben pedig a legrendezettebben keresztény testvérnek, a róm. katolikusnak kell okvetlenül kirukkolnia. És a domináló jelszó is olyan kegyes: ne keressük az ellentéteket! Egy-egy rakoncátlan, nyugtalan páholyra ráfekszik öt-hat nagy szabadkőmíves tekintély. Nem szabad forradalmaskodni, mert baj lesz. Ma a magyar szabadkőmíves páholyok jó része alig végez mást, mint az a néhány jámbor Szent János rendű páholy, melyeket XVIII-ik századbeli őseiknek vallanak a mai páholyok. Úgy tetszik nekünk, hogy az ars liberorum muratorum institúciója kikorhadt a mai társadalomból. Mintha nem tudná már magát szükségessé tenni. Mintha meglátszanék rajta Magyarországon különösen az, hogy az Eszterházyak, Károlyiak, Komáromy Gyurkák támasztották volt fel, akik valóban aligha akarták, hogy a magyar szabadkőmívesség fölforgassa azt a szép rendet, ami legépebben e szép kis országban áll még. Aztán még mindig elég szabad az a fránya sajtó. Legvégül pedig jöttek a rossz modorú szocialisták. Ezek nem használnak vakoló lapátot, kis kalapácsot és körzőt. Ezek csákányokkal dolgoznak, s éppen nem kímélik a cirkulusokat. Az első keresztények a katakombákból dómokba költöztek. Az új társadalmi forradalom sem operálhat zárt csarnokokban, pislogó fény mellett. Ezt hirdeti is már néhány magyar szabadkőmíves páholy. Hiában hirdeti. A nagy páholy fegyelmet tart, s a nagy páholyban kiváló társadalmi állású férfiak ülnek. Mindez pedig előttünk, profánok előtt is ismeretes dolog. Tudunk nagy leszereltetésekről. De tudunk még mindig makacs reform-tervekről is, hogy szabaduljon fel a rituálék sziklájáról a magyar szabadkőmívesség, hogy álljon a társadalmi mozgalmak élére, hogy a természettudományi, a szabad gondolkozás pazarabb magvetőjévé legyen végre, hogy szakítsa meg azokkal a külföldi páholyokkal az érintkezést, melyek vallás, faj vagy szín szerint különböztetnek meg embereket, hogy nyílt harc induljon a klerikalizmus ellen stb.
E betegen, őrülten kavargó kis országban hol semmiben sem lehet bízni, de a szalmaszálba is kapaszkodni kell, mégis csak figyelni kell az ars liberorum muratorum-ra. Históriai erjedés folyik itt most, s a hanyatló cezarizmus mintha itt készülne kitombolni magát. A szabadkőmíveseknek mégiscsak azoknak illenék lenniök, kik munkásan és fanatikusan hisznek az emberben, a haladásban, a fejlődésben a célban. Nekik Nietzsche sem lehet apostoluk, de Rampolla sem talán.
A magyar szabadkőmívesek a napokban olyan páholyban kongresszusoznak, mely harciasnak keresztelt páholy, s a kongresszus kénytelen lesz a többek között egy rég remegett tárggyal is foglalkozni: a klerikalizmus ellen szükséges harccal. Lehet, hogy a kongresszus csak annyiban fog különbözni a többi magyar kongresszustól, hogy sem a jelenvoltakról sem a tósztokról nem fog beszámolni a kőnyomatos. De talán-talán a királyi művészet ezúttal királyi lesz csakugyan. Ha nem lesz, fölbomolhat máris. Úgyis bomlik már itt minden, minden…
[1903. október. 1-7.]
