– Két álom –
– Két álom –
I.
Az ifjú Lipót-Pius Ferdinánd főherceget félóránál tovább egzaminálta a tanítómestere. Egy ifjú Habsburgot igen kifáraszt az ilyen fél óra. A históriát magyarázta a derék tanító. Lipót-Pius Ferdinánd pedig már horkolt egy hatalmas fotelben. Ő Fenségének kegyeskedett álmodni. Ime az álom:
A bécsi Burg villamos fénytengerben úszik. A nagy város kavarog. Tegnap óta lázban ég egész Bécs. A föld minden hatalmas urát udvaránál látja, vendégeli XII-ik Mátyás, a magyar birodalom apostoli királya. Ma még Bécsben lakomáznak a hatalmas urak, holnap már a másik magyar metropoliszban, ősi Budán tanyáznak. Ott folytatják a nagy megbeszélést. A hatalmas magyar király nagy és szent dolgot gondolt ki. Meg akarja csinálni a világ békességét. Nemcsak koronás uralkodókat invitált magához. A világ nagy tudósai, poétái, művészei, pénzkirályai, uralkodó kalmárai s tömegvezérei mind ott vannak XII-ik Mátyás udvarában. A magyar dicsőség legnagyobb fénysávát most szövik Bécsben és Budán. Mindenki ujjong. Negyven millió magyar büszkélkedik. Csak a papok, katonák és mágnások szomorúak. Érthető is. A papok már régebben nem számítanak. A katonaságot most végleg el akarják törülni. A mágnások? Azokról a szegény kis gróf Habsburgi Lipót-Pius Ferdinánd tudna beszélni. Szörnyű világ ez! Nincsen becsülete az ősök érdemének. XII. Mátyás istentelen szabadgondolkozó. A kis Lipót Pius Ferdinánd is, íme, hónapok óta jár egy kis bank hivatalnoki állásért. Azt mondják, hogy nincs meg az előképzettsége. Az igaz, hogy tanulni sohasem szeretett. Tiltották a családi hagyományok. Az ördög vinné el e hagyományokat, káromkodik a kis gróf. De aztán újra ellágyul. Egy hagyomány jut újra eszébe. Ha azt a Korvin Jánost le tudták volna az ő ősei verni. Akkor talán. A kis gróf maga is megijed a merész gondolattól s szomorúan nézi a villamos fénytengerben úszó, büszke királyi várpalotát.
– Fenség! Fenség!…
Lipót-Pius Ferdinánd kegyeskedik fölrettenni s törülgeti a szemét. Azután idegesen szól oda a derék tanító mesternek:
– Ma nem tanulunk tovább. Nem szeretem a históriát…
II.
Széll Kálmán úr bokros teendői miatt az utolsó éjszakára hagyta ama beszéd elkészítését, amelyet ma Kolozsvárt kell elmondania. Még sem készült el teljesen a beszéd. Széll úr tegnap reggel aggodalmaskodva ült a vonatba. Álmos volt, végighevert a kényelmes ülésen s álmodott. Ideges, beteg álom volt. Őkegyelmességének álmában is a beszéd forgott az eszében. Azt formálta álmában is:
…Igen, díszes országos gyülekezet, szégyenpír ég az arcomon. Érzem a gyalázatot. – Érzem a csúf megaláztatást. Kinek az emlékét dicsőítjük mi a mai napon? A magyar fajta nagyságának örök emlékű hirdetőjéét, a legnagyobb nemzeti királyét, a magyar impérium hitének fundamentumát. Kinek kellene ma legelsősorban itt áldozni? A magyar királynak. Királynak és nemzetnek itt e szobornál most új vérszerződésre kellene lépniök. És ki nincsen itt? A magyar király. Miért? Ki tud biztos okokat. Ami okokat sejtünk, azok csak a szégyenünket növelik. Hát így lesz ez örökké?… Én, díszes országos gyülekezet, magyar ember vagyok s utódja Mátyás király nádorának. Én, tisztelt országos gyülekezet, bizonyos el nem törült nádori jogoknál fogva hirdethetném itt talán a dac politikáját is. Nem teszem. E helyen jelentem ki, hogy a megalázást mostani méltóságomban nem tűröm tovább. Amit a nemzet nevében nem tehetek, megteszem a magam nevében. Elhagyom a miniszterelnöki széket. Hazamegyek Rátótra teheneket nevelni. De elmennék inkább zsákhordónak, mintsem e nemzet megalázásában, semmibevevésében részesnek látszódjam. Igazságos Mátyás király, hova kellett a te népednek süllyedni!…
– Nagyvárad! Nagyvárad…
A kalauz kiáltása fölébresztette őkegyelmességét. Kiment a folyosóra s odaszólt egyik kedvelt agrárius hívének:
– Még mindig nincs kész az ünnepi beszédem. Valami hatásos befejező részt kellene fabrikálnom!…
Nagyváradi Napló 1902. október 12.
Ady Endre
