Csodálatos módon vesz részt mostanában Nagyvárad és Bihar vármegye a súlyos, nehéz gyászok viselésében, melyek érik a vallások institucióit, a nagy egyházakat. A nagy öreg embert, a kálvinisták pápáját, Tisza Kálmánt talán egyháza gyászolhatja legkomorabban, Goldis pöspök jóságos alakja nagyon hiányzik a gör. keleti román egyháznak. A puritán, kegyes Pável püspököt sokáig fogja siratni a görög katolikus egyház. És most kidőlt Schlauch kardinális…
Az egyházak nagyjai csodálatos, speciális nagyságok. Egyéniségükben egyházaiknak konstrukciója, lelke kristályozódik össze. Schlauch Lőrinc nagy egyénisége például azt igazolja, hogy a katolicizmus épülete ki bírja állani a modern viharokat is, mert Schlauch egyéniségében az idők járásához mindig alkalmazkodó világegyház nyilatkozik meg.
Ez az egyház nem a sötétségbe szerelmes egyház. Ez már hadat üzen Herbert Spencernek s vitába áll [!] vele. Ez az egyház nem szerelmes önmagába, sem a tridenti zsinatba, de szerelmes és fanatikusan hivő az egyház céljaiba. Ez az egyház élt Schlauch bíborosban. Sienkiewitz nem választhatná ám regényhősének Lőrinc kardinálist. Benne ugyan keveset kapna a vértanú püspökök naivságából. Lőrinc kardinális nagynak és szépnek látta az életet, bizonyosra vette, hogy a világ egyház és klérus nélkül nem állhat fent. Ez az ő egyénisége s ez az ő nagyságának fundamentuma.
Egyébként pedig virágokat szórat magára s igaza van a halál után is. Ostoba dolog a halál kultusza és kegyetlen. Szórjatok virágot a holttestekre, hogy ne lássa meg az élet a halált. Oh, mert nem azért születtünk, hogy meghaljunk, hanem, hogy tápláljuk az életet, mely mindig és mindenhogyan fölséges és szép.
Ravatalára, virágos ravatalára tekintek a szép életű pontifexnek s végtelenül jól esik, hogy ez a mozdulatlan ember sohse akart más lenni, mint ember. Talán inkább ember, mint apostol. Olyan jól esik, hogy ez volt az ő igazsága… Valaki pedig most így beszél hozzám:
– Olvastad a végrendeletét? Talán túlságos módon is ember volt. El kellene törvényesen rendelni, hogy az ilyen nagy egyházi férfiak végső leszámolása, végrendelete ne jusson a világ elé. Ne lássa őket pongyolában a profánum vulgus. Higgye mindenki róluk, hogy csak másnak éltek s csak irgalmasságból cselekedtek…
Én rázom a fejem s nem hallgatom e szavakat. Lőrinc kardinális Spencerrel is vitába mert szállani. Ő leszámolt avval is, hogy halálában egoistának kiáltsák ki azok, akik szeretik, ha altruisták – mások. Lőrinc kardinális tisztán látott. Attól sem félt, hogy az ő végső rendelkezése talán érlelni fogja még jobban a kétséget, hogy miért adassék egy embernek királyi kincs és pompa, holott lelkieknek szolgája volna voltaképpen az az egy vagy bármelyik? Ő bizton számot vetett ezekkel. Ő látta a nagy utat. Galileivel, Husszal még könnyen elbántak s már Spencerrel vitázni kell és barátságot kell kérni az eretnek Vilmos császártól…
Egész és nagy ember volt Lőrinc kardinális. Az idők törvényeit megértő s az életet meg nem tagadó…
…A virágos ravataltól könnyű az élethez szaladni s én nem vagyok kegyeletlen, ha a virágos koporsótól az élethez rohanok. Csak a banalitás buta szerelme, csak a nehéz elmék konzervativizmusa, csak a fáradtság tehetetlensége ragaszkodik okvetlenül a régi formákhoz. Az élet egyebet sem csinál, mint töri-zúzza a régiségeket, a megszokottságokat. Hát nem mulatságos, hogy éppen az ember legyen az, aki kegyeletes szamársággal csüngjön valamin csak azért, mert azt a valamit már megszokta? Még a csalódás is szép azért, mert összetört valami avult hitet. A világ folyton korrigálja önmagát még a legkicsinyebb dolgokban is.
Az egészen lokálisaknak látszó kicsiségekben is. Avagy néhány évvel ezelőtt fogadta volna-e Bihar vármegye és Nagyvárad főispánja a panaszkodó szocialistákat? Lekapta volna-e generálisi övegét a plebs nótájára s kellett volna-e rettegnie a fölséges uralkodóház nótájának alapos leintésétől akármelyik generálisnak is? Degenerált főhercegi ifjak ügyeiről, ártatlanul tömlöcbe zárt szeretőkről, kiknek az a bűnük, hogy fenséges nőknek tetszettek meg, írhattak volna-e a mai szabadsággal a lapok? Szigligeti virágzásakor lehetett volna olyan pokoli elmésséggel agyonütni a népszínművet, mint Szomaházi teszi segédjuhászával? Avagy nyilvánosan bevallhattuk volna-e, hogy Kornai Berta kis dalaival jobban tetszik s többet elmondhat esetleg, mint ötven koturnusos drámai művésznő alakítása s a „Vén kocsis dala” emberibb, mélyebb egy tucat eposznál? Mindezek csak apróságok a ma útszéléről. De az élet ebben a korrigálásban konzekvens. És csoda erős kétség száll meg:
– Virágok alatt nyugvó halott, talán mégis Spencernek van igaza?…
…Az élet mindig új és jobb életet választ ki magából.
Nagyváradi Napló 1902. július 13.