37. LIPÓTMEZEI VIGASZTALÓ SÉTA
37. LIPÓTMEZEI VIGASZTALÓ SÉTA
Két hónappal ezelőtt ijedtebb és szomorúbb voltam, mint ma, s jó barátok törtek rám öreg, kedves hotelemben, a Magyar Királyban, megfogtak s elvittek. Joguk volt hozzá: hónapokon át panaszoltam nekik Budapestet, sikerült és nemsikerült szerelmeimet, pusztító kormánytalanságomat, szaporuló bűneimet.
– Ne vigyetek messze – könyörögtem az autóban – ettől a nyomorult Budapesttől –, s másnap várúrként ébredtem fel az én legkedvesebb Hűvösvölgyemben.
Csakugyan: egy várkastélyszerű, tornyos, bástyás hotel, melynek én voltam az egyetlen lakója, csönd, száz színű, szép Ősz és telefon.
Három remetés, furcsán boldog nap, távol Budapesttől s közel Budapesthez, biztató telefonüzenetek, fölséges séták. Negyedik napon megtorpanok, fennakadnak a szemeim, dobol a szívem: a Lipótmező Paradicsomán új bejáró ajtót láttam.
Babonás vagyok kétféleképpen, babonás vagyok a kálvinista predesztináció kissé egyéni, mindenben jeleket s titokzatos összefüggéseket és elkerülhetetlenségeket látó magyarázatával, s babonás vagyok csak úgy egyszerűen is. Madame Thebes valamikor Párizsban azt jósolta nekem, hogy harmincéves koromban vagy hódító irodalmi siker, vagy bolondokháza vár reám, s emlékszem a már nem tegnapi kritikus napra. Sehogy sem láttam, vagy nem láttam hódítónak a sikert, s a lelkemet aznapon s a körül úgy vettem körül figyeléseimmel, mint egy megfigyelő intézet orvosa.
Nem féltem a vagyos, a kettős jóslás egyikétől sem, ha jól beválik, elviselhető akármelyik is, sőt nehezebben a nekem jutható siker. De a jelekre, titkos intésekre ma is hallgatok, s a várúrnak az jutott eszébe, hogy miért kellett éppen a Lipótmező tőszomszédságába kerülnie, s milyen közel van ez a még nem látott mellékajtó, egy vékony, lejtős utcányira. A várúr – bevallom – elkezdett szűkölni, mivel olyan tervei s reményei voltak, melyek egyelőre nem fértek össze a hivatalos pecsétű megbolondulással. De a várúrnak eszébe jutott egy Kolozsvárott szerzett tapasztalata, amikor az ő orvos barátjánál, Lukács Hugónál lakott bolondok közelében, a híres zöldfedelű házban. Akkor is ijedős volt a várúr és szomorú, de mihelyst beszélt hitelesebb bolondokkal, szeretettel és naponként, megvidámodott, sőt gőgössé lett.
*
Be kell látogatnom az én ellenségemhez – gondoltam –, s a szerencse úgy hozta és akarta, hogy a Lipótmező Paradicsomából szinte hívtak látni. S azóta, igen, hát azóta megint megvidámodtam, megint meggőgösödtem, de nem a régi vidámodással és gőgösödéssel, jóval különbbel: meggőgösödtem, megvidámodtam, mert a szép megbolondulás beállott annak a sornak a legkívánatosabb helyére, melyet a Sors nekünk rejteget és tartogat. A szép megbolondulás (ugye így mondtam?) a legboldogabb menekülés az életből az életbe, s jaj, hogy a megbolondulás olyan nagyon emberi, mert nem mindig szép és boldog. Olykori eszmélések, gonosz rögeszmék, fizikai kínok rontják vajmi sokszor a legemberebb embereket is, a bolondokat, akik néha alig szerencsésebbek a gyermekeknél, a boldogsághoz legtöbb jussú s mégis mártírizált életkezdőknél.
Ám boldog a Világ-Szellem, boldog ez a kedves öreg bácsi, akiről Ponori Thewrewk István, Lipótmező bölcs íródeákja, annyi különöset és szépet írt már, és ki Világ-Szellemnek egyébként gráciáját elnyertem. Boldogak a főhercegnők, kik Bergernék, Szabónék és Neumannék, de akik itt elismertetnek, s boldogak a Lipótmezőn a költők, mert ott szabad boldogaknak lenniök. És a kisleányok, Budapest leányai, akik majdnem teljesen hasonlók az én nem lipótmezei kisleányaimhoz, de be- és megérkezettebbek. Hallottam, hogy esténként nyugtalanok, de dél körül Wilde-ot szavalják zongoraszó mellett, a lelkesség nagyszerű pírjával arcukon, s hogy éppen Adyt látják, szívesen mondanak el könyv nélkül akárhány Ady-verset. És boldogak a nagy szerelmesek, kik negyvenen rohannak felénk kitárt karjaikkal, s kiknek körmeiket gondosan le kell vágatni, mert férfiszemeket keresnek, amiben igazuk van. És boldogak a néző semmitlátók, ezeké már igazán a mennyeknek országa, s ha beszélnek, igazságot szólnak, mert értelmetlen az ő beszédjük, de mosolyognak, mosolyognak mindig.
*
Most változatosság okáért s talán azért, mert nem hiszek abban, hogy a boldogság már nékem is elérkezett légyen, kórházba hozattam be magam. Innen epekedek Lipótmezőért, a még meg nem érdemelt boldogságért, innen, ahol ezer kínlódónak boldogtalan nyögéseit hallom. Gyűlölöm az elhasznált vagy lesújtott emberi testet, a rossz szerveket, a csúnya, tudott s személyileg ellenőrzött és szenvedett fájdalmakat. Ezek, ha hamar nem gyógyulhatnak, haljanak meg, halassanak meg, mert ezeknek az agyuk sohase fogja már megengedni a boldogság percnyi illúzióját sem. Az emberi szenvedést szeretjük nyújtani, mert magunk is szenvedünk, de Lipótmezőn Lipótmező nagyszerű doktorai talán bevallatlanul érzik, hogy az ő Jóbjaik nem afféle közönséges Jóbok, s a nagy karbolszagú kórházak mesterei csak ápolt humanitásukkal törődhetnek bele, hogy nekik boldogtalanokat illik megmenteni a boldogtalanság számára.
Az erő, az élet, a boldogságérzés pedig ott van, ahol semmi más baj nincs, csupán az, hogy nem érezzük a szenvedéseinket. A mindenre elszánt és elkészült exvárúr pedig ma már nem babonás, s talán hamarosan visszasétál minapi várkastélyába. Már csak a közelség is egy gyönyörű lehetőséghez meleggel önti el a testét, s szeretné valahogyan úgy oldani meg ezt a problémát, hogy szép bolond lehessen, ha akarja, s szenvedő bölcs, amikor unja a boldogságot. Mert a várúr annyi mindenfélét próbált és élt már, hogy nem kívánja a gyarló szenvedést, de egyelőre még a szent boldogságot sem.
Világ 1913. december 25.
Ady Endre
