125. DAUDET ÉS KISS
125. DAUDET ÉS KISS
Sienkiewicznek van egy nagyszerű háborús regénye, a Budapesti Hírlap közölte volt magyarul, s könyvnek is kiadta. Akkor vezércikktől egészen a regényig a pozeni lengyeleket siratta, s a vad poroszokat ostromolta Rákosi Jenő. Valóban: ez a Sienkiewicz-regény talán a legjobb írás az indulatos, nacionalista, háborús írások között. Maupassant, Daudet s a többi aktuális háborús író néha és néhol ad művészibbet is, de erőben, dühben senki többet. (Tolsztoj, sőt Schiller és Móricz Zsigmond és minden valakik persze nem ide számítódnak, akik nem csináltak politikai kenyeret a háborúból.)
Tehát végre oda akarnék kilyukadni, hogy szabad volna ám haragos, dühös, nemzetes, háborús írásokat is írni. Lehet és szabad, mert például énnekem látnom kellett egy erdélyi dombi lakásról a székelyeknek ő szörnyű menekülésüket. Azóta se tudok ép lenni, dolgos s önmagamban biztos, holott (csak) talán van bennem székely vér, de vagyok a régi internacionalista magyar.
Ellenben jön a székely, aki abból él, hogy ő székely, s ennek úgy meg kellene rendülnie, mint az egész emberi civilizáció megrendült.
Elküldte nekem valaki az Alkotmány 1918. jan. 6-i számát egy Kiss Menyhért-novellával, címe: A tanító. Megint úgy gondolom, hogy ez ugyanazon Kiss Menyhért, kit itt-ott olvastam, aki székely, legalábbis székelyeskedik. Mindig a neki kijáró megvetéssel olvastam a nevét, s többször csak a nevét, mint amit írt, cselekedett. Hiszem, hogy ő ugyanazon Kiss Menyhért, aki darabont volt velem együtt, persze ő nem igazságból, s aki volt koalíciós, kongreganista, és minden volt, lesz és lehet.
Kiss Menyhért nem érdemelné meg, hogy ceruzám hegyére vegyem, de rettenetes eset (óh, „e” betűs magyar nyelv) az ő esete. Én legalább két jeremiádot írtam versben székelyekről, Pilisi Lajos egy egész könyvet stb., jót nem írt egyikünk sem. De jön egy székely, s az ember azt várja, hogy legalább a megcsúfolt székelységnek igaz lelke forog rajta.
És mit érdemel a székely? Ezt érdemli a székely? Kiss Menyhért elkóborol fájdalomért Elzászba, sőt Franciaországba, sőt Alphonse Daudet-hoz.
Sietek a véggel: Daudet-nek van egy pompás háborús novellája: az öreg tanító, akit a poroszok elzavarnak, összegyűjti a falu népét az iskolás gyermekek mellé, s mielőtt meghalna, fölírja a táblára: „Éljen Franciaország”. Nos, ugyanezt műveli a Kiss Menyhért tanítója, ki szintén agg, s a falu népét összehívja, s a román csapatok zúdulásakor szintén fölírja a táblára krétával: „Éljen Magyarország”, s szintén meghal. Hát a székelyekről sokfélésen lehet gondolkozni, de megvetni nem szabad őket. Aki pedig a székelyek miatt fájdalomért, témáért Daudet-hoz jár, szégyellje magát, de nem egy kicsit, hanem nagyon. Óh, szegény székelyek, akiknek bánatát, gyászát, tragédiáját az úgynevezett hivatott költő Daudet-ból szedi, még jó, hogy az öreg Jakab Ödön nem írt ilyesmit.
És most már igaz íráscélunkra is rátévedhetünk: a nevezetes Sienkiewicz-regényre. „Bartek Slovik”, magyarul a „Hős”, elvitetik, hogy hős legyen, a porosz–francia háborúba. Annyi köze sincs Moltkéhoz, Napóleonhoz, Bismarckhoz és a többihez, mint ma nekem vagy neked, embertársam. Mégis ő lesz a leghősebb, háború után pedig tönkremegy, meghal, csúnyán, mert lengyel mégis. Ez a Sienkiewicz-történet egyike a legjobb, legmaibb történeteknek, habár hézagos, rosszkedvű. S ez a történet magyarabb a Kiss Menyhérténél, természetesen, de magyarabb akármelyik mai háborús magyar vagy más írásnál. Örülök, hogy, talán egy kicsit a magam mentségére is, beszélhettem a háborús irodalomról, e semmiről, ahol Kiss Menyhért mégis majdnem nulla volna, ha – Daudet nem volna. Egyébként pedig éljen a Háború, de éljen Tolsztoj, Zola, s éljen a kicsi ember is, ha nem – tolvaj.
Ny 1918. február 16.
Ady Endre
