94. EGY KIS ELŐZETES BÚCSÚ
94. EGY KIS ELŐZETES BÚCSÚ
Itt a tavasz, a tavasz pedig elviszi tőlünk színészeinket.
Még nincs egész közel a válás, de már a búcsú keserűségét érezni véljük, s már kísért bennünket a kérdés: mi lesz, ha színházba járni nem lehet?
Mikor vándormadarak módjára visszatérnek hozzánk, hogy örülünk a visszatérteknek!…
Azután már kezd bennünket megszállni a spleen. Kezdünk kritizálni.
Pláne, ha a kritika véletlenül kötelességünk is, nem mulasztunk el egy alkalmat sem, hogy kifejezést ne adjunk kedvezőtlen véleményünknek.
Azután telnek, egymás után telnek a napok.
Felragyog a kikelet, a fény és virágillat korszaka.
És mikor körültünk minden ébred és megelégedést áraszt, már nekünk számolni kell a közeli elválás keserűségével.
Most már olyan megbánásfélét kezdünk érezni.
– Szegényeknek hányszor okoztunk kellemetlen percet az igazság goromba kimondásával.
Mégis mihozzánk közelebb állanak, s ha elmennek tőlünk, úgyis szerez nekik más szomorú perceket, miért ne enyhítsük mi azokat szíves jóindulattal.
És megkezdődnek az előzetes búcsúk: az enyhe, kedves kritikák.
A vándorútra kész színészsereg először nehezen találja bele magát az új helyzetbe, s csak később tudja meg a változás okát.
– Istenem! de jó volna állandóan búcsúzni – gondolják magukban. És igazuk van, olyan kedves dolog a búcsúzás – a közeli visszatérés reményében!…
Debreczeni Hírlap 1899. március 10.
Adieu
