364. A PÓK
364. A PÓK
…Nehéz, megpróbált esztendők során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tőle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tűrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.
Ejh, hagyjuk az entomológiát!… Beszéljünk másként a pókról, erről a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.
Honnan kerül elő – nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról. A múltjáról nem beszél, nekünk pedig – sajnos – olyan liberálisoknak muszáj lennünk, hogy magunk közé kell fogadni mindenkit, aki velünk akar dolgozni. Így lesz bajtársunkká a pók…
Alázatos, ebmódon hízelkedő előbb. Nem tudjuk a múltját, de sejtjük, hogy sok feledni- és feledtetnivalója lehet. Kikeresi közülünk, akit megnyerni legkönnyebb, szolgálni leghasznosabb, követni leghozzáillőbb, és szövi, szövögeti a hálót, körülvesz, benyálaz mindenkit.
Először undorodunk tőle, később csak tartózkodunk, végre megszokjuk.
Egyszer aztán maga a pók is megdöbben: olyan magas szobaszegletbe jutott, amilyet maga sem mert remélni.
Mi lesz, ha a solifuga napfényre jut? Világossághoz nem szokott szemei kápráznak, esztelenül sütkérezik, ficánkol.
Így jár a pók, a csúnya rovarpók. Nem ismeri magát, nem ismeri a világos világot, az életösztön sokszor dühöng benne.
Most már nem kérdik a múltját, van jelene, biztosítva van a holnapja. Sőt még ítélkezhetik is a pók. Ítélkezhetik, mert a póknak tolla van: írótolla… De nem veszett ki most sem a nyálazási kedv. Mámoros a nem várt sikertől. Mindene van. De tükörbe néz egyszer, s káprázó szemeivel is észreveszi, hogy ő ronda, nagyon ronda.
És a pókban felébred az élet dühe. Óh, nagy dolog az, mikor a pók férfi akar lenni!… A pók ilyenkor hódítani akar! És aki eddig nyálazással, pókháló-szövögetéssel boldogult: egyszerre még undorítóbbá válik, bepiszkolja a tollát szennyel, piszokkal és hódítani akar. Szennyet izzad, és megutáltatja a tollat velünk, kiknek – sajnos kollegájukká lett a pók.
Megírtam pedig mindezt egy különös okból. Egy debreceni krajcáros lap durva, alantas, sértő támadásokat intéz egy fiatal védtelen nő ellen. Teheti, mert színésznő szegény. Jó távol vagyok mindkettőjüktől, ahhoz a városhoz legfellebb régi emlékek fűznek, a kérdéses színésznőt alig ismerem, mint színésznőt szigorúan bíráltam annak idején. Voltaképpen hát nem volna nekem ehhez a dologhoz közöm. De mert látom, hogy a solifuga háborítlanul izzadja a szennyet, a solifuga, akit én – sajna – ismerek – átkiáltok: ez már túlságos emberiesség, seperjétek le a falról, hiszen – pók!…
Szabadság 1901. február 16.
ae.
