362. HÉTRŐL HÉTRE
362. HÉTRŐL HÉTRE
Valami szép dolog a kálvinista predestináció, szép és bölcs a török fatalizmus, isteni hit a nirvána hite. Ami ezen a bolondos golyóbison megesik, nem hiába esik meg. Még arra a hajszálra is szükség volt, amit fiatal vérű lány szerelmetes ölelkezés közben veszített el. Szükség volt rá, el kellett veszteni! Ezért hullott ki.
A marosvásárhelyi vérfürdőre is szükség volt. Fürdeni kellett sok-sok embernek. Lehetőleg vérben fürödni. Nem a boldogtalan áldozatokra gondolunk, hanem a nagyságos honmentő műemberekre odafent. Műbeszéd a beszédjük, műhazafiság a hazafiasságuk, a díszmagyar ruhájuk is az, még a frázisaik is, műharag a haragjuk is.
Közelednek a választások: hadd lássák a kerületekben, hogy a nagyságos urak dolgoznak. Szegény marosvásárhelyi halott emberek, talán ezért kellett nekik vérmosdóval szolgálni…
*
Mert az események ostoba módon tudnak nem alkalmazkodni hozzánk. Hisz a változásokat éppen ez tette eseményekké.
Megragad közülünk valakit a vad kérlelhetetlenség. Földhöz tiporja, agyonvágja. Mi pedig bámulunk, igen bámulunk. Ez a változás nagy változás, ami történik, nem hittük soha, bántja a szemeinket, kis okosságunkat, együgyű logikánkat.
Sipos Árpád esetére gondolunk. Az ilyen nagy változás még a folyton evickélő idegéletet is megdöbbenti. Eszünkbe hozza, hogy – ejh, a régiek kevés szóval is többet mondtak – por és hamu vagyunk…
Tíz nap múlva, akinek kedve tartja, behamuzhatja a fejét, s tíz napig még, akinek kedve tartja, járhatja a bolondját, vagyis okosan pihentetheti a komolyságát, ami olyan szörnyűséges nagy érdem az átlagos emberek előtt. A komolyság… A nagyváradi társaságnak van egy előkelő agyvelejű tagja, ki igen jól látja az élet bolondságait, s jóízlésű ember lévén, stílszerűnek tartja csörgősapkát hordani. Szóval ez az úr nagyon elegánsan gondolkozik, becsületes hitű, okos ember, de a világ nem tudja megbocsátani, hogy nem komoly. S ugyancsak van itt nálunk egy csupasz faunarcú színészember, akinek a legkomolyabb mozdulata is könnyes nevetésre fakaszt három-négyszáz nevetőjelöltet. Ezért a tulajdonságáért imádják a csúnya színészembert. Taps, szivar, babér és télikabát kíséri az élet göröngyös útjain. Szép asszonyok illatos levelei közt turkál. Hálásak neki embertársai a csörgősapkáért… Hát ez meggondolásra késztő. Az emberek nagy tömege gyalázatosan csalja magát. Bálvánnyá tette a hülye komolyságot, de megfizeti az istenítő erejű bolondságokat.
*
A színházról mint olyanról beszélvén – hiába, a legjobb ízlésű emberek sem tudnak nálunk a színház nélkül szuszogni sem – az jutott eszünkbe, hogy amit a színpadon látunk, mindig paródia. Sikerült és kevésbé sikerült, jóízű és ízléstelen, mulattató vagy nyugtalanító paródia. Az élet s a világ torzképei. Mert mindig torzképek. Csak a legnaivabb, legritkább néző kapja meg a színpadon azt, amit általában a színpad adása és hatásaként hirdetünk. A színházak pedig mindig akkor jöttek divatba, mikor az emberek megokosodtak, tehát: a csinált bölcsességek, istenségek és törvények kopni kezdtek. Akkor tudnillik, mikor belátjuk, hogy e világi élet méltó és érdemes minden paródiára…
*
Hogy pedig a filozofálással ne csináljunk fejfájást senkinek, beszéljünk az időről. Már terjesztgettük azon vélekedésünket, hogy az időről beszélni bon ton lett ismét. Az idő mosti járásáról pedig lehet ám írni. Csúnya, barna, nyirkos, keserű idő ez. Megkörnyékezi a kedvünket, világosságot kerestet a szemeinkkel. Az idő átformál mindent. Talán, ha szép, ragyogó s tavaszi a világ, mi sem írunk heti krónikánkban ilyen sötét igazságokat. Mert ilyenek a világi igazságok. Egy zúzmarás téli délután megteremti, egy ápriliseskedő délelőtt megtagadja őket…
Szabadság 1901. február 10.
