330. HÉTRŐL HÉTRE
330. HÉTRŐL HÉTRE
Az altruizmus nem túlságosan kényelmes erény. A legnagyobb altruista is elég okos ahhoz, hogy evvel a szép erénnyel túlságosan ne éljen vissza. Ez az oka, hogy a társadalom altruistái többet írnak és beszélnek, mint cselekednek. Azt lehetne mondani, hogy a cselekedetek fordított arányban állanak az altruista pózokkal.
Mindig félünk, mikor az altruizmus lázzá kezd válni. Félünk, mikor annyi az erkölcsprédikátor, hogy hallgató nem is marad. Az emberek akkor voltak a leggonoszabbak, mikor az erkölcs legjobban dühöngött. Ezt az igazságot soha jobban rá nem lehetne olvasni némely fejekre, mint most…
De mi nem akarunk akadémikus dolgokról beszélni. Az erkölcsbetegség egyik fajáról csak. A verseny altruizmusáról.
Dicsőséges közéletünknek nehány alakja azt tartja, hogy elég ha ők írnak és propagálnak a szent eszme mellett, az altruizmus gyakorlását rábízzák Merkur fiaira. Magyar kereskedő: rajtad a sor. Légy nagyszívű szamaritánus. Gyakorold a krisztusi erényt: azonban te még öt halat sem kapsz. Óh, mert az erkölcs minden. Mi ugyan nem tudunk belőle megélni, de ti, kereskedők bizonyára meg…
Egy társadalmi osztályt akarnak megfosztani a természetesebb emberi jogtól: a verseny jogától.
Más élő emberfia az élet kegyetlen harcába beviheti az érvényesülés minden fegyverét: a kereskedő nem. Legalább így óhajtanák a farizeusok és némely írástudók.
Ha kereskedő hódol meg az erkölcsdüh prédikátorainak, oka lehet rá bizonyára. Mi hajlandók vagyunk egyszerű botlásnak, hangulatrohamnak tekinteni ezt, mert teljességgel generalizálni nem akarunk. De az ilyen kereskedők nagy része vagy élhetetlen, vagy ravasz. Vagy azért sír, mert a megélhetés harcához nincs ereje, vagy azért, hogy félrevezessen. Mint a középkori vitézi tornák kalandor vitéze, aki panaszt emelt az ellenfele ellen, hogy cselt használ. – Mikor aztán a panasszal mérséklésre bírta lovagi ellenfelét: egy cselszúrással ledöntötte a lováról…
*
Havasok hegyéről, sötét erdők rengetegéből lejöttek hozzánk ismét a fenyők. És meleget érzünk, vagy tán régi melegre emlékszünk vissza.
De baj, de örök átok, hogy ezt a melegséget csak így, csak ilyenkor érezzük, karácsony táján.
Ilyenkor mégiscsak gondolunk másra is.
És készül mindenki. Az utca élénkebb, az üzletek népesek, a kirakatok karácsonyiak. Egy-egy díszes kirakat előtt valóságos csoportosulás támad. Gyermekek, naiv, vágyakozó gyermekek bámészkodnak leginkább. Ők a karácsony legnagyobb imádói. Ők, akik szeretnek még és hisznek.
Ma délelőtt egy sereg didergő, foltos ruhájú, kékfoltos arcú iskolásgyerek bámészkodott egy díszes kirakat előtt.
Valaki szólott író emberekhez:
– Milyen hálás téma. Ezek az irigykedő, szegény koldusocskák milyen vágyakozással nézegetik a karácsonyi fényességeket.
– Banális dolog – hangzott a válasz. Még nálunk is, kikről így szólott a német Nordau: Milyen boldogok a magyar írók, ők még megírhatnak sok olyan banalitást, amiért minket kinevetnének. No, de ezt a banalitást még nálunk sem lehet elkövetni.
És igen elszomorkodtunk. Hát miért olyan banális téma az, hogy a karácsony annyi sok ember szívéből nem tudja kicserélni az irigységet a békés szeretettel? És meddig lesz ez banális téma?
*
Bihar in floribus… Nem fuit. In floribus van most is. Hogy ünnepelt, s hogy ünnepel ez a vármegye s ez a város! Megérezték-e mások is, de a csütörtöki közgyűlés históriai mozzanat, nagy írásokat érdemlő esemény volt. Megkapó hódolat egy nagy férfi s a személyéhez fűződő nagy tradíciók iránt.
Holnap ott fent, az ország fővárosában is meg fogják hallani a Bihar megyei szívek dobogását. Meg fogják érezni egy nagy tábor szíve melegségét. A holnapi országos ünnepet Bihar és Nagyvárad, Bihar in floribus teszi teljessé, teszi igazán naggyá!…
Szabadság 1900. december 16.
