328. SCHLAUCH ÉS A VERS
328. SCHLAUCH ÉS A VERS
Nem utolsó história az, ami e kis hírt megíratja velünk. Talán jelentéktelen némelyek előtt, de mi fontosnak, nagy dolognak tudjuk. Elmondjuk magát a dolgot.
A nagyváradi irgalmas rendház egyik tagja, Horváth Amadeus: egy fiatal rokonszenves szerzetes pap nem elégedett meg a csuhája reverenciájával, s hivatást érzett magában arra is, hogy áldozzon szíve-esze hajlamának, vágyakozásának. Írt. A helyi lapokban, a Szabadságban is jelent meg egy csinos tárcája. Mindenik bizonysága annak, hogy a klastrom celláját sem kerülik el a múzsák, s hogy a barátcsuha alatt meleg, sokat érző szív lakik.
Mióta a Színházi Újság megjelent, Horváth Amadeustól gyakran közölt csinos, hangulatos verseket. Édes, kedves dalok voltak. Mindig olyanok, amiket az irgalmas rend házában is elolvashatnak.
Schlauch bíboros titkárának, bizonyos Szemethynek szemet szúrtak ezek a dolgok. Tegnap magához vette a Színházi Újság egy számát, melyben Horváth Amadeus egyik verse volt, s magából kikelve rohant fel vele Fetser kanonokhoz.
A kanonokok szörnyen szemérmes emberek. Fetser kanonok nagyon megrémült. A vers ugyan a legártatlanabb volt a Közép-Európában megjelent összes versek között, de hogy mer egy irgalmas barát verset írni?!…
Rohantak mind a ketten Schlauchhoz.
S ekkor mondta – állítólag – Schlauch bíboros püspök az alábbi mondást, melyet feljegyzünk az utókor számára:
Hogyan? Az a fráter verset mer írni? Majd gondom lesz rá, hogy ne maradjon egy percig sem az én egyházmegyémben!…
…Most már két dologra vagyunk kíváncsiak. Ír-e tovább is Horváth Amadeus verset, és beváltja e fenyegetését a vers- és Kernstok-gyűlölő bíboros?!…
Szabadság 1900. december 7.
