142. A HÉTRŐL
142. A HÉTRŐL
Szomorúan, nyomasztó érzéssel veszem kezembe a tollat, hogy a hét krónikájáról írjak.
Naivság, elfogultság az egész… Amit mi eseménynek hívunk, amiről mi krónikát írunk, egy rövid epizódja, eltörpülő mozzanata annak a nagy tragikomédiának, aminek Élet a neve.
Járunk-kelünk az ócska színpadon, ócska díszletek közt. Ócskák az érzelmek, amelyek hevítnek, ócskák, kopottak vagyunk mindnyájan. – Igaz esemény egy van itt csak: a halál…
…Az az édes, fiatal, szép asszony, aki már frissen hantolt sírban nyugszik, boldogtalanabb volt mindannyiunknál. Mi csak az életben komédiázunk, mi csak az életben viselünk álarcot, neki pedig az volt az átka, hogy a sors ebben a nagy komédiában is színésznővé tette…
Óh, Kean férfi volt, erős férfi, mégis hányszor rohant el annak a mélységnek sziklapartjáig, melynek neve: előhívott halál!…
És mit csináljon a gyenge asszony, kinek szerencsétlenségére rajongó művészlelke, bolondosan nagy szíve van?!… Mit csináljon, mikor a rajongót kinevetik, a művésznőt nem értik meg, a nőt nem becsülik a mi őrült, fejen táncoló korunkban?… Óh, én nem vetek követ reád, pihenni tért szegény asszony!… Akik olyan szamarak, mint mi vagyunk; akik szeretni és megértetni, küzdeni és diadalt aratni vágyunk, oda jutunk mind, ahova te… Selyemszalag, ólomgolyó, morfium, bolondok háza, egyre megy. A neve mindegyiknek: halál…
A halál új csupán, a halál a földön igazi esemény…
Úgy fáj, hogy a halál gondolatának reám szakadt terhe miatt nem tudok szívemből örülni egy feltámadásnak… Az Ördögsziget porkolábja felrázta nehéz álmából az élőhalottat: az igazság győzött!… Az igazság… Én úgy érzem, nincs igazság más, csak a halál. Az az élve eltemetett, szegény ember sem önmagáért örül a feltámadásnak, hanem két ártatlan, kicsi gyermekért s egy sápadt, könnytelen Madonnáért…
Gloire nemzete, a te földeden játszik az élet komédiája legmegrázóbban! Fenséges és nevetséges, égi és pokoli, szűzi és megfertőzött egy kaosszá verődve nyüzsög a te szőke vízű Szajnád partján, melynek hűvös vize annyi forró, lázas agynak adott már örök nyugalmat.
…Nálunk is folyik a komédia. Egy nemzet életébe megy a játék. Vajon meggondolják, vajon megfontolják ezt, akikre a kockadobás van bízva?…
Hinni nem lehet senkiben. A kötelességteljesítés gyönyörű eszme, de csak eszme, sőt ennél is kevesebb: utópia. Van egy halálos ellensége: az önzés, az önérdek. Tegyék szívükre kezüket közéletünk vezetői, és számoljanak!…
Ilyen nemes, elérhetetlen eszmékre építették a társadalmat a nemzetek apostolai. Ők hittek ezekben, de manapság már ki hisz?…
Ti talán még hisztek, jövőnk reménye: ifjúság!… Törvényhozók, politikusok, mennyit tanulhattatok volna az erdélyi főváros diákparlamentjétől!… Azok a fiatal szívek még hisznek az ideálokban, de ti már – önmagatokban sem!
Künn a mezőn virágzik a rozs, pár hét múlva aranytenger hullámzik a magyar rónán. Aratni fog a föld népe – a gazdagok számára. Ragyogó, forró napsugaras nyár van. Mindenütt élet, és engem mégis úgy elfogott a szkepszis, a halni vágyás gyötrelmes hangulata.
Keresem a vigasztalást, az erőt a hatalmas, élettől duzzadó természetben, és – tudja Isten – nem az életet, a virulást látom, hanem a lefonnyadt, porba hullott akácvirágot, mely még nem régen dalra és szerelemre hangolt…
…Hiábavalóság, elmúlás, halál, rólatok írtam krónikát. Nincs itt a földön semmi más esemény, csak egy: a halál…
Debreczen 1899. június 10.
Dyb.
