132. A HÉTRŐL
132. A HÉTRŐL
A Vatikán duzzog. Ez a hét legnagyobb eseménye. Amiért duzzog, az már nem olyan nagy dolog. Nem hívták meg a hágai konferenciára. Hágán [!] ugyanis most az összes államok küldöttei konferenciáznak. – A fehér cár világbéketervét vitatják meg. – Szinte bizonyosnak látszik, hogy az atyuska terve még nagyon sokáig terv fog maradni. Talán ő maga sem veszi komolyan az egész kongresszust. Komolyan csak a Vatikán veszi. Még a nagyorrú Ferdinánd kis országa is két küldöttel vesz részt Hágában, csak ő nem, csak őszentsége nem. Bizony, bizony, az égi hatalom gyenge kárpótlás az elvesztett földi javakért.
Ugron Gábor az interpellációval belekötött Montenegróba. Ugront is a hágai kongresszus bántja. Annyi tény, hogy a jövő korrajzírójának nagyon érdekes adat lesz ez az interpelláció. Meg fogja majd írni, hogy a XIX. század végén volt egy magyar politikus, aki úgy szórta a mennyköveket, mintha Jupiter tonans lett volna. Ennek a nagy ellenzéki férfiúnak azonban a Széll-kormány alatt az volt a legfontosabb dolga, hogy leintse a fekete hegyek országocskáját. Óh, változó idők!…
Budapest örömmámorban úszik. Előbb a trónörökös, most pedig az udvar több tagja látogatta meg a székesfővárost s annak fényes mágnásfészkét: a Park Clubot. A nép pedig – mint Arany mondta: az Istenadta nép – éljenez, tombol lojális örömében. Ő ugyan csak az elrobogó fogatokból látja a ritka, fenséges vendégeket, de hát nem nagy boldogság ez így is?
Olyan kevés kell nekünk, hogy boldogok legyünk. Ha nem bántanak, már mindjárt örülünk. A bántalmat meg könnyen elfeledjük. A nagyváradi kormánypárti Szabadság is bántó hangon támadt legközelebb Széll K. ellen. Valóban meglepő dolog, mikor félhivatalos lap kormány ellen támad. A Tiszák azonban sok meglepetést csináltak már eddig. A Szabadság cikke mögött mindenki megsejtette a vén bakancsos Tisza Kálmánt, aki tényleg úgy halad a ripőkségben, mint a Lili márkija. Napról napra merészebb lesz.
No, már Hajdú vármegye megfontoltabban cselekszik. Ő tényleges miniszterelnök ellen sohasem foglalna állást. Nagy volt Szapáry, nagy volt Bánffy. Addig t. i., míg kormányon voltak. Most már csak Széll K. nagy. Övé a hatalom, s övé a főispáni szék is.
És Hajdú vármegye éppen úgy bízik a fúziót megalkotó, új rendszeren dolgozó Széll Kálmánban, mint ahogy bízott a régi rendszer megátalkodott Bánffyjában pár hónappal ezelőtt.
A Debreczeni Ellenőr, a helybeli mameluk lap, ezt az eljárást úgy magyarázza meg, hogy a szabadelvű párt nem űz személypolitikát!… Óh, nem! A világért sem!… A szabadelvű párt amellett van, akinél a hatalom. A személyek s elvek előtte teljesen mellékesek!…
A színügyi bizottság egyik ténykedése felett mondott rövid kritikát a Debreczen legutóbbi száma. Többek között egy ismert főmameluk nevét is megemlíti olyanformán, hogy Debrecenben minden az történik, amit ez az úr akar.
Hát ez sajnos, hogy így van. Abnormális dolog, aminek rövid időn meg kell változni.
Egyelőre azonban minél kevesebbet foglalkozzunk evvel a kapaszkodó úrral, mert még el találja hinni, hogy ő valóban nagyon fontos személyiség, s nem a hozzá hasonló alakok által teremtett silány viszonyok, hanem a saját tehetsége folytán jutott szerephez!…
Nagy ünnepet ül holnap a kereszténység. Nagy ünnepet, a szentlélek kitöltésének, pünkösdnek ünnepét. Nem hiszem, hogy nagyon készültünk volna e gyönyörű ünnephez. Nem tudunk mi már ünnepelni. Legkevésbé tudjuk pedig ennek az eszmetűzben égő apostolság, a felemelő lelkesültség szent ünnepének jelentőségét felfogni.
Ez a kor… most a sablonos morálprédikáció jöhetne a kor ellen. No, de az unalmas dolog volna, hagyjuk a filozófusoknak. Ők ítéljenek a kor hibái felett. Gondolkozzanak a gyógyszerekről is, mert az életundor egyre jobban hódol. Alig van nap, hogy öngyilkosságról ne tudasson bennünket a csilingelő szerkesztőségi telefon.
Az öngyilkosok legnagyobb része még alig haladta túl az élet tavaszát. És mikor a ragyogó, szerelmes május ezer virágot kínál nekik, ők kimennek a virágok közé – meghalni. Bolond dolog, de hátha nekik van igazuk?!
Mi egyelőre még örülünk az életnek. Megejt bennünket a májusi napfény, elbódít az akácvirágillat, s elfog a szerelem vágya. Ki tudja, talán minket is, kik most mohó vággyal űzzük az élet örömeit, elfog bennünket nemsokára szerelmi vágy helyett az élet mélységes undora.
És akkor nem bölcselkedünk sokáig, hamar határozunk. És akkor rólunk fog írni a hét krónikása, s mimiattunk fognak szaladni a közönség számára szenzációt hajhászó fürge riporterek…
Debreczen 1899. május 20.
Dyb.
