11. AZ ELSŐ DÉR
11. AZ ELSŐ DÉR
Messze, régen történt. Ott akkor még az élet glóriája ragyogott be mindent, virágzott a rét másodvirága, tavaszi volt a napnak fénye, zöld még az erdő lombja, égő volt a szív szerelme.
Szép, csillagos szeptemberi éj volt. Késő estig gyönyörködtünk benne; beszéltünk szerelemről, hiszen a szellő langyos, tavaszias volt, s körülöttünk még nyílottak a rózsák.
És akkor éjjel álmom volt. Nehéz, gyötrő álmom. Valakit sírni, zokogni láttam, valakit, akit én legjobban szeretek. Mit siratott? Hervadt rózsát, elszállott reményt, kihűlt érzelmet – nem tudom, de ijedve riadtam fel álmomból, s néztem ki a már világos ablakon…
Itt lenn nálunk, a völgyben derengeni kezdett, majd felötlött ott a hatalmas, ős Meszes mögött tüzes fényben a nap, s egyszerre minden ragyogni kezdett, az egész északi hegycsúcs fénylett, ragyogott, mint egy gyémánthegy hideg, fehér fénnyel.
A kinyitott ablakon betódult a hideg, csípős levegő, és én úgy éreztem, mintha szívemre, lelkemre is ilyen hideg fényű, fehér lepel borulna egynéhány percre eltakarni a szomorú hervadást.
Megzizzen az udvari eperfa lehulló levele, mintha ott fenn az észak-csúcsi erdőn ezer visszhangja kelne a szomorú hangnak, megsajdul a szívem, fájni, nagyon fájni kezd: Lehullott az első dér, elhervad az élet.
*
Azóta már elmúlt néhány ősz. Sokszor hervasztott viruló virágot hideg, őszi dér. Elmúlásra sokszor jött kikelet, de nekem az a régi, őszi dér hervasztotta el a szívemet.
Akkor nyílt szívemben a szerelem első virága, akkor zokogtam először az elmúlás törvénye felett, most már megnyugodtam: csak emlékezem az első hervasztó dérre, s nyugodtan szemlélem az elmúlásnak mélységesen kínos, bús processzusát.
Élet és elmúlás, virág és hervadás, harmat és őszi dér, szerelem és csalódás: s ki van merítve ennek az unalmas életnek összes változata.
*
Lehullott az első dér megint. Talán most is elhervaszt egypár szép reményt, egy-két bolondos szerető szívet, de ez az ő bús hivatása, és ez a mi sorsunk. – Én vártam az első dér lehulltát most is. – Olyan jólesik látnom, hogy az az elmúlás, melynek hideg dere engem ért valaha, most is elküldé hervasztó szolgáját virágot ölni, szívet taposni.
Aztán megint megszáll az az édes-kínos őszi hangulat. – Addig zaklat, míg csendesen, filozófiám eredményeként ott áll a legfőbb jó: a csendes elmúlás, az örök pihenés.
*
Leányok, ifjak, ha ugyan elolvassátok ezeket a szomorú sorokat, nevessetek ki engem, vén bolondot. – Ne féljetek, a szívnek nem árt a dér.
Én csak csúnya önzésből akartam ezeket az áligazságokat elhitetni.
Ne féljetek; ha szerettek, nincs elmúlás.
Nekem volt… A dér hervasztotta el minden örömem…
Hallom Longfellow óráját: Soha többé, mindörökké; mindörökké, soha többé!…
Soha többé… lehullott a dér, az első, hervasztó hideg dér…
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. szeptember 28.
Adieu Bandi
