434. HENTZI-HUSZÁR
434. HENTZI-HUSZÁR
Ezt a megtisztelő nevet annak a politikai individiumnak[!] szokta a magyar közvélemény adományozni, aki a tisztességes magyar nevet jogtalanul bírtokolja, s eszköze – mégpedig igen közönséges eszköze – a hatalomnak.
Tisza Kálmán volt miniszterelnöksége alatt több jeles szabadelvű párti képviselő kapta meg a „generálissal” egyetemben e megbélyegző jelzőt, melyet nem mos le az illetőről félszázad sem.
Most a nagy paktumkötő és simmenthali tehenész kormányelnök Széll Kálmán jutott abba a kellemes helyzetbe, hogy az ország egészséges közvéleménye elfordulva őkegyelmességének mosolygós ábrázatáról reá sütötte a Hentzi-huszár jelzőt.
Ugyan ki hitte volna azt két hónappal ezelőtt. A parlamenti pártok akkor örömmámorban úsztak, a haza megmentése befejezett ténnyé vált, s zengett a zsolozsma Rátót ura felé. Ő pedig kidüllesztette mellét a kényelmes bársonyszékben, s úgy félig tréfából, hogy bedugja egy-két ember száját – kijelentette, miszerint ő a jog, törvény és igazság elvei szerint fog eljárni, s követelni fogja, hogy ezeket az ország minden lakója tiszteletben tartsa.
Most látszik azután, hogy őkegyelmessége bizony csak amolyan közönséges szemfényvesztő, aki plakátján a világ minden csodáját a közönség elé varázsolja, pedig valami kovácslegény, aki megunva a mesterséget, bűvészkedéssel akar egzisztálni.
Az ilyen alakoknak rendes sorsa a kifütyülés.
Nem hisszük, hogy Rátót urának ne ez legyen a végzete.
Elvégre ami sok, az azután csakugyan sok.
Hónapokon keresztül sütkérezni a meg nem érdemelt fényben, ugyanannyi ideig bolondítani millió meg millió embert, s végül arcul vágni, sárral mocskolni egy nemzetet, büntetlenül nem lehet.
Mindenesetre hálás foglalkozás a politikai bűvészkedés, csakhogy oly nyíltan, mondhatni cinikusan nem lehet űzni.
Hisszük, hogy a megnyíló parlament most már nem rózsákkal fogadja a nagy államférfiút, hanem azzal a kritikával, mely őt méltán és jogosan megilleti.
Debreczen 1899. augusztus 16.
