Előszó
7Előszó
A második világháború 1944–1945-ös magyarországi harcai szerves részét képezték a szovjet–német arcvonalon folyó döntő jelentőségű küzdelemnek. Az 1989 előtti hazai hadtörténeti szakirodalom a trianoni határokon belüli Magyarország területén folyó hadműveleteket három nagyobb szakaszra osztotta fel. Ezek közül időrendben az első a szovjetek által „debreceni támadó hadműveletnek” nevezett tiszántúli offenzíva és az ezt közvetlenül megelőző események időszaka volt 1944. szeptember végétől 1944. október 28-ig.
A témában több hosszabb-rövidebb tanulmány, cikk és visszaemlékezés mellett eddig mindössze egyetlen monográfia látott napvilágot Ölvedi Ignác tollából „A Budai Vár és a debreceni csata” címmel. E kötetet 1970-ben, majd 1974-ben adták ki. A mű azonban nem kimondottan hadművelet-történet, sokkal inkább egy olyan katonapolitikai elemzés, amely az akkori magyar katonai és politikai felső vezetés kritikájához háttérként felvázolja a tiszántúli harcok főbb eseményeit is. A „debreceni támadó hadművelet” hadtörténetét ennél sokkal részletesebben, és megítélésünk szerint jóval objektívebben tárgyalta a szerző „A Tiszántúl felszabadítása” című kandidátusi értekezésében, amelynek néhány részletét a Hadtörténelmi Közleményekben még 1965-ben publikálta is. Az értekezés nagy erénye, hogy a szerző forrásként szovjet levéltári anyagokat is felhasznált. Sajnálatos módon azonban a német–magyar csapatokra vonatkozó, már akkor is rendelkezésre álló levéltári és könyvészeti források zöme sem e feldolgozásban, sem pedig a később kiadott könyvben nem egészítik ki, illetve árnyalják a szovjet adatokat. Megítélésünk szerint Ölvedi Ignác a tiszántúli harcok történetével kapcsolatos kutatásai során elsősorban a szovjet fél tevékenységére összpontosított. Ezért publikációit – noha jelentős mennyiségű szovjet vonatkozású adatot tárnak fel – nem tekinthetjük átfogó jellegűnek.
A tiszántúli harcok különböző vonatkozásaival Borus József (e kötet lektora) is számos tanulmányban és szakcikkben foglalkozott. Bár kutatásait monografikus formában nem összegezte, Borus jóval szélesebb forrásanyagot használt fel, mint Ölvedi. Ő volt az első, aki publikációiban rendszeresen használta a Magyarországon harcolt német Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) hadinaplóját, és feldolgozta a témával kapcsolatos „nyugati” szakirodalmat is. E témában elért tudományos eredményei közül kiemelkedik az 1944. október 12-én Szolnoktól keletre megindított német ellentámadás első tárgyalása, valamint a néhány nappal később kezdődő újabb német kísérlet hátterének és lefolyásának feltárása német levéltári források alapján.
8A két szerzőt forráskezelésükön kívül feldolgozási szempontjaik is markánsan megkülönböztetik egymástól. Míg Ölvedi a szélesebb olvasóközönséghez is eljutott könyvében csak a legritkább esetben tér ki az események részleteire (kandidátusi értekezését, vagy akár annak Hadtörténelmi Közleményekben megjelent folytatásait jóval kevesebben olvasták), addig Borus különböző tudományos folyóiratokban megjelent publikációi inkább az adatszerűségre összpontosítanak, de a helytörténeti jellegű, „alulnézeti” feldolgozási módszer mellett a szélesebb összefüggéseket is felvázolják.
Az 1989-ig megjelent nagyobb hazai hadtörténeti összefoglalásokban a „debreceni támadó hadművelet” tárgyalásánál alapvetően Ölvedi megközelítéseivel találkozhatunk. Az 1989 után kiadott szakirodalom jelentősen árnyalta ugyan ezt a tézisrendszert, de újabb monografikus feldolgozással sajnos azóta sem találkozhattunk.
A külföldi szakirodalomban a tiszántúli harcok hadműveleti összefüggéseiről és harcászati részleteiről jószerével csak a harcokban személyesen részt vett Hans Kissel 1960-ban, a Német Szövetségi Köztársaságban megjelent „Die Panzerschlachten in der Pussta” című könyvében olvashatunk, de itt is csupán német szemszögből. Kissel munkájának tudományos értékét jelentősen emeli az, hogy szerzője a fennmaradt korabeli német források zömét (elsősorban a csapatok fennmaradt hadinaplóit és parancsnokaik egykorú feljegyzéseit) is felhasználta. A szerző érthető módon a szovjet szakirodalom (sokszor erősen „kozmetikázott”) adataihoz csak igen korlátozott mértékben juthatott hozzá.
A témával általában bővebben foglalkoznak a Tiszántúlon bevetett különböző német hadosztályok saját csapattörténeti feldolgozásai is, de ezek legtöbbször csak a saját csapatok tevékenysége szempontjából megbízhatóak.
A szovjet hadtörténeti szakirodalomban sem találkozhatunk részletes feldolgozásokkal, bár néhány összefoglaló munka rövid terjedelemben kitér a „debreceni támadó hadműveletre”. Ahogy M. M. Minaszjan „Délkelet-Európa népeinek felszabadítása” című művében megfogalmazta: „a Délkelet-Európában végrehajtott hadműveletek közül a hadtörténeti irodalom a debrecenivel bánt a legmostohábban”.
A fentiek tükrében indokoltnak tartjuk azt a kísérletet, hogy 28 évvel a témában megjelent egyetlen magyar nyelvű monográfia második kiadásának megjelenése után, megpróbáljuk részletesebben feldolgozni a magyar Alföld tiszántúli részén lezajlott harcok történetét. Munkánkban elsősorban a Tisza, a Maros, valamint a Déli- és Keleti-Kárpátok által határolt területen lezajlott ütközet-sorozatot kívánjuk bemutatni, attól kezdve, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapatai 1944 szeptemberében elérték az Alföldet.
9A tiszántúli harcok gerincét az 1944. október 6–28. között végrehajtott szovjet „debreceni támadó hadművelet” adja. Ebben a hadműveletben a résztvevő felek a döntés érdekében elsősorban páncélosokkal felszerelt alakulatokat vetettek be. Emiatt az eseménysort sokszor „debreceni páncéloscsatának” is nevezik. Ez azonban félrevezető elnevezés, mivel a szovjet hadművelet kimenetelét meghatározó események elsősorban nem Debrecen, hanem Nyíregyháza, Szolnok és Nagyvárad körzetében történtek. Mint majd látni fogjuk, a szovjet hadműveleti célok között Debrecen birtokbavétele egy időre háttérbe is szorult Nagyvárad elfoglalása mögött. Hadműveleti szempontból a Nyíregyháza körüli harcok jóval meghaladták a Debrecen birtoklásáért (sokáig csak korlátozott erőkkel) vívott küzdelem jelentőségét; a Szolnok körzetéből kiinduló két 1944. októberi német ellentámadás pedig következményeiben szintén jelentős hatást gyakorolt a tiszántúli harcok végső kimenetelére. Mindezek tükrében mi inkább az „alföldi páncéloscsata” kifejezést tartjuk szerencsésebbnek. A Duna–Tisza közén 1944. október 8–28. között lezajlott hadműveleti eseményekkel részleteiben azért nem foglalkozunk, mert úgy véljük, ezek elsősorban az 1944. október 29-én megkezdődött budapesti csata előzményeinek tekinthetők, s így nem képezik az „alföldi páncéloscsata” szerves részét. Az 1944. október 15-én és 16-án lezajlott budapesti politikai és katonai eseményekkel terjedelmi okokból nem foglalkozhatunk.
A kötetben idézett naplóbejegyzések, visszaemlékezések és dokumentumok esetében a könnyebb olvashatóság érdekében feloldottuk a rövidítéseket, és a zavaró helyesírási hibákat is kijavítottuk.
Ezúttal is nagyon sokan segítették munkánkat. Hálásan köszönöm dr. Manfred Kehrig úr, a freiburgi Bundesarchiv–Militärarchiv (Német Szövetségi Katonai Levéltár) igazgatójának támogatását, valamint Jürgen Wilhelm, Figusch Károly, Illésfalvi Péter, Jánkfalvi Zoltán, Vincze József és Szabó Nándor urak pótolhatatlan segítségét. Hálával tartozom továbbá mindazoknak, akik (sokszor tudtukon kívül) elősegítették e kötet megszületését.
Számvéber Norbert
Budapest, 2002. október 6.
