Szovjet előretörés a Tiszáig
Szovjet előretörés a Tiszáig
Miután 1944 szeptemberében a német-magyar csapatoknak nem sikerült biztosítaniuk a Déli Kárpátok átjáróit, október elején a magyar Alföldre benyomuló 2. Ukrán Front 1944. október 6-án megindította átfogó támadását. Áttörve a 3. magyar hadsereg védelmét, október 8-ra Szeged felett elérte a Tiszát, melynek jobb partján hídfőállásokat épített ki. Noha Szeged október 11-én szovjet kézbe került, tíz nappal később a 3. magyar hadsereg arcvonala a Kiskunfélegyháza – Baja vonalon valamelyest megszilárdult. A Front főerői (7. gárdahadsereg, 6. gárda-harckocsihadsereg, „Plijev” lovas-gépesített csoport, 53. hadsereg és 1. román hadsereg) október 8-ig átkeltek a Hármas-Körösön, majd október 28-ig Polgártól Tiszakürtig felzárkóztak a Tisza vonalára.91
Lexikon 444. o., 1155. szócikk
Ennek során a szovjet harckocsizóés gépesített csapatok Debrecen – Nagyvárad – Szolnok térségében kiterjedt manőverező páncélos-hadműveletekbe bonyolódtak a körzetben ugyancsak támadás céljából összevont német páncéloscsapatokkal. Szovjet részről korábban úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokba vétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg és német 8. hadsereg egészének, valamint a Kárpátokban lévő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére, ezután pedig a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel Budapest ellen fordulhat92. Ezzel a szovjetek közelebb jutnának kitűzött céljukhoz, vagyis Magyarország leválasztásához a német szövetségi rendszerről.
A Budapest elleni szovjet hadmveletekbe később bekapcsolódó 3. Ukrán Front ekkor még a Balkánon harcolt és csak 1944. november elején érte el Magyarország területét.
Az október 6-ától mintegy 627 harckocsival és rohamlöveggel támadó szovjet 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege, Plijev lovas-gépesített csoportja és 53. hadserege, valamint a román 1. hadsereg ellen kisebb német és magyar kötelékek mellett a kialakuló harcok súlyát a jelentősen legyengült német 1., 13. és 3423. páncéloshadosztályok, majd a térségbe később beérkező„Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály93 alakulatai viselték. Október 10-i adatok szerint a harcokban német oldalon 59 harckocsi és 66 rohamlöveg vett részt, beérkezőben volt 45 harckocsi és 54 rohamlöveg (összesen 224 harckocsi és rohamlöveg).94 A kiterjedt, sík területen kialakuló igen heves, és sokszor áttekinthetetlen páncélosütközetek sorozata miatt a szovjetek – jelentős területnyereségük ellenére – stratégiai céljukat nem tudták megvalósítani: a német és magyar csapatok átjutottak a Tisza északnyugati partjára.
A dandár-erejű hadosztályt 1944. november 1-én „Feldherrnhalle” páncéloshadosztállyá nevezték át, s ennek megfelelően töltötték fel és szervezték át a 109. páncélosdandár részeinek beolvasztásával. Lásd ehhez Stoves, Rolf: Die gepanzerten und motorisierten deutschen Groverbände 1935-1945. Divisionen und selbständige Brigaden. (Wölfersheim – Berstadt, 1994., 2. kiadás; a továbbiakban: Stoves 1994) 247. o. A Dél Hadseregcsoport hadinaplójában az alakulatot továbbra is páncélgránátos-hadosztályként emlegették.
KTB/HGr. Süd 895. tekercs 7 217010. felvétel. A szovjet adatokhoz lásd Ölvedi Ignác: A budai vár és a debreceni csata (Budapest, 1970.) 112. o. Vő: Szabó Balázs: A 2. Ukrán Front budapesti hadműveletének első szakasza. In: Hadtörténelmi Közlemények 1969/4. (a továbbiakban: Szabó B.) 618. o. Szabó itt a fenti csoportosításban 1944. október 1-én 741 harckocsit és rohamlöveget ad meg szovjet levéltári források alapján. Ebben a hadművelet megkezdése után a térségben bevetett 18. harckocsihadtest állománya (82 harckocsi és rohamlöveg) nincs benne.
Ezekben a találkozóharcokban a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal és egyfajta szovjet villámháborút szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési struktúrájuk, tisztjeik képzettségi szintje és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes hiánya, valamint csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. A szovjet részről elszenvedett veszteségek igen jelentősek voltak (többek között 653 harckocsi és rohamlöveg és – ami a későbbiek szempontjából lényegesebb – 653 gépjárműés 1 301 fogatolt jármű).95 A harcok következtében főleg a harckocsizó, gépesített és lovascsapatok szorultak nagyobb feltöltésre, s emiatt döntő tényezőként a közeljövőben nem voltak bevethetők. A németek veszteségei sem voltak elhanyagolhatók, bár jóval elmaradtak a szovjet nagyságrendektől. Egy október 27-i kimutatásuk alapján (csak a fenti 35négy hadosztályuk vonatkozásában) állományuk 57 harckocsival és rohamlöveggel volt kevesebb.96
Az adatok német forrásból származnak. Lásd KTB/HGr. Süd 625. tekercs 7 209475. felvétel. Maguk a szovjetek – közvetve – 541 harckocsi és rohamlöveg „hiányát” ismerik el. Lásd Szabó B. 618. o.
KTB/HGr. Süd 626. tekercs 7 209522. felvétel. Teljes veszteségi adatsor csak a német 23. páncéloshadosztály esetében áll rendelkezésre. Ezen seregtest 1944. szeptember 28. és október 28. között kijavíthatatlanul elvesztett 15 Pz.V Panther nehézharckocsit, 4 Pz.IV közepes harckocsit, 5 rohamlöveget, 2 önjáró páncéltörőágyút (összesen 26 harckocsit és rohamlöveget) és 10 lövészpáncélost. Lásd Rebentisch, Ernst: Zum Kaukasus und zu den Tauern. Die Geschichte der 23. Panzer-Division 1941-1945. (Stuttgart, 1982.) 433. o. Megjegyzendő, hogy egy „kilőtt” harckocsi még nem pusztult el feltétlenül (személyzet veszteséget szenvedett, a jármű mozgásképtelen, esetleg harcképtelen is), elvontatva általában javíthatóés ezt követően újra bevethető volt. Így egy harcjárművet – ad absurdum – többször is kilőhettek. Ezért mind a németek, mind a szovjetek műszaki egységei a birtokolt területen talált ellenséges páncélostechnikát – ha már nem volt érdemes kijavítani és a saját fegyverrendszerbe illeszteni – igyekeztek felrobbantani. A „megsemmisített” páncélosok esetében többnyire másodlagos (belső) detonáció(k) végeztek a járművel: például felrobbant a lőszer, vagy az üzemanyag.
Azonban a Tisza vonala sem volt szerencsés helyszín tartósabb védelmi vonal kiépítésére. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka október 27-én kelt, Heinz Guderiannak, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökének küldött levelében ezt így indokolja:
„Gyalogos arcvonal-látogatásaim arra a világos felismerésre vezettek, hogy a Tisza huzamosabb védelme nem csupán lehetetlen, hanem elhibázott is lenne. A meglévő erőkkel a Tisza-vonal nem tartható, mert sík terepen fekszik és kiterjedése miatt a rendelkezésre álló erőkkel egyáltalán nem védhető.”97
Friessner 160. o.
Ennek ellenére a német-magyar csapatok Szeged, Csongrád és Szolnok között csak súlyos harcok árán, fokozatosan engedtek teret a szovjet erők Tiszán átkelni igyekvő egységeinek. Mindhárom városért elkeseredett küzdelem folyt. Különösen a szolnoki hídfő volt fontos a német hadvezetés számára, mert onnan kiindulva a Debrecen térségében harcoló német csapatok tehermentesítésére egy ellentámadást tervezett.
A német IV. páncéloshadtest Ulrich Kleemann, a páncéloscsapat tábornoka vezetése alatt azt a feladatot kapta, hogy legkésőbb október 19-én reggelig a még német kézben lévő szolnoki hídfőből a 24. páncéloshadosztály és a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály erőivel keleti irányban törjön előre, érje el Mezőtúrt és foglalja is el, majd északkelet felé Túrkevén keresztül jusson ki a Kisújszállástól délkeletre lévő térségig és ezt követően hozza létre az összekötetést a német III. páncéloshadtesttel. A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály alakulatai a Szolnok – 36Debrecen útvonal mentén előrenyomulva a páncéloshadosztályt követve annak bal szárnyát biztosítják.
A 24. páncéloshadosztály páncélosezrede csupán egy vegyes felszerelésű páncélososztállyal rendelkezett, benne mintegy 20 darab Pz. IV harckocsival és néhány rohamlöveggel. Támogató gyalogsága a 21. páncélgránátos-ezred II. és a 26. páncélgránátos-ezred II. zászlóaljának tehergépkocsikon szállított, illetve a 26. páncélgránátos-ezred I. (lövészpáncélosokkal felszerelt) zászlóaljának páncélgránátosaiból állt. Harcértékük kb. 50 százalék körül mozgott, hasonlóan a hadosztály páncélos-utászzászlóaljához és páncélos-felderítőosztályához. Ezért különösen jól jött, hogy az 503. nehézpáncélos-osztály elsőként beérkező részeit e seregtest alárendeltségébe utalták.98
V. Senger und Etterlin, F.M. jr.: Die 24. Panzer-Division vormals 1. Kavallerie-Division 1939-1945. (Neckargemünd, 1962., a továbbiakban: V. Senger und Etterlin) 266-267. o.
