Magyarország hadszíntérré válása
Magyarország hadszíntérré válása
1944 nyaráig a magyar politikai és katonai vezetés nagyobb része komolyan bízott abban, hogy a Kárpátok szilárd védelmével Magyarország megvédhető attól a katonai és politikai pusztítástól, amelyet a front átvonulása jelent. Ezzel az ország kihúzhatja a brit haderő beérkezéséig vagy a fegyverszünetig, ráadásul az angolszász világ még hálás is lesz a bolsevizmus távol tartásáért Közép-Európától. Az elképzelésben, különösen, ami a kitartást illeti – lásd ismét az első világháborús gyökereket és alapvetést – volt valamennyi realitás, ám 1944. augusztus 23-án minden elképzelésük (lehetősége) összeomlott.
A 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án indított Jasy-Kisinyov-i hadművelete és a három nappal később bekövetkezett román átállás olyan katasztrófát eredményezett a német haderő számára, amely a Sztálingrád, Kurszk vagy El-Alamein nevével fémjelzett vereségekhez mérhető. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt, hogy egy utolsó utáni kétségbeesett kísérletet tegyenek a Kárpátok lezárására. Az alapvető kérdés ennek megfelelően nem az volt, hogy Magyarország megtámadja-e Romániát vagy sem, hanem az, hogy kitart-e Németország mellett vagy sem.
20A támadás a Déli-Kárpátok irányába ugyanis kizárólag a már átállt Románia ellenében volt lehetséges, ez pedig azt jelentette, hogy Magyarország (egyelőre) Németország szövetségese marad. Az „egyelőre-helyzet” majd csak akkor múlt el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Kárpátok lezárása helyett az ország belsejének szovjet elözönlése következik. Akkor viszont a kormányzó több irányba és azonnal jelezte fegyverszüneti szándékát, hogy ha a politikai változástól már nem is, de legalább a további háborús pusztítástól megóvja a magyar nemzetet.
1944. augusztus végén a Kárpát-medencében regisztrálható katonai erőviszonyok lehetővé tették volna a magyar kiugrást is – a románt követő néhány napban. Ez esetben Magyarország (továbbra is) azonos oldalon marad, mint Románia. Románia így hiába szerette volna fegyverrel is (!) viszszaszerezni 1940-ben elvesztett területeit, mivel azt a Szovjetunió katonai jelenléte kizárta volna. Csakúgy mint azt, hogy Magyarország fegyveres erővel tegyen kísérletet a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megvédésére Romániával szemben. (Mindkét állam német szövetségi rendszerhez tartozásának időszakában a Német Birodalom sem engedte meg egy esetleges román-magyar konfliktus kirobbanását, noha arra többször is alkalom kívánkozott volna.) De nem ez történt.
Magyarország kitartott (legalábbis augusztus-szeptember fordulóján) Németország mellett. Ebből viszont az következik, hogy az akkor már a Szovjetunió oldalán állt Románia lehetőséget nyert Észak-Erdély és a Székelyföld fegyverrel történő visszaszerzésére. A lehetőséggel élt is (hiszen épp ezért állt át és épp ezért elsősorban a Szovjetunió oldalára), s az erre vonatkozó utasítások sokkal korábban napvilágot láttak, mint a magyar támadás megkezdődött volna. Már augusztus 23-án, akkor, amikor a magyar vezetésben még a polémia sem vette kezdetét a támadásról, amely egyébként sem politikai célból indult meg, nem Dél-Erdély visszacsatolásának szándékával, hanem – mint láttuk – katonaiból.
Ha Magyarország azonnal követi Románia példáját, a Szovjetunió nem engedte volna meg egy magyar-román háború kitörését. Magyarország azonban tovább harcolt Németország oldalán, ami elkerülhetetlenné tette a román-magyar háborút, függetlenül a magyar szándékoktól. A román vezetés ugyanis 1940-ben elvesztett területeinek visszaszerzésére mindenképpen megindult volna. Igaz, akkor nem Magyarország a támadó fél (annak ellenére, hogy nem magyar katonák lépték át először az akkori határt, a román csapatok ugyanezt már tíz nappal korábban megtették), de a lényeg a német-ellenes koalíció szempontjából nem ez volt. A lényeg az volt, 21hogy Magyarország szembefordul-e Németországgal, vagy tovább harcol oldalán. Magyarország tehát óhatatlanul és visszavonhatatlanul hadszíntérré vált.
Az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek szakaszolásáról eltérések figyelhetők meg a szakirodalomban. Más hadműveleteket vívtak a német-magyar és mást a szovjet-román-bolgár-jugoszláv csapatok. Ezek persze részben egybeestek, hiszen egy támadás megindítását a védőnek követnie kell saját hadmozdulataival. A magyar haderő utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével, így helyesebb a magyar hadtörténelemben a német hadműveleti szakaszolást követni, mint az elmúlt évtizedekben átvett szovjetet.
A magyarországi hadműveletek hat szakaszra bonthatók. Az elsőben Románia átállását követően a Délkeleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-ától az összefüggő (amennyire annak tekinthető a visszavonuló német csapattöredékek és az őket üldöző szovjet csapatok térben sakktáblaszerűen széthúzódott halmaza) front elérte és átlépte Magyarország (akkori) határát. Augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport 23. harckocsihadtestének részei a 7. gárdahadsereghez tartozó gyalogsággal az Ojtoz völgyében elfoglalták Sósmezőt. Az Úz völgyében a lovas-gépesített csoport 5. lovashadteste harckocsikkal megerősítve meglepetésszerűen birtokba vette a határon lévő vámot, majd Úzvölgy-telepet és körülzárta a völgyzárat. A közigazgatásilag nem önálló, de állandóan lakott házakkal bíró, térben különálló Úzvölgy-telep elfoglalása Sósmezőnél néhány órával korábban történt. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település és Sósmező az első község, ami 1944-ben Magyarország akkori területén a szovjet csapatok birtokába került. A magyar 2. hadsereg szeptember 5-én, a IV. hadtest (21-től 3. hadsereg) 13-án indított támadása a Déli-Kárpátok lezárására a tordai, illetve az aradi csatába torkollott. A német Dél-Ukrajna (szeptember 24-től Dél) Hadseregcsoport Magyarország területére hátrált vissza. A Székelyföldet szeptember 7-től kiürítették. A 4. Ukrán Front felzárkózott az Északkeleti-Kárpátokra, a 2. Ukrán Front a magyar-román határra.
Ide tartozik, hogy az elmúlt évtizedekben hazánkban megjelent munkák általában 1944. szeptember 23-át jelölik meg kezdeti időpontként, amikor a szovjet 53. hadsereg 57. lövészhadteste Lökösháza - Battonya - Nagylak vonalában több ponton átlépte a mai magyar határt. E történelmi toposz a 22mai napig él. A szovjet csapatok valóban ott és akkor lépték át a trianoni határt, de az első magyar községek (Nagylak, Elek, Királyhegyes és Csanádpalota) ebben a térségben is csak egy nappal később kerültek kezükre. Ezen álláspont figyelmen kívül hagyja az ország korabeli határait. Az 1945 után újra élő trianoni határok visszavetítése 1944 kora őszére hasonló helyzetet teremt, mintha az 1683–1699-es törökellenes visszafoglaló háborúkat sem a teljes történelmi államterületen követnénk, hanem megállva a vasvári békében meghúzott határvonalnál Magyarország közepén Buda visszavívását már kihagynánk. Delente megszólalnak a harangok. Bár a pápa imaként rendelte el a déli harangszót a nándorfehérvári védőkért, évszázadok óta a diadalt ünneplik. Ezt a győzelmet magyarként ünnepeljük, noha a város, Belgrád már rég egy szomszédos ország fővárosa. A fél évezreddel későbbi magyarországi harcokat is a történettudománynak mindazon területeken vizsgálnia kell, ami az adott időben Magyarországhoz tartozott.
Az 1940 nyarán a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély és Székelyföld pedig 1944-ben a Magyar Királyság része volt.
A második szakasz az október 6-i szovjet támadással kezdődött, amely az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban az Árpád-vonalban kitartó magyar 1. hadsereg bekerítését célozta. Bár október végére a 2. Ukrán Front elérte Budapestet és elfoglalta a Tiszántúlt, a német-magyar haderő az október 31-éig tartó tiszántúli csatában meghiúsította a hadműveleti szintű bekerítést. A magyar 2. és a német 8. hadsereg a Tisza felső folyása felé kitört a bekerítésből, a magyar 1. hadsereg pedig október 17-étől visszavonult Kárpátaljáról.
A harmadik szakaszban, november-december folyamán a 4. Ukrán Front a Kárpátokból visszavonuló magyar 1. hadsereg nyomában lassan haladt nyugatnak a Felvidéken. A 2. Ukrán Front a német 6. és 8. hadsereg ellenében elfoglalta Észak-Magyarországot és északról átkarolta Budapestet. A 3. Ukrán Front a Baranya-háromszögben belépett Magyarország területére, a magyar 3. hadsereggel és a német 2. páncéloshadsereggel szemben elfoglalta a Dél-Dunántúlt, majd áttörte a Margit-állás Balaton - Velencei-tó közötti szakaszát és délről befejezte a magyar főváros bekerítését.
A negyedik szakaszban a magyar I. és a IX. SS-hegyihadtest védte Budapestet a szovjet Budapesti Csoporttal szemben. A gyűrű december 26-án záródott be, Pest január 18-án esett el. A február 11-i sikertelen kitörési kísérletet követően a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitört katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. 23Január folyamán a IV. SS-páncéloshadtest háromszor kísérelte meg Budapest felmentését („Konrad” hadműveletek). A harmadik és a negyedik szakasz között – a szakaszhatáron – átfedések vannak. A 2. Ukrán Front 46. hadserege október 29-tól indított sikertelen kísérletet a főváros menetből történő elfoglalására a Duna-Tisza közén a magyar 3. hadsereg állásain keresztül, 53. hadserege pedig már novembertől támadta a pesti hídfőt védő Attila-vonalat. Mindkét hadművelet a budapesti csata részét képezi, noha időben a harmadik szakaszba estek.
Az ötödik szakaszban a budapesti csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom, s az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át nyugatról a 6. páncéloshadsereget. Ez indított támadást február 17-én a Vág - Garam között, március 6-án a Dunántúlon. Ebbe a Délnyugat-Dunántúlon bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg, a Dráva mentén a Horvátországban harcoló F Hadseregcsoport. A támadás, amely a német haderő utolsó „nagyoffenzívája” (Grooffensive) volt a második világháborúban, célját, a Dunántúl visszafoglalását nem érte el.
A hatodik szakasz a 2. és 3. Ukrán Front március 16-án megindított bécs-brűni hadműveletével kezdődött. Napokig találkozóharc zajlott a Dunántúlon, majd a szovjet hadsereg üldözésbe ment át. Az osztrák-magyar határon kiépített Birodalmi Védőállás lelassította, de nem állította meg a támadást, Bécs április 13-án elesett. A hadműveletek Magyarország nyugati határán nem 1945. április 4-én és nem Nemesmedvesnél fejeződtek be. A Muraközben lévő határt a visszavonuló német-magyar csapatok április 7-én Valkonya közelében lépték át. Ettől északra, Rábafüzes - Pinkamindszent térségében a Birodalmi Védőállás első védőöve a domborzatot követve jórészt a határ magyar oldalán húzódott. 1945. március végétől tíz napon keresztül folytak ott váltakozó eredményű harcok. Hol a szovjet csapatok törtek be a védővonalba, hol a németek foglaltak vissza egy-egy települést annak előterében. E harcok közben esett el Nemesmedves, valóban április 4-én. Április 10-én Heiligenkreuz (Rábakeresztúr) térségében a szovjet 37. lövészhadtest áttörte védelmet. Ehhez jobbról csatlakozva szorította ki a 27. hadsereg többi seregteste Magyarország maradék területéről április 11-12-én végleg a német-magyar csapatokat, amelyek a német 6. hadsereg IV. SS-páncéloshadtestének kötelékébe tartoztak.
A magyarországi hadműveletek befejeződésére három dátum-határ állapítható meg. Április 4., Nemesmedves elfoglalása után közigazgatásilag önálló községet német-magyar csapatok már nem tartottak, de magyar területeket 24még igen. Április 11., a különálló települések közül Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére. Ugyanekkor, de néhány órával korábban esett el a szintén különálló Szentimre-telep és a vele a „hegyvidékkel” összefüggő Rábafüzes-hegyközség. Április 12., a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi elfoglalásával Magyarország mai határain belül véget értek a harccselekmények. Lényeges, hogy ezek során a front mint összefüggő arcvonal és vele mindkét fél összes harcoló seregteste hagyta el az ország területét. Ez az, ami miatt a fenti események jelentik a magyarországi harcok befejezését. Az ezt követően történtek már más kategóriába tartoznak.
PhD Ravasz István
Budapest, 2001. január 18.
