Historiográfia – a teljesség igénye nélkül
Historiográfia – a teljesség igénye nélkül
A második világháborúban Magyarország akkori területén lefolyt harcok hazai és külföldi (elsősorban szovjet és orosz, német, román) szakirodalma több polcot megtölt. Akkor azonban, amikor az Olvasó rekonstruálni szeretne egyes eseménysorokat, rádöbben, hogy a rendelkezésre álló könyvészeti anyag nagyobb része alapján vagy nem képes pontos részletességgel követni a történéseket vagy nem látja át az azok hátterét alkotó folyamatokat és összefüggéseket.
Az e tárgyban megjelent műveket négy fő csoportba lehet sorolni. Mind a négyben jelentek meg korábban ma is használható alkotások, s jelennek meg újonnan olyan kiadványok, amelyek igen messze állnak a tudományosság igényétől és a minőségtől. Azt is látni kell persze, hogy tiszta csoportok sosem léteztek, mégis, valamennyi munka besorolható a négy kategória valamelyikébe. S akkor még nem szóltunk az alcsoportokról és az átmenetet képező alkotásokról. A legtöbb történész bizonyos szempontok szerint sorrendbe állítja a fő csoportokat, ám az is nyilvánvaló, hogy bármely besorolás valamely ok(ok)ból bírálható. Nem is biztos, hogy szükség van sorrendre: mind a négy fő csoportnak megvan a maga helye és szerepe a hazai történettudományban.
A rendelkezésre álló adatokat minél nagyobb mennyiségben, különféle elvek alapján csoportosító, ám megítéléseket nem szükségszerűen adó, s folyamatokat kevéssé felvázoló összefoglalók sorában már viszonylag korán születtek értékálló alkotások. Sajátos helyet foglal el ezek sorában Csima János: Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához (1938–1945) című munkája, amely a HM Központi Irattár gondozásában, Budapesten jelent meg 1961-ben. A kronológiai rendező elveket követő adattár igen részletesen foglalkozik szervezeti kérdésekkel, s viszonylag részletesen hadműveleti-harcászati történésekkel. Meg kell állapítanunk azonban, hogy e jeles munka éppen azon része a legelnagyoltabb, amely az 1944-es harcokkal foglalkozik. Bizonyos adatai továbbá már nem helytállóak, s hiányoznak belőle (talán politikai okból, hiszen 10a kötet 1961-ben jelent meg) alapvető megállapítások. Hasonló jelleget képvisel Kálmán Dániel: A m. kir. Honvédség a 2. világháborúban című háromkötetes összeállítása, amely – miután később készült, s így szerzője eleve több forráshoz jutott hozzá – Csimánál frissebb adatokat tartalmaz. E ma is kiválóan használható összeállítás legnagyobb problémája, hogy nem került kiadásra, csupán a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében tanulmányozható.
E fő csoporthoz sorolható – bár jellegében és felépítésében egészen más – a Magyarország a második világháborúban című lexikon (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997, javított és bővített utánnyomás). Ez ábécérendbe sorolt szócikkekben foglalja össze a korszakra vonatkozó valamenynyi ismeretet, a lexikonoktól szokatlan adatgazdagságban. Közvetített ismeretanyagának 30–35 százaléka új vagy helyreigazít korábban tévesen ismert (esetleg politikai okból helytelenül leírt) adatokat. Az 1291 szócikket táblázatok, vázlatok és térképek tucatjai, több száz fénykép, bibliográfia és igen részletes kronológia egészíti ki. Az adattár és a lexikon kiadása között eltelt három és fél évtized már önmagában is indokolja az új vagy helyesbített ismeretek magas arányát, s nem szabad elfeledkeznünk a két összefoglaló munka kiadása között lezajlott politikai rendszerváltozásról sem, amely nagyobb lehetőséget adott az objektív és a neopozitivista történetírásra a korábbi időknél.
A fő csoportba igen, a tárgyalt időszakhoz látszólag nem tartozik a Magyarország az első világháborúban című lexikon (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000), amely azonban 1665 szócikkével és elődjéhez hasonló kiegészítő apparátusával megadja és megmagyarázza a második világháborús történések előzményeit, egyben alapját. Az első világháború ismerete nélkül ugyanis nehezebben érthetőek meg a második világháború folyamatai és eseményei. Példának okáért az 1915–1917 között a Kárpátokban lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik igazán magyarázhatóvá a magyar politikai és katonai vezetés 1944. szeptemberéig kimutatható elképzelése arról, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a Honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokban kiépített megerődített vonalakat. Az első világháborús előzmények ismerete (is) kell annak belátásához, hogy miért döntött a magyar vezetés Románia 1944. augusztus végi átállása után a támadásról a Déli-Kárpátok hágóinak lezárására, még mielőtt a szovjet csapatok odaérkeznének. De ide tartozik a német rohamcsapatok kialakítása és harcászatának leírása is, amely csírájában már 11a most megjelent könyvben a szerző által felvázolt, kis kötelékekben vívott német harcászatot vetítette előre, s amelyet e könyv szerzője éppen az első világháborús lexikonban publikált először.
Az első világháborúban lezajlott várostromokat szükséges tanulmányozni annak teljes megértéséhez, hogy miért ragaszkodott több katonai és politikai vezető – közöttük Hitler – egyes nagyvárosok, köztük Budapest erőddé nyilvánításához és a végsőkig való védelméhez. A több lehetséges példa közül vizsgáljuk meg Przemyl védelmét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben (szükség esetén magában a városban) kellett a parancs szerint a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy a védősereg addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel nagymértékben késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s oly mérvű veszteségeket okozott az ostromlóknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák-magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés. Budapest 1944–1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek (november eleje óta), s amikor a szükség úgy hozta, (Újévtől) magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt – három és fél hónapig –, s jelentős mértékben hátráltatták a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak, amely megtisztítja a Kárpát-medencét és helyreállítja a kárpáti védelmi vonalat. Hitler 1944. decemberében a hozzá látogató Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták. Igaz, hogy Németország 1944–1945 fordulóján már nem volt abban a helyzetben, hogy egy időben két fronton indítson hadászati méretű hadműveletet (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de Hitler komolyan tervezte azt – s ő volt a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személy. Mint Przemyl esetében I. Ferencz József és II. Vilmos. Két nagyméretű támadásra egyszerre nem volt már lehetőség, de arra igen, hogy Hitler megkísérelje megnyújtani Budapest tartásának idejét. Ha mással nem, hát a IV. SS-páncéloshadtesttel, még azon az áron is, hogy a főiránynak számító Varsó alól kell elhozni azt. Megkísérelte megnyújtani, hogy kiinduló hídfője legyen az általa tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz később, Budapest eleste után, március 6-án. S az is más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben tábornokai a IV. SS-páncéloshadtest dunántúli hadműveleteinek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni azt is a budapesti katlanba, 12hogy ott menthetetlenül elvesszen – de ez derüljön ki a műből, amelyet az Olvasó most kezébe vett. Számvéber Norbert alkotása ugyanis éppen erről szól.
Megvan a maga helye a memoár-irodalomnak is. A hazai könyvkiadást 1989 előtt e téren a partizánemlékek túlsúlya jellemezte, ám – nyugati kiadásban – hozzá lehetett jutni komolyabb munkákhoz is. Ilyen a második világháborút komoly beosztásokban végigharcolt dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (Danubia, München, 1973) című háromkötetes munkája, amely az 1920–1945 közötti időszakkal foglalkozik. Az 1990 után itthon kiadott memoárok közül – a teljesség igénye nélkül – ki lehet emelni Hollósy-Kuthy Lászlót, aki a tordai csatában a 25. gyaloghadosztályt vezette, majd az Északkeleti-Kárpátokban harcoló III. hadtest parancsnokságát vette át. Emlékiratait Élményeim a második világháború alatt 1939–1945 (Fejér megyei Levéltár, Székesfehérvár, 1992) címmel Szabó Péter rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel. Több olyan memoár is ismert, amelyet különböző – ma már leginkább anyagi – okokból nem adtak ki, ám a történészek számára igen jól használhatók. Közülük példaként Hídvégi Lajos: Fegyver alatt 1944–1945, illetve Esze Jenő: A M. kir. Honvédség Erdélyért vívott hadművelete egy részének, a m. kir. 2. honvéd páncélos hadosztály Kolozsvár előterében 1944. szeptember 5. - október 11. között megvívott harcainak Hadikrónikája említhető meg. Mindkettő a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében található. Hídvégi Lajos Markóczy János tábornok segédtisztje volt, aki a háború utolsó évében a hadosztályparancsnokságtól a hadtestparancsnokságon és a gyalogsági szemlélői beosztáson át eljutott a kormánybiztosságig. Esze Jenő a 2. páncélos-utászzászlóalj parancsnokaként harcolta végig a Kárpát-medencét.
A emoárirodalom közös jellemzője a részletes leírás, azonban meg kell állapítanunk, hogy adataik nem minden esetben helytállóak, értékeléseik hasonlóan nem vagy még annyira sem, s hogy egyoldalúak. Két szempontból is egyoldalúak. Egyrészt kiragadják az általuk bemutatott eseménysort az általános összefüggésekből, ha viszont kitekintést is adnak, akkor azok következtetéseikben nem mindig tükrözik a valós helyzetet. Másrészt nem mutatják be a szembenálló fél tevékenységét, ami nélkül egy eseménysor nem teljesen érthető meg.
Az általános (amennyiben ez a legjobb kategória e fő csoport megjelölésére) munkák alapvetően az átfogó kép nyújtását, az összefüggések boncolását, a folyamatok bemutatását, az elemzéseket, az összehasonlításokat stb. vállalják fel. Ez természetesen nem zárja ki, hogy elmerüljenek bizonyos 13részletekben, ám ez esetükben nem nevezhető általánosnak. Az 1989 előtti általános művek használhatóságát a leginkább az korlátozza, hogy minél korábban keletkeztek, annál erősebben közvetítették a rendszer által elvárt politikai megítéléseket – nem egyszer a szakmai anyag terjedelmének vagy tartalmának rovására. Bizonyos részeik ennek ellenére a mai napig alkalmasak az ismeretközlésre. E kategória megjelenítője például a Magyarország felszabadítása című tanulmánykötet (szerk.: Száva Péter, Zrínyi Kiadó – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980).
A friss kiadású általános művek igyekeznek megszabadulni a régebbi beidegződésektől – több-kevesebb sikerrel. Új összefüggéseket feltárva mutatják be a folyamatokat, illetve Magyarország helyének és szerepének alakulását a második világháborús Európában. Erre – éppen a korábbi általános munkák ideológiai töltete nyomán keletkezett hatások kiiktatása végett – igen nagy szüksége van a hazai történelemtudománynak. Arra azonban a legtöbb esetben nem alkalmasak, hogy az Olvasó (más könyvek polcról történő levétele nélkül) részleteiben is elmélyedhessen az általa megismerni kívánt eseményekben. Az új szemléletű kiadványok jellegzetes példája Romsics Ignác Magyarország története a XX. században (Osiris, Budapest, 1999) című alkotása.
A régebbi és a friss általános munkákat mintegy összeköti Dombrády Loránd és Tóth Sándor 1987-ben napvilágot látott közös munkája, A Magyar Királyi Honvédség 1919–1945 (Zrínyi Kiadó, Budapest). Belemegy általános összefüggések és folyamatok bemutatásába, s közben már nem törekszik korábban tabunak számító kérdések elhallgatására. Nem szakad el ugyanakkor az ideológiai töltettől, noha azt a korábbi kiadványoknál sokkal árnyaltabban építi be mondandójába. E kötet törekszik többet felölelni az elemzett kérdések hadtörténeti vonatkozásairól is, példának okáért a szerzőpáros leírja a magyar 2. hadsereg 1944. augusztus-szeptemberi újjászervezését és hadrendjét is. A lefolyt hadműveletekkel azonban ez a monográfia sem foglalkozik részletesen, megmarad a – jó értelemben vett – általános szinten.
Az általánosként aposztrofált munkák közös jellemzője, hogy „felülnézetben” közelítenek a vizsgált témához. A legfelső, legáltalánosabb szint elemzésétől jutnak egyre „lejjebb”, a részletek irányába. A szakirodalom negyedik csoportja az „alulnézetben” író munkáké. Ezek aprólékosan kikutatják és leírják a részleteket, s azok alapján állítva fel összefüggéseket haladnak az általános, illetve a felsőbb szintek felé. Az előzők előbb foglalkoznak állami szintű jelenségekkel, folyamatokkal, döntésekkel, majd a hadseregeken, 14hadtesteken, hadosztályokon, ezredeken keresztül jutnak el a zászlóaljakig-századokig-egyes emberekig, ha eljutnak egyáltalán idáig. Az utóbbiak az egyes embertől, harckocsitól, századtól indulva az egyre magasabb szintű parancsnokságokon keresztül érik el az államvezetés szintjét, ha egyáltalán elérik. A két szemlélet között természetesen nincs értékrendi különbség, a „felülnézet” nem magasabb rendű az „alulnézetnél” és fordítva. Sőt: csak egymást kiegészítve, együtt alkothatnak egységes hadtörténelmet.
A negyedik kategóriába tartozó munkák jellemzője részletesség és az igen nagy adatgazdagság. Általában egy adott történelmi eseményre vagy eseménysorozatra koncentrálnak, s törekednek annak minél teljesebb feltárására és bemutatására. Használatuk ezáltal a (had)történészek számára elengedhetetlen. Korábban is születtek ilyen jellegű munkák, például Ölvedi Ignác A Budai Vár és a debreceni csata (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1974) vagy Veress D. Csaba A Dunántúl hadi krónikája 1944–1945 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1984) című kötete. E művek megjelenésük idején hiánypótló jelleggel bírtak, ám kiadásuk óta adataik több-kevesebb részét meghaladták az új kutatások. Enyhes túlzással ezt a jelenséget akár a történetírás „22-es csapdájának” is nevezhetnénk. Jellegükből adódóan az e csoportba tartozó művek tartalmazzák a legtöbb tényszerű adatot és (számszerűségét tekintve) ezek mögött áll a legtöbb „kutatási történés”, ennél fogva – feltételezve a tudományos igényességet – ezeket a legnagyobb energiaráfordítás befektetésével megalkotni. Ám éppen a bennük leírt adatok mennyiségéből következik, hogy esetükben fordulhat elő a leghamarabb egyes konkrét tényeik új tudományos eredményekkel való meghaladása. Igen nagy szükség van tehát arra, hogy rendre újabb és újabb „alulnézeti” munkák szülessenek.
E csoporthoz érve külön kell említeni Borus József munkásságát. Az 1953 utáni magyar hadtörténetírásban ő volt az első, aki német forrásanyagot is használt kutatásaihoz. Ebből következően szinte predesztinálta önmagát „alulnézeti” művek megalkotására, lévén a levéltári értékű korabeli német források másból sem állnak mint adatok jelentéséből, összefoglalásából stb. Időrendi elsőségén túlmenően indokolja – sőt elvárássá emeli – külön történő említését az általa publikált munkák nagy száma. Látni kell ugyanis, hogy az e kategóriába tartozó szerzők túlnyomó többsége – éppen a fent említett energia- és időráfordítás okán – csupán két-három kiadványt jelentet meg. Nehéz helyzetbe is kerül, aki egy historiográfiai elemzésre adja a fejét, hiszen nem könnyű kiválasztania: melyik munkát emelje ki példaként. Egyik lehet – e könyv előszavában feltétlen – a két bekezdéssel lejjebb 15említett tanulmánykötetben megjelent írása a Budapest felmentésére indított „Konrad” hadműveletekről, a másik pedig (bizonyítandó, hogy „felülnézeti” műveket is publikált) A magyarországi hadműveletek jelentősége a második világháború történetében címet viselő tanulmánya (Hadtörténeti Közlemények, 1964/3).
A negyedik kategória új generációját képezik azok a rendszerváltozást követően megjelent, igen részletes, „alulnézeti” művek, amelyek már szemléletükben is megújultak, s a különféle ideológiák követése helyett a történettudomány XIX. századi „hőskorának” objektív pozitivizmusára törekednek. Ismét hangsúlyozva, hogy a példák kiemelése nélkülözi a teljesség igényét, ide sorolható – időrendben Szabó Péter: Don-kanyar (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994), Ravasz István: Erdély mint hadszíntér – 1944 (Petit Real, Budapest, 1997), Jakus János: A Magyar Királyi Honvédség IV. önálló hadteste és a belőle kifejlesztett 3. hadsereg működése 1944. szeptember 2-től október 5-ig terjedő időszakban (Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ, Budapest, 1997), Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai (Paktum Nyomdaipari Társaság, 2000), Babucs Zoltán: Jászsági honvédek a II. világháborúban – I. kötet. „Század vigyázz! Harckocsira!” A jászberényi páncélos zászlóalj története a II. világháborúban (Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény, 2000) című munkája.
A közelmúltban látott napvilágot egy neves szakember és egy fiatal történész tollából egy-egy kötet a magyar főváros fél évszázaddal ezelőtti pusztulásáról. Gosztonyi Péter Budapest lángokban 1944–1945 című munkája (Móra, Budapest, 1998) elsősorban átfogó kép nyújtására törekszik. Ungváry Krisztián Budapest ostroma címet viselő műve (Corvina, Budapest, 1998) a részletekre koncentrál és igen sok idézetet citál. E két könyv jól példázza a „felülnézet” és az „alulnézet” viszonyát, egymást kiegészítő jellegét. A Budapest hadszíntérré válásához vezető folyamatok felvázolása, valamint egyes eseménysorozatok, illetve problematikus kérdések elemzésére azonban (talán szerzőik szándéka szerint) mindkettőből hiányzik. Megjegyzendő, hogy korábban a témáról mindössze két könyv látott napvilágot, Tóth Sándor Budapest felszabadítása 1944–1945 című monográfiája (Zrínyi, Budapest, 1975) és az ezen előszó írójának szerkesztésében megjelent A budapesti csata 1944/1945 című tanulmánykötet (Honvéd Vezérkar, Budapest, 1994). S most megjelent egy újabb, a tágan értelmezett budapesti csatával foglalkozó mű, amelyet az Olvasó kezében tart.
16Egy monográfia mindazokon túl, amivel fentebb foglalkoztunk, attól is lehet jó, ha új tudományos eredményeket, új megközelítéseket tartalmaz, új fogalmakat vezet be, vitába száll korábban elfogadott elméletekkel, elvekkel, sommás ítéletekkel stb. Ezek – különböző mélységben – mind megtalálhatók e kötetben. A szerző bevezeti az eddig nem alkalmazott „székesfehérvári páncéloscsaták” fogalmat, új és eredeti megvilágításba helyezi a páncélos hadviselés stratégiáját és taktikáját a Kárpát-medencében, s bemutatja (mint már előző könyvében, a Nehézpáncélosokban is) a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, feladatorientált harcászat gyakorlatát, aminek elemeit a korszerű amerikai és NATO-harcászat is átvette.
A könyv értékelése azonban nem az előszó megírására felkért kollega dolga, azt tegye meg a (had)történész szakma és nem utolsósorban maga az Olvasó. Ám éppen azért, mivel Számvéber Norbert legújabb könyve az „alulnézet” kategóriába tartozik, e sorok írója szükségét érzi, hogy az előszó második felében „felülnézeti” áttekintést nyújtson. Annak az egységnek a jegyében, amelyet a két szemléletmód együtt alkothat csak.
