Kalandos fogságba esés Szepesremetén
24Kalandos fogságba esés Szepesremetén
A 17-es tábori tüzérosztállyal 1944. július végén megkezdtük a visszavonulást Sztaniszlau térségéből. 1945. január végén már Szlovákiában jártunk, és Szepesremetétől 3 km-re foglaltunk tüzelőállást, hogy biztosítsuk csapataink további visszavonulását. Itt vezetett a műút Igló felé. Már harmadik napja voltunk készenlétben, amikor a falu felől két szovjet géppisztolyos jött hozzánk: egy tiszt és kísérője. Tőlük tudtuk meg, hogy csapataik már elhaladtak mellettünk. Valószínűleg parlamenterek lehettek, mert parancsnokságunkat keresték. Odavezettük őket. Egy alezredes, a tüzérosztály parancsnokhelyettese, egy százados és három zászlós fogadta a „vendégeket”. A szovjet tiszt az alábbiakat közölte: vegyük tudomásul, be vagyunk kerítve, fegyvereinket tegyük le, eszközeinket hagyjuk ott, és menjünk haza.
A mi tisztjeink válaszul elfogták őket, és bezárták egy kocsiszínbe.
Másnap, január 21-én, parancsot kaptunk a kitörésre. Lövegeinkkel megindultunk a falu felé, és vittük magunkkal a két szovjet katonát is. A falu határában egy nagy létszámú géppisztolyos szovjet alakulat várt ránk. A tárgyaló szovjet őrnagy megadásra szólított fel bennünket. A mi tisztjeink ezt visszautasították, s válaszul tüzet nyitottak az ellenfélre. Ennek következtében kialakult egy egész éjjel tartó tűzharc, ami mindkét félnek sok emberáldozatába került. Akik életben, mozgásképes állapotban maradtunk, szétszóródtunk. Én egy trágyadomb mellé húzódtam, mellettem egy krumpliveremben egy szovjet katona dekkolt. Egyikünk sem lőtt a másikra. Ő biztosabbnak vélte a menekülést, mert átugorva a kerítést, az utcára szaladt. Én meg bementem a kecskeólba, és ott maradtam reggelig. Tovább azért nem, mert a házigazda nyakamra küldte a szovjeteket, akik némi verés után bekísértek egy kastélyszerű épületbe, ahol közülünk már legalább 20 főt tartottak fogva. Nagyon megörültünk egymásnak. Tulajdonképpen ezzel kezdődött el a 43 hónapon át tartó hadifogságom. Innen vittek el több hétig tartó szállítással a Káma folyó melletti Gajvára, ahol megkezdtem a lágeréletet.
Dózsa János – Tiszacsege
HH 1995/1.
