Pótlólagos élelemszerzés
Pótlólagos élelemszerzés
Barkácsolás piacra
A 7362/3. számú sztálingrádi táborból a traktorgyárba jártunk ki dolgozni. Az egyik helyiségben nagy mennyiségben Ausztriából származó krómnikkel lemezt fedeztünk fel. Ennek számunkra jelentős gazdasági hasznát azonnal felmértük, s megkezdődött feldarabolásuk... A beszállítás után a lágerben megindult a kemény munka: a kanálkészítés. Vasárnaponként hangos kalapálás volt hallható a láger valamennyi zugában. Kanalak készültek, amiket eladtunk vagy kenyérre cseréltünk... A kanálkészítés mellett a gyűrűgyártás is virágzott – karikagyűrű és köves gyűrű formájában. Az utóbbi nagy sikert aratott a civil lakosság körében. A színes köveket az eldobott fogkefék nyeléből formáltuk. Gyártottunk még különböző játékokat is: két pálcika közé kifeszített légtornászt, kaleidoszkópot (kátránypapírból és színes üvegdarabkákból). Időközönként razziáztak a lágerben. Ilyenkor elszedték a magunk készítette tárgyakat, különösen rámentek a késekre. Sokra nem mentek velük, mert másnaptól töretlenül tovább folyt a barkácsolás.
Takács Péter – Debrecen
HH 1992/2.
Borjú csizmában
Egy alkalommal borjút loptak az uszmányi tábor kint dolgozó foglyai. Úgy vezették el az állatot az istállóból, hogy ne maradjon lábnyoma a hóban: bilgericsizmát húztak a hátsó lábaira, hogy embernyomnak látszódjék. Józsi bácsi, az I. világháború után itt maradt lágertolmács tudott ugyan a dologról, mégis úgy fordított magyarról oroszra, hogy a hadifoglyoknak ne essék bántódása.
Hasonlóan járt el a malac-csere ügyben is. A malacok gondozásával megbízott foglyok az 50 kilós állatokat kisebbre cserélték el a lakosokkal. A súlykülönbségért pénzt kaptak. Egyszer az egyik nacsalnyiknak feltűnt, hogy nem gyarapodnak az állatot. Vizsgálatot rendelt el. Józsi bácsi ezt a trükköt is ismerte, de nem árulta el a csereberélőket.
Ekkor is elmaradt a büntetés.
Vásárhelyi József – Vác
1993/1.
Csodálatos szappanszaporítás
Tábori színész voltam. Ez azzal a kedvezménnyel járt, hogy fizikai munkát nem kellett végeznem. Bajtársaim ezt ki is használták. Ha Kievben jártam, megkértek, hogy pár darab szappant adjak el a civileknek. A fiúk a megtakarított vagy a lopott szappant összefőzték, és szép kockákba kiöntötték. Mutatós volt.
Kievben bekopogtam csendesebb lakásokba, és sikerült eladnom darabját 5-6 rubelért. Nagy volt az öröm a táborban, ment az üzlet. Egyszer csak egy asszony, aki már vett tőlem szappant, rámkiabált:
– Tü hitrij! (Te csaló!)
– Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Ide nézz! – És egy darab kavicsra mutatott. Az volt belefőzve a szappanba. Kővé dermedve álltam az asszony előtt. – Mutasd, most milyet hoztál? – Odaadtam a szappant, ő elővett egy kötőtűt, átszúrta, abban is kő volt. Nem vártam meg a szidást, kisomfordáltam az ajtón. A táborba érve, nekirontottam bajtársaimnak, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztak. Bűnbánóan megígérték, hogy ilyen többé nem fordul elő, árusítsam csak tovább a szappanukat. A következő szállítmány szappanjain valóban átment a kötőtű, mert most már nem kő, hanem főtt krumpli volt bennük.
Csonka Endre – Kaposvár
HH 1993/3.
Különleges munkák
Transzportunk 1945 júniusában érkezett Asztrahánba. A város, amely sokáig a tatár kánok székhelye volt, a Volga deltájában fekszik. A delta tele van maláriát terjesztő szúnyogokkal. Az amúgy is legyengült szervezetű emberek a vérhastól, a maláriától úgy hullottak, mint késő ősszel a legyek. A kis fekete, alacsony tatár lovacska naponta 8-10 csont és bőr hullát vitt ki a közeli domboldalra, ahol úgy-ahogy elhantolták őket közös, jeltelen sírokba. Akik viszont kibírták az első nyarat és telet – más évszak itt nem volt –, azok szervezete átállt a helyi uralkodó klímára, élet- és munkakörülményekre.
Hamarosan beláttuk az ismert közmondás „segíts magadon, az Isten is megsegít” itt is érvényes igazságát. Számos javaslatot tettünk a láger bevételeinek növelésére, a kitűzött tervek túlteljesítésére, ezen keresztül jobb ellátásunk elérésére. Az ötletek közül néhányat a szovjet vezetés hozzájárulásával sikerült megvalósítanunk.
Kis befektetés mellett nagy bevételt eredményezett a kosárfonás és a gölöncsérkedés. A Volga és számtalan ága partjain sok-sok fűzfa élt anélkül, hogy bármiképpen hasznosították volna. A vesszőkből – különösen télen, munkaalkalom hiányában – százával kötöttek elsősorban kosarakat, amelyeknek újdonságuknál fogva nagy keletjük volt a kolhozokban.
85A gölöncsérmunkák alapanyagát, a jó agyagot pedig a Volga-delta biztosította. Egy korondi székely bajtársunk irányításával megtervezték, kivitelezték azt az instrumentumot, amelyen a csodás kancsókat, tányérokat stb. formázták. Az egyik református kispap, Ruszkay főnormás tervezte meg azt a nyomógépet, amellyel ezerszámra készültek szigetelők a telefon- és a magasfeszültségű vezetékekhez. Boksa épült az agyageszközök kiégetésére. Ez a munka kielégítette a lágerek és Asztrahán körzetének 9 volt igényét, és jelentős bevételt hoztak a szigetelők.
Nyitottunk a városban szabó-, csizmadia és borbélyműhelyeket is. Akik divatosan akartak öltözködni, s pénzük is volt, azok a magyar műhelyekben dolgoztattak.
Az elsorolt munkálatok a láger gazdálkodását stabillá tették, és a továbbiakban a tervek teljesítését sem fenyegette veszély. Ez érdeke volt nemcsak a hadifoglyoknak, de a szovjet vezetésnek is. Az ő munkájukat ugyanis az elért gazdasági eredményen keresztül ítélték meg a felettesek. A jól működő vállalkozások növelték a magyarok tekintélyét, nemcsak az oroszok körében, hanem a láger német, román, lengyel és más nemzetiségű csoportjaiban is.
Juhari István – Budapest
HH 1993/10.
Halálos végű burgonyarekvirálás
Hondorovban (Szovjetunió) történt. A láger politikai tisztjének parancsára gyötrelmeink színhelyétől 6-8 kilométerre szorgalmas, szegény parasztoktól burgonyát rekviráltunk. Délután indultunk vissza a krumplival töltött 20 kilogrammos zsákokkal a hátunkon. A két kilométer hosszú menet végén mi, magyarok zártuk a fáradtan hömpölygő sort. Jól láttuk, miként esnek össze az ádáz csatáktól és a koplalástól agyongyötört német foglyok. A szovjet őrök szabotázzsal vádolva, az elbukókat rugdosással próbálták talpra állítani. Egyeseknek valóban sikerült felállni, és a nehéz zsákot újra vállra venni. Akinek nem sikerült, otthagyták – 16-an jártak így! Értük egy teherautó ment vissza: 10 haldoklót és 6 halottat raktak fel a kocsira. Az utóbbiak át tudták „szabotálni” magukat a túlvilágra.
Wittner István – Szentendre
HH 1995/7.
Varrógépeket javítottam
Miután normámat mindig teljesítettem és ismertté vált szövőmesteri képzettségem, feltételezték, hogy meg tudom javítani a varrógépeket is. Délutánonként – de még munkaidőben – mesterem elengedett a faluba varrógépeket javítani. Az első gépet három délután tettem rendbe. Sok munka volt vele, mert a németek itt-tartózkodásának fél éve alatt el volt ásva a masina. Először rozsdátlanítottam, majd megolajoztam, beállítottam. A faluban összesen hat gép volt, mindegyiket megjavítottam.
A tulajdonosok nem maradtak adósak: mind a hatuktól kaptam egy-egy csajka vajat. Ők is szegények voltak, de mind tartott egy vagy két tehenet. Tejben, túróban nem volt hiányuk. A tehéntrágyát is hasznosították, összepréselték tégla formájúvá, a napon megszárították, és télen azzal fűtöttek.
Szatmáry Károly – Temesvár
HH 1994/8.
Almalopás
A helyszín: Gomel, 1946. Egy vagongyárban dolgozom, 3 kilométerre a lágertől. Az ebédet naponta hozzák kondérokban, amit percek alatt elfogyasztunk.
Egyik nap jön az őr, rámutat hármunkra, és felszólít, kövessük. Mi elöl, ő tisztes távolban mögöttünk. Kiértünk a gyárból, a városból is – egyre meneteltünk. Végül egy almafaerdőnél megálltunk. Az őr körülnézett, majd megszólalt:
– No, klopci, bisztré! – És intett, hogy menjünk almát szedni, ő pedig vigyázott, nehogy meglepjenek bennünket. Jól megszedtük magunkat, a pufajkanadrágba 10-15 kilót is elrejtettünk. Aztán indulás vissza a munkahelyre. A gyárba érve megfeleztük a zsákmányt az őrrel.
Bereczky György – Budapest
1994/7.
A cigány „nem lopott”
Vagy harmincunkat kivittek az állomásra élelmiszerrakodásra. Figyelmeztettek, nehogy valamit is magunkhoz vegyünk, mert abból nagy baj lesz! Természetesen mindenki elrejtett valamit a ruhájába, reménykedve, hátha nem lesz „zabrálás”. Volt. Mindenkitől elszedték, amit eldugott, s az őrök egy-két puskatusütéssel fejezték ki nemtetszésüket. Volt köztünk egy cigány legény is. Ő volt az egyetlen, akinél nem találtak semmit. Kiállították elénk, megdicsérték:
– Látjátok, magyarok! A sokat szidott cigány az egyetlen, aki nem lopott!
Aztán hazaindultunk. Útközben a cigány egyszer csak lekapja a sapkáját, és nevetve vesz elő onnan két darab szalonnát. Mindenkit felülmúlt leleményességében. Jót derültünk rajta.
Bereczky György – Budapest
HH 1994/7.
86Marsallbotot is készítettünk
Kézügyességem folytán szabad időmben sok faragványt készítettem, melynek értékesítésével élelmemet pótoltam. A fafaragást többen is űzték a lágerben. Még Bugyonnij marsallnak is készítettünk díszes marsallbotot. Ezt az építkezés vezetője rendelte meg nálunk, mert odavárták Bugyonnijt a munkák megtekintésére.
Gyergyay Miklós – Vác
HH 1994/9.
A „zsákmányból” nekünk is jutott
Hazaszállított fogolytársaink helyébe más lágerekből hoztak „újakat”. Így került hozzánk egy brassói mérnök, Bittner Ottó. Apja erdélyi szász, anyja magyar volt. A kőfejtőben együtt feszegettük és hordtuk rakásra a sziklákat, a köveket. Együtt robotoltunk, együtt éheztünk. Egy napon azzal lepett meg, hogy beszélt az élelmezési raktár vezetőjével – Iván Ivanovics Bolotyinnak hívták –, aki szívesen fogadna minket munkára. Teherautón kellett cukrot, lisztet, vodkát, krumplit és mást beszállítani. Arra gondoltam, hogy a 40-50 vagy éppenséggel száz kilós zsákot én nem bírnám el. Mégis biztatott, próbáljuk meg! Így kerültünk az új „főnökhöz”.
Sok száz kilométert utaztunk rozoga teherautókon vodkáért, cukorért, egyebekért, amit az orosz vezető útján „vételeztünk” a központi raktárból. Mi rakodtunk, aztán vissza a kocsira.
Időnként akadt számunkra is némi „zsákmány”. Ha például kristálycukrot vételeztünk, orosz zsákostársunk – a Hosszú Iván – már menet közben felfeszítette a teherautó rakodóterét összetartó vasat. Amikor a vagonból elkezdtük a cukros zsákokat kihordani, a zsákot végighúzta a kiálló vason, az persze kiszakadt. Kezdődött a szitkozódás, káromkodás, hogy milyen ez a teherautó! A rakodás végén a kiszakadt zsákot a tetejére raktuk, és miközben a teherautó futott – egy-két órán keresztül – mi nekihasaltunk, és kevés kenyérrel, amennyit bírtunk, befaltunk a cukorból. Mégis óvatosan, nehogy túl sok legyen, és hasmenést okozzon.
Más alkalommal vodkáért mentünk egy távoli városba. Az üres üveget ládába raktuk, szalma közé. Csakhogy ahány, annyi féle volt, a hosszabb nyakút a rárakott láda „lenyakazta”. Bolotyin azt tanácsolta: az üres üvegeket úgy rakjuk és adjuk le a raktárba, hogy hiány ne legyen. Tudja, hogy ügyesek vagyunk – mondta, és mi értettük. Soha nem is hiánnyal, inkább mindig töblettel raktuk át az üvegeket. Mi számoltuk, az átvevő csak nézte. És – bár útközben eltört mindig néhány – nekünk volt fölöslegünk, mert „jól számoltunk”. A megmaradt üvegeket a városban, kis boltocskákban kenyérért, kolbászért „féláron” eladtuk. Hazafelé menet „főnökünket” a szerzeményből becsülettel megkínáltuk, feleztünk. Örült, hogy nem volt hiány, sőt, jutalmul még egy üveg vodkát is felbontott.
Hosszú Iván arra is megtanított, hogyan lehet vodkához jutni. Mivel a lerakodásnál mindig volt néhány törött üveg, a főnök benyúlt a szalma közé, érezte a vodka szagát, megállapította, hogy minden rendben van, a „kálót” majd behozza a kis boltosoknál. Hát így volt – „fentről lefelé”.
Máskor szalonnát vételeztünk. A feliratból láttuk, hogy a küldeményt Debrecenben adták fel. Bádogbelsejű ládákba raktuk át, hazafelé menet kis darabkákat eszegettünk belőle.
Viglási Tibor – Székesfehérvár
HH 1998/4.
