Humor
Humor
A sorra megjelenő memoárokat én egy dologban kissé egyoldalúnak tartom: legtöbbjük csak fekete festékbe mártott ecsettel festi az eseményeket. Pedig a feketébe vegyültek olykor világos színek is. A börtön rácsai között is beoson néha a napsugár, a pokol sötét tornácába is belopakodik olykor a napfény, ha csak villanásnyira is. Emlékezzünk ezekre is, hátha gyorsabban gyógyulnak a sebek...
Egy középiskolai latin-francia szakos tanár barátom, aki lehúzott három évet a finn-karéliai erdőben – mint fakitermelő erdei munkás –, így fejtette ki életfilozófiáját: „Tudom, hogy van patkány, és van varangyos béka. De azt is tudom, hogy van katicabogár, hóvirág és ibolya is. Miért nézzem én a patkányt és a varangyot, amikor mindkettőt utálom és undorodom tőlük? Miért ne gyönyörködjem a kis katicabogárban, amikor röpítem a kézfejemről, miért ne szemléljem inkább a tavaszt jelző hóvirágot vagy a bokor alján meghúzódó ibolyát?”
Tapasztalat alapján állítom, hogy a derűnek, a humornak karbantartó ereje van fizikai értelemben is.
. . .
Mottó: ha valakiben a jókedély és a humorérzék megmaradhatott, akár csak csírájában is, annak megmaradt az életkedve, a túlélésbe vetett reménysége is, és kis mértékben orvosa tudott lenni társainak is.
Ruháinkat be kellett raknunk egy tábori fertőtlenítő kazánba. Amikor visszakaptuk, az egyik fiú felkiáltott:
– Nézzétek! Az ingemen elevenen vánszorog egy nagy tetű!
– Az már egy edzett tetű, vidd haza magadnak! – hangzott a jó tanács...
Az egyik fiú berakta a kazánba irhamellényét is. Amikor visszakapta, akkorára volt összezsugorodva, mint két egymás mellé tett tenyere.
– Jó lesz az unokádnak – mondta neki valaki.
– Pereld be a fertőtlenítő céget, kérj kártérítést! – szólt a másik jó tanács.
– Biztosítva volt? – kérdezte a harmadik.
Eszenyi Lajos – Nyíregyháza
HH 1993/ 1. és 8.
Légiposta Sztálin elvtársnak
A kirovi táborban volt köztünk két nagyváradi, hadapródiskolát végzett 19 éves fiú. Egyiküket Jablonczky Kornélnak hívták, igen jópofa, jó humorérzékű, szellemes fiatalember volt. Sokszor felvidított bennünket.
Pluhár egykori sportriporter stílusában gyakran helyszíni közvetítést is rögtönzött, ilyeténképpen:
„Magyarok! Mi, a háború után jogtalanul és önkényesen elhurcolt magyar hadifoglyok, akiket ló helyett kocsihúzásra használnak itt, Oroszországban, üdvözletünket küldjük... Kitűnő a közérzetünk, irigylésre méltó a helyzetünk, hiszen 600 gramm kenyeret kapunk naponta, ami nagyságra akkora, mint otthon egy pogácsa. Ha visszagondolunk őseinkre, akik valami kikerülhetetlen végzet folytán ugyancsak orosz fogságba kerültek, összahasonlíthatatlanul kegyetlenebb elbánásban részesültek:
– 1849-ben az orosz katonák a csata után összefogdosták a menekülő és a házakban, pajtákban megbúvó magyar honvédeket és... minden teketória nélkül leszúrták a védteleneket, ugyanúgy, mint ahogyan a disznóöléskor szokták a disznókat megölni;
– apáinkkal, akik az első világháborúban kerültek orosz hadifogságba, már sokkal emberségesebben bántak, őket „csak” megtizedelték... Ha meggondoljuk, ez a módszer az 1849-eshez képest már nagy előrehaladás, humánus eljárás volt: nem mindenkit, csak minden tizedik honfitársunkat ölték meg;
91– bennünket, a II. világháború után elhurcoltakat már nem is tizedeltek meg, csupán kocsihúzásra használnak lovak helyett. Ezt valószínűleg azért teszik, mert minket okolnak a lóállomány háború alatti megritkulásáért...
Szerencse, hogy a legtöbben tüzérek vagyunk, és megszoktuk az elakadt ágyúk húzását-tolását. Persze... nem megy... ez az igavonás teljesen zavartalanul, különösen akkor, ha hirtelen emelkedőhöz, úgynevezett lóprüszköltetőhöz érünk. Ilyen helyzetben nyög, prüszköl, káromkodik a fogoly, sőt gyakran olyan hangok is hallatszanak, amilyenek nagy erőkifejtéskor szoktak előtörni. Ettől azonban cseppet sem zavartatjuk magunkat, és rendszeresen küldjük őket Sztálin elvtársnak légipostán, nagyrabecsülésünk jeléül.
Ezzel, kedves otthoniak, a mai közvetítést befejezem, legközelebb holnap jelentkezem.”
Wittner István – Szentendre
HH 1993/1.
Hadifogolyvicc!
Magyar hadifoglyok messze Szibériában a latrinán ülnek. Az egyik könnyezik.
– Miért sírsz, pajtás? – kérdi a társa.
– Anyámra gondoltam. Mi tanyán laktunk, és jó anyám többször figyelmeztetett: fiam, ha szükségre mégy, menj el messzire a tanyától!... Lám, én jó messzire elmentem!
Horváth János – Geredlak
HH 1993/8.
No tak!
Tiszti brigádunk elhatározta, a fakitermelés helyett elszegődik a közelben épülő téglagyárba téglavetőnek. Jenő, brigádunk ötletgyárosa és mókamestere azon a címen, hogy a téglagyártás szakemberei vagyunk, a nacsalnyikkal elintézte felvételünket. Valójában senki sem értett hozzá.
Jenő próbálta meg elsőnek a téglavetést. Belecsapott egy adag anyagot a vaskeretbe, a lécdarabbal elhúzta a felesleges masszát, hozzáadta a következő adaghoz, rálépett a pedálra, de nem volt elég tömör. Ha felemelte, elhajlott a kezében. Ez négyszer-ötször is megismétlődött.
Ekkor odalépett egy lány a körülöttünk bámészkodók közül, elvette Jenőtől a lécet, az anyagot belevágta a vaskeretbe, a léccel megnyomkodta, elsimította, majd visszaadta a lécet, és csak annyit mondott: „No tak!” Hát így Jenő is megpróbálta. Sikerült. „No tak!” – mondta ő is.
Nekifogtunk mi is. A lányok talicskázták oda az anyagot. Volt, akinek már az első téglája sikerült, másikunknak a negyedik sem. Mondani kell hozzá a varázsszót: „No tak!” – javasolta valaki. Tizenkét asztalnál folyt a munka, és mindegyiknél felhangzott a „No tak!” kiáltás, ha jó lett a tégla. Minden kiáltást nevetés követett. Úgy vettük észre, hogy a nők nem tartottak bennünket egészen normálisnak, de nem zavart bennünket.
Ettől kezdve egyéb dologhoz is hozzámondtuk a „No tak!” varázsszót. Jót nevettünk utána.
Eszenyi Lajos – Nyíregyháza
HH 1993/8.
