HADIFOGOLYSÍROK
HADIFOGOLYSÍROK
Családi hadifogolytemetés
Hatvan hónapot töltöttem bajtársaimmal (kb. 1200 fő) a „gulágban”. Nem volt nap, amikor bármit is ünnepelhettem volna. Gyászolni annál többet kellett.
Az egyik nap különösen fájdalmas volt számomra. Bányászbrigádban dolgoztam, és önként vállalkoztam egyik brigádtársam eltemetésére. Húsz év körüli lehetett, amikor váratlanul meghalt. Gyakori volt köztünk az ilyen halál. Egyszerűen kimondta valaki, hogy nem csinálja tovább, félrehúzódott, szótlan lett, és rövidesen meghalt. Nem lehetett bele lelket verni. Többen csontig soványodva, elfásulva, keservesen kínlódva múltak ki. Már a fürdőben látni lehetett, ki lesz a következő, akit temetni kell.
A sírgödröket egy köves, sziklás domboldalon ástuk ki nappal, és sötétedés után temettünk. Volt, aki már jóval halála előtt elmondta kívánságát, hogy kinek, mit üzen haza.
Brigádtársam temetését négyen végeztük, karácsonykor. Az apja, az öccse, az őr és én. A tetemet lepedőbe csavarva hordágyon vittük hárman, felváltva. Nagyon hideg volt, a hó is csak szállingózni tudott. A helyszínre érvén, kiderült, hogy a kiásott gödör kicsi: az elhunyt feje nem fért bele. Hozzáfogtunk a szélesítéshez és a mélyítéshez. Csákányoztunk, lapátoltunk.
Az idős ukrán őr nagyon rendes volt, nem türelmetlenkedett, pedig ő is fázott: csak annyit mondott – siessetek. Végre elkészültünk. Bajtársunkat a sírba helyeztük, rászórtuk a törmeléket és a köveket, hogy a kóbor kutyák ki ne kaparják, ami több esetben is előfordult.
104Nekem még most is nehezen sikerül a történetet sírás nélkül leírni. Az apa és a testvér nem sírt. Én ezt a fásultság olyan fokának tudtam be, amikor az ember teljesen érzéketlenné válik, hogy már sírni sem tud.
Tudomásom szerint az 1200 fogolyból 400 maradt örökre abban a körzetben, Dombasz vidékén.
Walzer Ernő – Budapest
HH 1993/10.
Temetés
A Krím-félszigeten létesült helységbe, Feodoszijába 1945. június 17-én érkeztünk. Egy nagy épületbe hajtottak be minket, ahol már sok ezer ember nyüzsgött. Élelmünk zableves és zabkása volt. Ettől néhány nap múlva kisebesedett a szám.
A hullákat nem vitték ki az épületből, elviselhetetlen bűz sűrűsödött, terjengett. Amikor végre elvitték a halottakat, meg sem kérdezték, kik voltak az elhunytak. Amikor összegyűlt 15-20 halott, akkor éjjel felkeltettek 2-4 lágerlakót. Befogtunk négy lovat egy kocsiba, s felraktuk az élettelen társakat. Vittük őket a városon keresztül egy nagy hegyre. Ott egy bomba vájta gödörbe dobáltuk a halottakat, akiket el sem tudtunk földelni, mivel fagyos, sziklás volt a talaj.
Csenki Bálint – Szigetszentmiklós
HH 1994/10.
Halottak napja sokszor
Feodoszijából 1945 februárja végén átvittek Kercsbe, a tengerpartra – 120-an dolgoztunk ott. A munka egy nagy épület tüskésdróttal való bevonása volt. Azt mondták, ez is láger lesz, ide hozzák majd a nácikat és a nyilasokat.
Itt is sokat szenvedtünk. Mindössze 30 deka kenyeret kaptunk naponta, s rettenetesen fáztunk a dermesztő hidegben. Lázasan is dolgozni kellett. Nagyon sokan haltak meg... Április 20-ra fejeztük be a kerítést, ekkor már a 120 emberből csak hatvanan maradtunk.
Május 25-én Jalta mellé vittek. Itt dolgoztunk 1945 karácsonyáig. Aztán tovább, valahova utat csinálni, Harkovba építeni, Kurszkba bányában dolgozni, ahol 1948 végéig kínlódtam.
Csenki Bálint – Szigetszentmiklós
III/10. HH 1994/10.
Temetés
Focsani lágerünk nagyobb „szépséghibája” az volt, hogy szemünk láttára százak haltak meg 1945-ben. A táboron kívül hatalmas, hosszú, mély árkokat ásattak a foglyokkal, ahova naponta több száz halottat földeltek el. Az eltemettekről nyilvántartást nem vezettek, fejfát nem állítottak részükre. Különösen a németek közül haltak meg igen sokan vészes hasmenésben.
Vásárhelyi József – Vác
HH 1994/4.
