BEVEZETŐ
7BEVEZETŐ
A II. világháború vérzivataros hat esztendeje szerte a világon több mint 50 millió katonai és polgári személy életét követelte. Hadifogságba Európában 20-22 millió katona és civil személy került. Ebből a főleg szovjet és német fogolytáborok pokla mintegy 4-5 millió életet nyelt el.
Magyarország vesztesége az 1941 és 1945-ös évek közötti államhatárok szerint összességében elérte a 800-950 ezer főt. A katonai veszteség hősi halottakban és sebesültekben meghaladta a 350 ezer főt. Sok katona és elhurcolt polgári személy keserű élete viszont a messzi hadifogság lett. Ez – „az ellenséges fegyveres erők hatalmába került személyek szabadságát korlátozó intézmény” – mintegy 1 millió magyar állampolgárt juttatott legtöbbször szögesdrótokkal körülkerített és szigorúan őrzött hadifogolytáborokba. Jelenlegi ismereteink szerint kb. 600 ezer magyar katona esett hadifogságba. További 300 ezer polgári személy került szovjet (a polgári személyek jó részét a szovjet szervek gyakorta az utcán fogdosták össze), 80-100 ezer pedig nyugati fogságba esett. E katona és civil személyek közül Nyugatról 1947-ig 300 ezren tértek haza, a Szovjetunióból pedig 1950-ig 400 ezren, 1956-ig további 15 ezren, azonban 150-200 ezren sohasem tértek vissza.
A II. világháború idején a hadifoglyok az 1929. július 29-én elfogadott harmadik genfi egyezményben foglalt bánásmódra voltak jogosultak, amelyet a magyar országgyűlés az 1936. évi XXX. törvénycikkel cikkelyezett be, és az erről szóló úgynevezett értesítési okmányt 1936. szeptember 10-én helyezte letétbe Genfben. Ennek értelmében tilos volt bármilyen formában a hadifoglyok életének és egészségének veszélyeztetése, megfélemlítése vagy velük szemben megtorló intézkedések foganatosítása.
A fogságban tartó államot terhelte a hadifoglyok hátraszállítása, emberhez méltó elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, kapcsolattartásuk biztosítása a külvilággal, valamint az ellenségeskedések befejeződését követően hazaszállításuk. Ennek azonban nem volt feltétele a fegyverszünet vagy békeszerződés. A hadifoglyokat munkavégzésre alkalmazni lehetett, de a tiszteket csak önkéntes alapon.
A II. világháború idején, illetve utána Európában mintegy 8 ezer hadifogolytábort hoztak létre, amelyek közül csak néhány teljesítette a genfi egyezményben foglaltakat.
A Szovjetunió területén kb. 5700 tábor volt. Ide sorolhatók azok az internáló-, büntető- és kényszermunkatáborok is, ahová hadifoglyok is kerültek. A Szovjetunió területén lévő táborok a háború alatt elsősorban a hadifogságba jutott katonák tartózkodási táborai voltak, majd a háború végére fokozatosan átalakultak munkatáborokká, amelyek célja az volt, hogy a foglyok – mintegy háborús jóvátétel formájában – vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. A táborokat jellegük, illetve elhelyezkedésük szerint körzetekre osztották. Több mint 1000 tábor alkotta a Központi Körzetet, 661 a Nyugati Körzetet, 502 az Északnyugati Körzetet, 1400 a Dél-európai Körzetet, 326 a Volga-melléki Körzetet, 290 az Észak-kaukázusi Körzetet, 295 a Kaukázusi Körzetet, 570 az Urali Körzetet, 170 az Északi Körzetet, 266 a Közép-Ázsiai Körzetet, 220 a Szibériai Körzetet. Az utóbbi táborok többsége büntetőtábor volt, úgynevezett GULAG (Glavnoje Upravlenyije Lagerej = Táborok Főigazgatósága). 1950-től a hadifogolytáborok is átalakultak büntetőtáborokká, ahol az okkal vagy ok nélkül kényszermunkára ítélt hadifoglyokat tovább dolgoztatták, együtt a szovjet állampolgárságú elítéltekkel.
A szovjet hadifogolytáborokban az életkörülmények gyakorta embertelenek voltak. Szovjet viszonylatban – ellentétben a nyugatival – előbb a kiszállítást is túl kellett élni. A szovjet táborokba került magyarok 60 százaléka előbb megjárta a magyarországi gyűjtőtáborokat, közülük szinte valamennyien a foksányi, máramarosszigeti, szambori átmeneti hadifogolytáborokat. A foglyok kiszállításának két fő útvonala alakult ki: Debrecen-Máramarossziget-Szambor-Kijev, illetve Szeged-Arad-Temesvár-Brassó-Foksány-Kisinyov-Csernyigov, vagy -Foksány-Konstanca-Odessza, vagy -Konstanca-Szevasztopol (hajóval), vagy -Konstanca-Novorosszijszk (hajóval).
A háború befejező szakaszában a m. kir. honvédség nyugatra távozott még harcoló alakulatai igyekeztek – a szovjet hadifogság elkerülése érdekében – a szövetséges haderők hadifogságába kerülni. A nyugati táborokban – a francia táborokat kivéve – általában jobb körülmények uralkodtak. Bajorországban például 10-100 fős csoportokat parasztgazdaságokhoz is „kikölcsönöztek”.
A nyugat-európai hadifogolytáborok elsősorban munkatáborok vagy egyszerű tartózkodási táborok voltak. A magyarokat nagyobb számban őrző táborok többsége osztrák és délnémet, illetve kisebb része francia területeken helyezkedett el. Alapvetően az angol és amerikai fogságba került magyarok közül mintegy 40-50 ezer főt – a nyugati szövetséges erők főparancsnoka, Eisenhower tábornok parancsára – átadtak jórészt francia, kisebb részben pedig holland, belga, dán és luxemburgi táborokba.
A hadifogságba jutottak másik csoportját képezték a szovjet hadsereg által Magyarország területéről hamis ígéretekkel (igazolás kiadása, romeltakarítás, hídépítés, különféle mezőgazdasági munkák) úgynevezett malenkij robotra elhurcoltak, akiknek zömét a német nemzetiségűek vagy a németes hangzású névvel rendelkezők alkották. Az elhurcoltakról nem készült részletes nyilvántartás, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. március 26-i rendelete alapján vezetett jegyzékek sem pontosak. Így korántsem pontos számítások szerint ez a szám elérte a 100 ezer főt. Az elhurcolt nőket, férfiakat, nem ritkán gyermekeket – az elhurcoltak alsó korhatára 14-18 év volt – a Szovjetunióba történő elszállításukig gyűjtőtáborokban helyezték el. A munkatáborok általában megegyeztek a hadifogolytáborokkal.
