Államerődítések a két világháború között Európában
Államerődítések a két világháború között Európában
A támadó és védő technika időszakos hullámzásaitól függetlenül az országerődítés célszerű vagy célszerűtlen voltát a földrajzi helyzet dönti el. Európa XIX–XX. századi hadtörténelmében csak az olyan tartós erődítési rendszerek voltak hatásosak, amelyek a hadászati elgondolással összhangban nagy területen zárták le a hadászati-hadműveleti irányokat, biztosan hárították el az ellenséges haderő támadását, és kedvező feltételeket teremtettek az erődvonal mögött felvonuló saját csapatok támadásba való átmenetéhez. Ezen alapvető követelményekből kiindulva a tartós erődítési rendszerek nagyobb részét a hatá-rok közelében, szélességben és mélységben összefüggően az 1930-as évek során építették meg. Szárnyaik természeti akadályokra (hegyvonulatokra, tengerpartra) vagy semleges országok határaira támaszkodtak.
Az államerődítés rendszeréhez tartozott az ország mélységében lévő fontosabb területek (útcsomópontok, átkelőhelyek stb.) védelemre való előkészítése is. Ezeket a kedvező terepszakaszokon tábori erődítési elemekkel megerődített védőállások és védőövek formájában 242hozták létre, amelyek kivitelezésére csak a háború folyamán került sor. A korabeli szakirodalomban találkozhatunk más – az államerődítéshez sorolt – rendszerekkel is. Ilyenek a megerődített zónák, hídfők, vonal- és területerődítések, hegyi terepen létrehozandó záróművek stb. Ezek a fogalmak olyan tábori, illetve tartós erődítési munkálatokra vonatkoztak, amelyeket rendszerint még békében végeztek el.
A tartós erődítési építmények, elsősorban az erődelemek létrehozásánál páncélt, vasbetont, követ, esetleg téglát alkalmaztak, mindenkor arra törekedve, hogy az erőd személyzetét és fegyverzetét a leghatásosabb tűzfegyverek és repülőbombák hatásaitól megóvják. Ezért ezeket a tartós védelmi építményeket minden esetben a földbe süllyesztették. Az erődelemek előterében, a támadó mozgásának megnehezítésére és a védő tűzhatásának fokozására kihasználták a természetes akadályokat, bevágásokat, vízmosásokat, mocsarakat stb. Mindezeken túl nehezen leküzdhető műszaki zárakat telepítettek.
A határ menti területek erődítésénél két irányzat érvényesült. Amennyiben az államerődítés az ellenség betörése ellen készült, védőleges, ha a saját erők felvonulását és támadását biztosította és támogatta, akkor támadólagos jellegűnek tekintették. A vegyes államerődítés mindkét követelménynek megfelelt. A II. világháborúban részt vevő országok jelentős része rendelkezett többé-kevésbé összefüggő állandó erődítési rendszerekkel, amelyek a háború során kisebb-nagyobb szerephez jutottak. A korabeli hadtudósok és katonai vezetők azt vallották, hogy az erődök valódi értéke abban rejlik, mennyire képesek a hadsereg offenzív szellemben vezetett hadműveleteit megkönnyíteni.
Franciaország 1927-ben kezdte meg a mintegy 350 km hosszúságú Maginot-vonal kiépítését. Az erődrendszert úgy telepítették, hogy az új politikai határok teljes hosszukban védhetőek legyenek, valamint a határterületeken fekvő fontos ipar- és bányavidéket közvetlenül védje. Két alapvető részéből a Felső-Rajna menti övezet 2-3 kiserőd-sorból állt, s mélysége 2-10 km volt. A Maginot-vonal legerősebb része, az Elzászi övezet mélysége 200 km hosszan elérte a 20-25 km-t, s 25 nagy (tüzérségi), 27 közepes (gyalogsági) erődművet, 132 kazamatát és több száz önálló erődművet foglalt magába. Egy-egy fő erődművet, amely az erődcsoport területének uralgó pontjára került, néhol 100 m-re a földbe süllyesztettek. Az építkezés méreteire jellemző, hogy arcvonal-kilométerenként átlagosan 55 ezer t vasat és 3500 m3 betont építettek be. Az erődvonal mögött 50-80 km mélységben voltak a tartalékok elhelyezését szolgáló építmények, az előkészített tüzérségi tüzelőállások és a manővereket biztosító közlekedési vonalak. A Maginot-vonalat egészítette ki a francia–belga határon 1936 után kiépített Daladier-vonal, amely 450 km szélességben, 1-2 km mélységben kiépített tábori jellegű erődítés volt. A francia államerődítés második védelmi vonala a Maginot-vonal mögött 80-160 km mélységben húzódó megerődített várak és városok láncolatából állt, amelyeket még az I. világháború előtt elkészült övvár-rendszer kiegészítésével hoztak létre.
A belga államerődítés, az Albert-vonal francia mintára készült. Négy egymás mögött elhelyezkedő részre tagolódott, magába foglalva a határ menti erődsávot, az Albert csatorna megerődített vonalát, a Dyle-vonalat, valamint a mélységben előkészített állásokat. Az erődrendszer legerősebb része a Dyle-vonal Lüttich felé nyúló délkeleti szakasza volt, azon belül a kulcspontot az Eben-Email erődcsoport jelentette. Ez az erődcsoport 50-60 hektárnyi területen 30-35 korszerű erődelemet, nagyrészt géppuskával, páncéltörő löveggel és tábori lövegekkel felszerelt páncélkupolát foglalt magába.
A németek 1953 és 1939 között építették ki nyugati határaik mentén a francia–belga irányzattól alapvetően eltérő Siegfried-vonalat. Az összefüggő és nagy mélységű, arányosan elhelyezett erődelemekkel megerődített állásoknak egyrészt a széles körű támadó manőverezés, másrészt az aktív védelem lehetőségét kellett biztosítaniuk. A Siegfried-vonal 243550 km hosszan zárta le Németország és Hollandia, Belgium, Franciaország határát. Szélességben északi, középső és déli szakaszra, mélységben 2-3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb középső szakaszon mélysége a 40 km-t is elérte. Tartós erődítési építményei a 100-150 cm falvastagságú, nehézgéppuskával, páncéltörő és tábori tüzér lövegekkel felszerelt könnyű és közepes vasbeton erődök voltak. Az erődök közötti hézagokban nyílt géppuska- és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe 20 ezer tartós építményt építettek be. Sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a hatvanat.
A németek a háború során még több erődrendszert is építettek, illetve állítottak helyre. Így 1942-ben kezdték meg az ún. Atlanti-fal kiépítését, amely a francia tengerpart megvédésére volt hivatott. A tervből azonban csak néhány kikötő és néhány fontosabb partszakasz megerődítése valósult meg. Erődítéseikhez sorolható még a kelet-poroszországi (königsbergi) erődrendszer, valamint az ún. folyamközi és a balti erődítések.
A Szovjetunió 1929-ben kezdte meg nyugati államhatára mentén a Sztálin-vonal építését. Gerincét 1-2 km mélységben, széttagoltan telepített géppuskás kiserődök és vasbeton tüzérségi tüzelőállások műszaki zárakkal összehangolt rendszere képezte. A megerődített körletek löveganyagát 1938-ban korszerűsítették, de 1939-ben Lengyelország felosztásakor az államhatár nyugatabbra került, így az erődrendszer elveszítette jelentőségét. Fegyverzete az új határon kiépíteni tervezett erődítésekbe került át. A háború során a Szovjetunió belsejében kiépített erődítések közül a Szevasztopol körüli erődrendszernek volt kiemelkedő szerepe. A több, összefüggő erődövet a németek 1942-ben csak több mint ötnapos tüzérségi és légi előkészítést követően, négyhetes elkeseredett és veszteségteljes harc után tudták elfoglalni.
A finn Mannerheim-vonalat 1929-től kezdve építették a Karjala-földszoroson. A természetes akadályokat (tavakkal-erdőkkel átszegdelt terepet) kihasználó erődítési rendszer szélességben két, nagyjából azonos felépítésű megerődített körzetet, mélységben 40-80 km kiterjedésben három megerődített védőövet foglalt magában. Összesen mintegy 200 vasbeton és 980 fa- és földerődöt foglalt magába. 1939–1940 telén az ún. téli háborúban sikeresen szerepelt, azonban a békekötéskor a Szovjetunió birtokába jutott.
A Görögország északi határa mentén épült Metaxas-vonal kiserődök nem összefüggő, gyenge ellenállóképességű láncolatából állt. Kiépítésekor kihasználták az erdős-hegyes terep nyújtotta lehetőségeket, technikai hiányosságai miatt azonban síkvidéki része nem tudott ellenállni a német és az olasz támadásnak. Csehszlovákia határ menti erődrendszere és a Romániában a magyar határon kiépített Károly-vonal kiserődök 1-2 km mélységű láncolatából állt, azonban a nagyhatalmi politikai-területi döntések következtében a II. világháború folyamán egyik sem játszott szerepet. Olaszország határainak francia, osztrák és jugoszláv szakaszán a hegyes terep sajátosságaihoz jól idomuló erődrendszert épített ki. Jugoszlávia a harmincas évek elején folytatott erődítési munkálatokat magyar és olasz határán, de az erődök a háború folyamán csak rövid időre jutottak szerephez.
A Magyar Katonai Szemle hasábjain 1939 és 1944 között számos tanulmány jelent meg az európai erődrendszerek felépítéséről és működésének tapasztalatairól. Ekkor már voltak olyan erődrendszerek a Honvédség birtokában, amelyeket tanulmányozni lehetett. Így 1938-ban az első bécsi döntéssel a csehszlovák erődrendszer délkeleti szektora, 1940-ben a második bécsi döntéssel a román Károly-vonal került harc nélkül magyar kézre. 1940-ben a németek az óriási költségekkel kiépített francia Magiont-vonalat nemcsak megkerülték, hanem három helyen át is törték. A következő évben a görög és a jugoszláv erődrendszerek áttörése jelentett felhasználható harci tapasztalatokat. Végül a szovjet megerődített vonalak áttörése hozott olyan tapasztalatokat, amelyeket a Honvéd Vezérkar, 244illetve Erődítési Parancsnokság felhasználhatott az Árpád-vonal építésénél és már megépített részeinek korszerűsítésénél.
Nézzünk néhány véleményt, amelyek talán a legfontosabb tapasztalatokat foglalják magukba. Kozár Elemér vezérkari őrnagy (az erdélyi 2. hadsereg későbbi vezérkari főnöke) ezt írja: “...az állandó erődítések magukon hordozzák a közvetlen védelem merevségének hátrányait. Ugyanis a védelmi rendszer meg nem támadott zöme összes élő és holt erővel – fegyvereivel – teljes mértékben kikapcsolódik a küzdelem eldöntéséből. S miután áttörhetetlen erődrendszer nincs, ezért állandó erődítéseket csakis oly – természetes védelmi vonalak esetében célszerű építeni, ahol az ellenség támadása a természet alkotta akadályok által néhány meghatározott irányra van korlátozva. Ily esetben nagy értéket képviselnek, mert viszonylag csekély közvetlen védelmi erővel megtámasztva (főleg gyalog seregtestek) hatalmas feltartóztató és felmorzsoló erőt képviselnek, míg a haderő zöme (főleg gyors seregtestek) a legkedvezőbb feltételek között végrehajtható ellentámadásokra állhat rendelkezésre.”1
1 Magyar Katonai Szemle 1941/7. 34–43. p.
Ezt a gondolatsort támasztja alá Varró László vezérkari százados, amikor sorra veszi a tapasztalatokat: “Sokan meggyőződésből, még többen felületes megítélés alapján az utolsó évek háborús tapasztalatai kiértékelésekor arra az álláspontra helyezkednek, hogy az országerődítés elhárító képessége nem áll arányban a ráfordított tetemes költséggel.”2
2 Magyar Katonai Szemle 1942/1. 67–72. p.
Magyarország 1940-ben kezdett hozzá a hegyvidékhez illeszkedő Árpád-vonal kiépítéséhez. Dél-Erdély visszacsatolása vagy megszállása esetén az elképzelések között szerepelt a Déli-Kárpátok átjáróinak megerődítése is. Ezzel a Kárpát-medence zárttá vált volna: a Vaskapu után a Duna, majd a Dráva jelent jól védhető természetes védővonalat.
