„...kilátástalannak tartja a további harcot”
23„...kilátástalannak tartja a további harcot”
1944. október 15. Az orosz már mélyen bent járt hazánk földjén. A harcok Észak-Erdély, Körös, Szabadka vonalában dúltak. A németek nagy ellentámadásokat ígértek, melyeknek a Nyírségből és a Duna–Tisza közéről kellett volna megindulni.
Budapesten az a hír járta, hogy forradalom készül. Az egyik „jól értesült” hírforrás úgy tudta, hogy baloldali forradalom lesz, a másik éppen ennek az ellenkezőjét állította és a „nyilasok” forradalmát jósolta. Mindenki tudott valami hátborzongatót, csak mi, szolgálatot teljesítő katonák nem voltunk tájékozottak a készülő eseményekről. Felsőbb parancsra a csapatok és a parancsnokságok a laktanyákban maradtak, szigorú készültségben. Tájékoztatást senki sem adott. Ellenséges repülők éjjel-nappal bombázták a fővárost.
Október 15-én a kora délutáni órákban, többször egymás után meglepő hírt közölt a rádió. A kormányzó bejelentését olvasták fel20, mely szerint kilátástalannak tartja a további harcot, és az oroszoktól fegyverszünetet kér. Bár mi – a csapattal állandó érintkezésben lévő katonák – régen tudtuk, hogy a magyar nép egy része nem harcol lelkesedéssel és önfeláldozóan hazájáért, és azt is láttuk már 1943 januárjától – a doni orosz áttöréstől kezdve ismételten bebizonyítva –, hogy ezt a háborút a harcéteren megnyerni már nem lehet, mégis megrázott bennünket ez a hír. Megrázott mint magyar embert, mert a leghivatalosabb helyről közölték azt, amit félve mindenki sejtett, de senki sem mert a nyilvánosság előtt kimondani, hogy ezt a háborút is elvesztettük. Olyan érzés ez, mint ami a hozzátartozókat elfogja, amikor hosszú, súlyos betegség után meghal a családtag. Mindenki számolt már vele, a bekövetkezett rideg tény mégis megdöbbent mindenkit. Ez a hír is megdöbbentett apát, anyát, testvért, akik hozzátartozóikat áldozták fel a harctereken és a légibombázások alatt, megdöbbentette a hajléktalanná váltakat és koldusbotra jutottakat. Hát mégis hiábavaló volt minden áldozat, amit a sors és a legfőbb vezetők idáig követeltek? Merthogy a fegyverszünet után feltétel nélküli megadás, azután pedig megszállás következik, ezzel minden józanul gondolkodó egyén tisztában volt.
20 A kormányzó kiáltványa 13 órakor hangzott el elsőként a rádióban.
S ha már a szövetséges német megszállás annyi keserűséget okozott, milyen lesz a győzedelmeskedő ellenség megszállása? Ennek a képnek a kialakulásáról bőségesen gondoskodott a német szolgálatban álló propaganda, helyszíni közvetítések, színes leírások formájában. Eme hírek nyomán borzadva gondolt az orosz katonák bevonulására mindenki, akinek női hozzátartozója volt.
Megrázott a hír bennünket, katonákat is. Hiszen eddig minden felsőbb fórum, kormányzónk, legfőbb hadurunk is a magyar földért körömszakadtáig menő harcot követelte. Végső erőfeszítésre, önfeláldozásra kaptunk parancsot. Ezt kellett – felsőbb rendeletre – beleoltani alárendeltjeinkbe, ezzel kapcsolatban idéztek példákat a magyar történelemből a hadparancsnok és az újságcikkek. És most, máról holnapra megváltozott minden? Hiszen tudtuk, hogy nem fogjuk bírni ezt a harcot, de az ellenfél is többre értékeli azt a küzdő felet, akinek fegyver van a kezében, mint azt, aki eldobja a fegyvert. Ezt tanította a történelem is. Merthogy a csapatok zömének kezéből kihull a fegyver, ha megtudja a kormányzó proklamációját – azt biztosra vettük. Nem volt a mostani magyar nép harcra, kitartásra, nélkülözésre, önfeláldozásra nevelve. E tekintetben messze állott ellenfele, az orosz katona mögött. Ezt be kell ismernünk. Láttuk a rosszul táplált, rosszul ruházott orosz katonát a neki idegen földön napokig étlen-szomjan a mocsárban meghúzódni, vizesen, esőben, hóban, fagyban, de kitartóan és mozdulatlanul várni mindaddig, amíg megsokasodva éjnek idején előretörhetett és meglephette állásainkat. Fájt a katonaszív, hogy a magyar katona saját hazája védelmében erre nem képes.
Miért nem tette ezt a magyar vezetés akkor, amikor az orosz csak a határainkon állt? Akkor sem volt jobb a helyzet. Hogyan lehet az, hogy kormányzónk akkor a hozzá legközelebb álló tábornokára, főhadsegédére, Miklós tábornokra bízta a legveszélyesebbnek tartott határszakaszon harcoló magyar hadsereg parancsnokságát? S hogy e hadseregen kívül még két magyar hadsereget állítottak fel? Ezeket a hadseregeket a legnagyobb erőfeszítéssel szerelték fel, és a végsőkig való ellenállásra kaptak parancsot. Miért volt idáig a sok hiábavaló áldozat?
Ezek a kérdések kergették egymást mindenki fejében, amikor újra rendkívüli híradásra hívta fel a rádió a figyelmet: a vezérkar főnöke közölte, hogy a kormányzó úr szavai nem úgy értendők, miszerint a fegyvert azonnal le kell tenni. A harc tehát tovább folyik, a fegyverszüneti tárgyalások alatt is, melyek még meg sem kezdődtek.
A páncéloshadtest parancsnokságán tartózkodtam ebben az időben, törzsem körében. Minden arc kérdőjel volt körülöttem. Mindenki tőlem várt ott további magyarázatot, amit én sem tudtam adni. A miniszter és a vezérkar főnöke nem voltak hozzáférhetők, felkerestem tehát a vezérkar főnökének helyettesét, vitéz László Dezső altábornagyot21. Ő sem tudott mást mondani, mint amit eddig hallottunk. Visszamentem tisztjeim közé. A lehetőségekről beszélgettünk, melyek megítélésére semmi szilárd támpont nem állott rendelkezésünkre.
21 László Dezső (Lovászpatona, 1893.07.23. – Budapest, 1949.06.08.) altábornagy, 1944. november 1-től vezérezredes. 1944 áprilisában német nyomásra a vezérkar főnökének helyettesévé nevezték ki. 1944. október 16-ától a háború végéig az 1. magyar hadsereg parancsnoka volt. 1946-ban a nyugati szövetségesek kiszolgáltatták a magyar kormánynak. Háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték.
Légiriadós, sötét este volt, amikor segédtisztemmel, Gulyás Gyula őrnagygyal gépkocsin hűvösvölgyi lakásunk felé mentünk. Az Új Szent János Kórház tájékán a sötétben fegyveres emberek tartóztatták fel kocsimat. Amikor abból dühösen kiugrottam és a megállítás oka felől érdeklődtem, a rendőrökből és furcsa, eddig még nem látott egyenruhába öltözött emberekből álló csoport azt felelte, csak igazolvánnyal lehet közlekedni. Az igazolványokat az Olasz fasor egyik házában adják. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy reám vonatkozóan a katonai hatóság intézkedik, attól pedig semmi ilyen rendeletet nem kaptam, haza akarok tehát menni. Erre azt válaszolták, hogy őket is a katonai hatóság állította ide, az a parancsuk, hogy kivétel nélkül mindenkit küldjünk a megjelölt Olasz fasori házba, ott különben is kapunk mindenről felvilágosítást. Egyik puskás ember már fel is állt a gépkocsi lépcsőjére és a vaksötétben irányította a gépkocsivezetőt. A kérdéses ház – melynek számát nem láthattam, a városmajori sétánnyal szemben lévő oldalon volt. Előtte sok gépkocsi és nagy lótás-futás volt. A villaszerű ház a légoltalmi rendeletek értelmében, a többihez hasonlóan, teljesen sötét volt, és kísérőnk zseblámpájának segítségével találtuk meg a feljáratot. A lépcsőház tele volt a már említett, ismeretlen egyenruhás, fegyveres emberekkel, hasonlóképpen az első emeleti terem is, melybe vezettek. Az emberek valamennyien „nyilas” karszalagot viseltek és egymást hangos „Harc!’” kiáltással üdvözölték.22 Most láttam csak, hogy a nyilaskeresztes párt valamilyen helyiségébe kerültünk. Az elém jövő egyenruhás férfiban csak néhány perc után ismertem fel vitéz Bolhóy tartalékos századost, aki a harctéren hadosztályom vonatának parancsnoka volt. Örömét fejezte ki, hogy körükben üdvözölhet. Siettem felvilágosítani, hogy nem a magam jószántából jöttem ide, hanem ide küldtek, mert állítólag itt kapok közlekedési igazolványt. Megmondtam a körém gyűlt férfiaknak, hogy én tényleges katona vagyok, aki elöljáróitól kapja a parancsot, és az én jövő magatartásomat a kapott parancsok szabályozzák. Ne értsék félre jövetelemet, én csak közlekedési igazolványt óhajtok itt kapni, mert haza akarok menni a lakásomra. Adtak is egy piros-fehér csíkozású papírlapot, melyet a gépkocsi szélvédő üvegére kell ragasztani, és egy kísérőt is kaptam, hogy zavartalanul a lakásomra hajtathassak.
22 Ismereteink szerint a nyilas köszöntés így hangzott: „Kitartás!”, amelyre „Éljen Szálasi!” volt a válasz. E köszöntési módot a honvédségnél 1944 decembere végén rendelték el, de nem vált általános gyakorlattá.
Éjszaka szórványosan néhány puskalövés volt hallható a városból. Éjféltájban jelentette a páncéloshadtest-parancsnokság ügyeletes tisztje a lakásomra távbeszélőn, hogy az I. hadtest parancsnokát, Aggteleky altábornagyot alighanem letartóztatták23, mert az ottani beosztott tábornok, Hindy vezérőrnagy24 vette át a hadtestparancsnokságot, illetve ő adott parancsokat. Nevezetesen az 5. gépkocsizó zászlóalj parancsnoka, Latorczay ezredes vonakodott valamilyen parancsot végrehajtani, melyet Hindy vezérőrnagy adott ki. Erre Hindy elrendelte Latorczay ezredes letartóztatását25. A páncéloshadtest ügyeleti tisztje Vaska ezredest26, az 1. gépkocsizó ezred parancsnokhelyettesét rendelte ki a letartóztatás foganatosítására. Latorczay ezredes fegyveresen ellenállt, mire Vaska ezredes járőre is fegyvert használt, melynek eredményeként Latorczay ezredes megsebesült. Erősen kifogásoltam az ügyeleti tisztnek, Kaffka ezredesnek, miért most jelenti az esetet, miért nem akkor jelentette ezt nekem, amikor a bajtársi vérontásnak még elejét tudtam volna venni.
23 Aggteleky Béla (Sopron, 1890.09.14. – Genf, 1977.08.04.) altábornagy. 1944. október 8-tól a budapesti I. hadtest megbízott parancsnoka, egyben a budapesti helyőrségben tartózkodó katonák legfelsőbb elöljárója. 1944. október 15-én nyilas érzelmű beosztottai letartóztatták, később azonban szabadon engedték. 1945 februárjától 1948 júliusáig orosz hadifogságban volt. A HM igazoló bizottsága igazolta. 1950-ben nyugdíját megvonták, kitelepítették. 1956 után – úgy tudjuk, hivatalos engedéllyel – Svájcba távozott, és Genfben élt 1977-ben bekövetkezett haláláig. Kiterjedt levelezést folytatott az emigráció számos tagjával. Az ebből keletkezett gyűjteményt még életében a Hadtörténelmi Levéltárnak adományozta, melyet genfi otthonában én (K. J.) vettem át az átadásról szóló írásbeli nyilatkozattal együtt.
24 Hindy Iván (Budapest, 1890.06.08. – Budapest, 1946.08.29.) vezérőrnagy, 1944. november 1-től altábornagy, 1945. február 1-től vezérezredes. 1943-tól a budapesti I. hadtestparancsnokság beosztott tábornoka. 1944. október 15-én letartóztatta parancsnokát, Aggteleky altábornagyot és átvette az I. hadtest parancsnokságát. Ezzel párhuzamosan 1945. február 12-ig ő volt a Budapesten körülzárt magyar erők parancsnoka is. 1946-ban a szovjet hadifogságból történt kiadatása után a népbíróság halálra ítélte és kivégezték.
25 Latorczay Lőrinc (Munkács, 1892.08.07. – Miskolc, 1948.10.06.) ezredes. 1944. október 15-én a 4. gépkocsizó lövész pótezred parancsnoka. A Szálasi-kormányra nem tette le az esküt. Eljárást indítottak ellene és nyugatra hurcolták, ahol amerikai fogságba esett. Hazatérése után 1946-ban igazolták. Mivel a Tanácsköztársaság leverése után Borsod megyében nemzetvédelmi tisztként működött, népellenes bűntett vádjával 1947-ben eljárást indítottak ellene, és a miskolci népbíróság halálra ítélte.
26 Vaska Ernő ezredes 1944. október 15-én az 1. gépkocsizó pótezred parancsnoka volt.
Mindnyájan szorongva vártuk, mit hoz a reggel. A rádió az elmúlt délután, sőt éjjel is ismételten bemondta, hogy Beregfy vezérezredes27 jelentkezzék a Honvédelmi Minisztériumban.
27 Beregfy Károly (Cservenka, 1888.02.12. – Budapest, 1946.03.12.) vezérezredes 1944. május 26-tól július végéig az 1. magyar hadsereg parancsnoka volt. Felmentését követően, augusztus 17-én a tábori póthadsereg élére nevezték ki. 1944. október 16-tól a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere és egyúttal a honvéd vezérkar főnöke. 1946-ban a népbíróság halálra ítélte és kivégezték.
