„...kiábrándult mindenből, ami »nagynémet« volt”
17„...kiábrándult mindenből, ami »nagynémet« volt”
Ami a német politikai vezetést illeti, annak jellemzésére elegendő, ha csak azt említem fel, milyen érzelmeket tápláltak az elfoglalt területek lakói Németországgal kapcsolatban.
A tiszta német ajkú és német származású Ausztria népe velünk, magyarokkal szemben ekkor már nagyon lesújtóan nyilatkozott az „Anschlussról”, dacára annak, hogy katonai vonalon sok osztrák tiszt került magas állásba. Az évszázadokon keresztül magyar éléstárból táplálkozó osztrák nép azonban nem tudott szó nélkül beletörődni az akkor már koplalássá alakult nélkülözésbe. Politikai és gazdasági vonalon csak az tudott érvényesülni, aki beállott lelkes nemzetiszocialistának. A szabad véleménynyilvánításhoz szokott bécsiek közül számos ismerősöm panaszkodott a besúgó rendszer kibírhatatlan működésére. Fájt az osztrák népnek, hogy a német színművészet és irodalom karikatúraalakot csinált az osztrákból, de katonájára, gazdasági és ipari termékeire a kizsákmányolással határos mértékben tette rá a kezét a német központi vezetés. Az a lakosság, amely az Anschluss idejében – mondhatni 80%-ban – lelkesedett a „nagynémet” birodalmi eszméért, most már teljesen kiábrándult mindenből, ami „nagynémet” volt.
Küldöttséget vezettem Bécsbe1944 áprilisában az ottani hadsereg-kiállítás megtekintésére. Ez alkalommal igen sok volt osztrák tiszttel jöttem öszsze, kik részben már régen nyugdíjban voltak, részben pedig a német hadseregben ténylegesen szolgáltak. Valamennyien egybehangzóan panaszkodtak a jelen viszonyokra, pedig olyanok is voltak köztük, akiket azelőtt nem is ismertem. A bécsi katonai körletparancsnok, Schubert gyalogsági tábornok helyettese, Sinzinger altábornagy, volt osztrák császárvadász tiszt úgyszólván szóba sem állt a Gauleiterrel10, aki a tiszteletünkre rendezett ebédeken mindig megjelent. Az egyik ebéd előtt a Gauleiter véletlenül éppen Sinzinger altábornagyot kérdezte meg, hogy hol fog ő – a Gauileiter – ülni. Sinzinger félvállról csak annyit válaszolt: „Ahol akar!” Érdekes fejleménye annak a helyzetnek, hogy a Hitler elleni június 20-i merénylettel egy időben ez a Sinzinger altábornagy letartóztatta ugyanezt a bécsi Gauleitert, természetesen nem Hitler-ellenes magatartásáért. A sikertelen merénylet után Sinzinger altábornagy tűnt el a nyilvános életből.
10 Egy meghatározott terület – Gau – politikai vezetője.
Ha már a testvér német népnél ilyen volt a hangulat, nézzük csak, milyen lehetett a megszállt népeknél.
A Cseh–Morva Protektorátusról elég, ha csak annyit említek, hogy a német hatalom képviselőjét, Heidrich protektort a csehek meggyilkolták. Természetesen ezt megelőzően és ezt követően több száz csehet küldtek a másvilágra a német protektorok, pedig szemmel láthatóan, a német birodalom összeomlása előtti utolsó pillanatig igyekeztek szőrmentén simogatni a cseheket. Úgy látszik, ennek a kéznek a simogatása is túl érdes volt.
A lengyel nép szívből gyűlölte a németet. Tudjuk ezt részint a Lengyelország elfoglalása után hozzánk menekült lengyelektől, akik nem akartak viszszamenni a „főkormányzósággá” alakított hazájukba, részint pedig az otthon maradt lengyel lakosságtól, akikkel alkalmunk volt érintkezésbe lépni. Pedig ennek a szerencsétlen, folyton szétosztott országnak nem kellett volna más, mint egy kis önállóság, egy kis nagylelkűség, egy kis saját hadsereg, néhány saját, lengyel vezető ember, egy kis irányított önkormányzat és kevesebb kizsákmányolás. Németország feltétlen szövetségest nyert volna benne Oroszország ellen, nem pedig ellenséget. Mert azzá lett, még a főkormányzóság alatt. Partizánokat szervezett, részint orosz támogatással, részint saját, nemzeti alapon a németek ellen. Ezekkel a partizánokkal 1944 júniusában már találkoztunk a Kárpátoktól keletre.
Hasonló volt az eset az ukránokkal is. Magam voltam szemtanúja, amikor 1941 júliusának első napjaiban Kolomeaban az ukránok az ott megjelenő Himer német tábornokot11 felszabadító hősként ünnepelték, pedig csak magánemberként volt ott a magyar csapatok körletében. Jelen voltam a városházán azon az üdvözlő beszéden, melyben az ukrán vezetőség és a kék-sárga zászlók alatt megjelent tömeg – ukrán függetlenséget remélve – ujjongott a német tábornok láttán, és boldogan ukrán–német együttműködést várt. 1944-ben ez a nép – teljesen kifosztva, gazdag termőföldje fölélve – tömegével adta a partizánokat a német csapatok ellen. Amíg ezek az eltévedt magyar ezredparancsnokot megvacsoráztatták és átvezették a rengetegen a visszavonulásban lévő ezredéhez, addig a közéjük került német katona nem jutott vissza többé sem csapatához, sem hazájába. Ez lett hát a felszabadító politika vége.
11 Himer, Kurt (Cottbus, 1888.12.12. – Keleti front, 1942.03.26.) vezérőrnagy, az 1941 március vége és augusztus eleje között Budapesten állomásozott német katonai összekötő törzs parancsnoka volt. 1941. június 30-án, majd július 5-én látogatást tett a fronton, ahol tárgyalt magyar, német, szlovák katonai parancsnokságok képviselőivel.
A szövetséges Románia a végén hátba támadta a rajta keresztülvonuló német csapatokat, pedig a románokban még az utolsó pillanatban is hitt a német politikai vezetés, vagy legalábbis remélte, hogy a román nép többsége mellettük fog kitartani. Ezért nem engedte, hogy magyar csapatok szállják meg a délkeleti és a déli erdélyi hágókat, nehogy a hű szövetséges románok megsértődjenek. Pedig minden kilátás megvolt arra, hogy az oroszok előtt kézbe lehet venni a hágókat. Ezek megfelelő védelmével a Magyarországra való orosz betörést fel lehetett volna tartóztatni, és a későbbi eseményeket teljesen más irányba lehetett volna terelni.
Mi volt az oka annak, hogy a német külpolitika nem tudott barátokat szerezni sem a legyőzött, sem a felszabadított, sem a szövetséges, de még a testvéri, német nemzetiségű államokban sem? Az okok: részint külpolitikai rövidlátás, részint a német alaptermészet rossz irányba való elfajulása. A külpolitikai rövidlátás abban nyilvánult meg, hogy Németország tájékozatlan volt barátai és ellenfelei lelki, szellemi és anyagi beállítottsága és felkészültsége felől. Általában mindent a saját mértékéhez viszonyítva összehasonlítólag mért, emellett azonban önmagát is csak felületesen ismerte. Német természetéből kifolyólag önmagát legtökéletesebbnek és legteljesítőképesebbnek vette ebben az összehasonlító számításban. A számítási hibák azonban előbb-utóbb kiütköztek és felborították a megoldás elképzelt lefolyását.
Németország nem számolt az osztrák nép lelkületével, mely minden volt, csak éppen megszabott, merev formák közé szoríthatónak nem lehetett nevezni. Az osztrák derűs kedély, egyéni szabadságszeretet, a hegyek világának lakói nem tudtak átalakulni mogorva, kimért katonapolgárrá, krumplit és murokrépát fogyasztó homoki németté. A szőlőhegyek útszéli feszületeihez és a dombok messzire fehérlő templomocskáihoz szokott osztrák nép nem tudott a vallásról, Istenről fölényesen nyilatkozó „valódi” nemzetiszocialistává lenni. Az osztráknak túl nagy volt az a népi közösség, melynek az „Anschluss” következtében részesévé vált, és amelyben nemcsak hogy nem élhette saját egyéni életét, hanem – a folytonos dresszúra következtében – bizonyos mértékben másodrendű lénnyé vált. Azt a népet akarta a német politikai vezetés ily keretek közé szorítani, amely nép – magyar lojalitás és talán széthúzás folytán – hosszú évszázadokon át vezető szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia életében.12
12 Téves megfogalmazás. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867 és 1918 között állott fenn.
A legnagyobb számítási hibát azonban Oroszország népei és az ország anyagi teljesítőképességének megítélésében követte el a német külpolitikai vezetés. Pedig meg lett volna a lehetőség az alapos hírszerzésre, hiszen tömegével éltek és élnek most is népi németek orosz földön. Tömegével mentek német mérnökök, szellemi és testi munkások a versailles-i Németországból Oroszországba, kik közül később sokan vissza is jöttek hazájukba. Nem tudtak volna ők beszámolni arról, hogy mi történik az Uraltól nyugatra és keletre, ha már a német külképviseletnek nem állott módjában erről tájékozódni? Avagy a szövetséges japán nemzet nem tudott e téren segíteni? Hiszen Berlin mindig tele volt „tanulni vágyó” japánokkal. Vagy talán más célja is volt ennek a nagy japán látogatásnak, mint a tudományos barátság ápolása? Eszembe jut egy eset. 1930-ban az olaszok hadiiskolájában, Torinóban öszszejöttem két japán vezérkari tiszttel. Egyszer azt kérdeztem egyiküktől, miért jöttek az olaszok hadiiskolájába, hiszen ők a német tudományos intézményeket szokták látogatni. Mosolyt és szomorúságot egyszerre visszatükröző japán arccal azt felelte az én japán barátom: „Tudja, mi küldünk most ide is, oda is embereket, kissé körülnézni. Az ember sok mindent lát!...”
Tény az, hogy Németország még négy évi harc után sem tudta, hogy mennyi lakosa van leghatalmasabb ellenfelének, az orosz birodalomnak.
A magyar diplomáciának 1941-től kezdve számos bizonyíték volt a kezében aziránt, hogy Románia csak a kedvező alkalomra vár a német szövetségből való kilépésre. Ezt a német külpolitikai vezetés nem hitte el nekünk. De kellemetlen is lett volna ezt elhinni, hiszen a román olaj és gabona a német számítás egyik alapját képezte. A kellemetlent az ember – ha diplomata is – soha sem hiszi el egykönnyen.
Olaszország „testileg-lelkileg” kimerült a hosszú hadviselésben. Az abeszszin hódítás13 – fölényes olasz felszereléssel és harci eszközökkel – még nagyszerűen ment, bár sok áldozatot követelt. Ám a nagyhatalmak szörnyű hadviselése, a harckocsik, a kegyetlen bombák, a tűzvész, a gyermekek és nők pusztítása, a „totális” háború már nem volt az olasz nép lelkületének való. Nem is bírta tovább.
13 1935–1936-ban Olaszország megszállta Abesszíniát, amely olasz Kelet-Afrika része lett. 1941-ben az angolok kiszorították az olaszokat az országból.
Magyarország szakadatlanul vergődött a népek országútján. Hová forduljon, kihez csatlakozzék?
Trianoni feldaraboltsága után – mint a Népszövetség becsületes tagja – megkísérelte nemzetközi fórum előtt lehetetlen helyzetét megismertetni és orvosoltatni. Apponyi Albert gróf14 genfi szónoklatait megtapsolták, az agg tudóst minden oldalról meggratulálták, de ügyünknek még csak a megvizsgálásához sem kezdtek hozzá. Pedig – kimutatottan – Magyarország teljesítette legpontosabban fizetési és egyéb vállalt kötelezettségeit. Azután – mint mindenki – a propagandához fordultunk. Ezzel óhajtottuk a világ figyelmét ügyünkre felhívni. Külföldi barátokat kerestünk, kik szóban és írásban megismertetik jobb sorsa érdemes népünket Európával és a nagyvilággal. Ettől reméltük a segítséget. Így jutottunk el az angol Rothermere lord15 személyéhez. Valóban kezdtünk ismertekké lenni Európában. Idegenek jöttek csodálkozni, szórakozni és mulatni hozzánk. Különösen akkor, amikor a „Cook” idegenforgalmi iroda is fiókot nyitott Budapesten. Angol, amerikai vadász, horgász, pólós és egyéb sporttársaságokkal lettek tele jobb szállodáink és élelmesebb mágnásaink kastélyai. Főleg azonban ételeink, különösen pedig italaink arattak általános tetszést. Ekkor lett híres barackpálinkánk is, de nemzeti ügyünk nem jutott előre. Kerestük a becsületes barátkozást szomszédainkkal is. Csehszlovákiával komoly tárgyalások folytak, Jugoszlávia felé maga a kormányzónk lépett fel kezdeményezően egy rádióbeszédében. Romániával az irodalom, a művészet és a sport jegyében kezdeményeztük a közeledést. Sajnos mindenütt eredmény nélkül. Nem segített rajtunk senki és semmi, egyedül a német és olasz barátság hozott kezdeti sikereket: szabad kezet kaptunk a magyarlakta határos – Trianonban elvesztett – területeink fokozatos visszaszerzésére, illetve Észak-Erdélyt a románok és általunk választott német–olasz döntőbíróság visszajuttatta hazánkhoz.16 Ezáltal azonban a német befolyás és ellenőrzés egyre jobban erősödött nálunk, és ránehezedett kül- és belpolitikánkra. Immár nem volt más választás, mint az úgynevezett „tengelyhez” való csatlakozás.17 Ez pedig belesodort bennünket az Oroszország elleni háborúba. A belépést siettette az oroszok támadó fellépése Kassa légibombázásával. Még korántsem volt meg az elhatározás az oroszok elleni hadjárathoz való csatlakozásra, amikor orosz repülők megtámadták ezt a védtelen várost, anélkül, hogy hadiállapotban lettünk volna egymással.18
14 Apponyi Albert gróf (Bécs, 1846.05.29. – Genf, 1933.02.07.) konzervatív politikus. 1919–20-ban a magyar békedelegáció vezetője, később a Népszövetségben Magyarország fődelegátusa.
15 Rothermere, Harold Sidney Harmswort, Viscount (1868–1940) angol sajtómágnás, politikus, a trianoni békeszerződést elutasító propagandakampánya (1927-től) révén rendkívül népszerű volt Magyarországon.
16 Németország és Olaszország külügyminisztereinek 1938. november 2-i döntőbírósági határozata viszszajuttatta Magyarországnak a Felvidék és Kárpátalja zömében magyarlakta részét, az 1940. augusztus 30-i pedig Észak-Erdélyt. A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelennek nyilvánították ezeket a döntéseket.
17 Németország, Olaszország, Japán 1940. szeptember 27-én megkötötte a háromhatalmi egyezményt, amelyhez Magyarország, Románia, majd Bulgária, Jugoszlávia és Horvátország is csatlakozott. Ezeket az országokat nevezték a második világháború idején tengelyhatalmaknak.
18 Történészek körében mindmáig nem alakult ki egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy kik bombáztak, illetve kik szervezték meg a támadást a város ellen. Véleményünk szerint (K. J.) az események hátterében a német politikai és katonai vezetés állott.
Magyarország becsülettel eleget akart tenni vállalt kötelezettségének. Fegyveres ereje színe-javát bocsátotta a német hadvezetés rendelkezésére. 1941-ben három korszerű hadtestet küldött a harctérre és számos hadosztályt az elfoglalt területek biztosítására. Mindezek felmorzsolódtak az orosz harctéren. Katonai felszerelés tekintetében úgyszólván kimerültünk. 1943-ban erőt kellett gyűjteni. 1944-ben ismét 3 hadtestes magyar hadsereg harcol a Kárpátok keleti lejtjein. Ekkor azonban már minden harcosban élt a „szövetséges hadviselés” sok-sok keserűsége, amit a német vezetés és sokszor a német csapatok velünk szemben tanúsított magatartása folytán le kellett nyelni. A szó nemes értelmében vett szövetségen sok csorba esett. Ekkor már – reálisan számítva – látni lehetett, hogy Németország ezt a háborút tökéletesen elvesztette. Felelős államférfiaink igyekeztek még menteni a menthetőt, és a lehetőségek után kutattak. Ekkor következett be 1944. március 19. – Magyarország lényegi megszállása a németek által. Ezzel a sorsunk végleg megpecsételődött. Magától értetődik, hogy ily előzmények után Magyarország nem képviselhette azt a szövetséges erőt, amely döntő kihatású lehetett volna a német külpolitikai célok megvalósításában.
Kire számíthatott hát Németország Európa, Ázsia és Amerika nagyhatalmai ellen megindított és felvett harcában? Mert a felsorolt államokat nem tudta maga mellett megtartani, a legyőzöttek segítségére természetesen nem tarthatott igényt. Nem maradt tehát más, mint önmaga. Itt követte el külpolitikai és katonai vonalvezetése a legnagyobb számítási hibát. Pedig csak egyszerű összeadási műveletet kell ehhez hideg fejjel végrehajtani. Összeadni azokat a kilométereket, amelyek hosszán a háborút folytatta a Kaukázustól az Északi-Jeges-tengerig, a norvég tengerparttól Spanyolországig és a Földközi-tenger északi és déli, afrikai partjain. Lehet-e ezen a vonalon csak német erőkkel győzni? Azután a 80 millió német ellen össze kellett volna adni az orosz, francia, angol, amerikai tömegek legalább 300 millióját. Lehet-e ekkora utánpótlási embertömeggel a versenyt felvenni? Az olaj-, a szén, a vas- és a háborúhoz szükséges egyéb nyersanyagkészletek reális összehasonlítása biztosan más elhatározásokat váltott volna ki a higgadtan mérlegelő diplomatákból és stratégákból, mint amilyeneket Hitler Németországa alkotott. A német nagy elhatározások vagy dilettánsok, hozzá nem értők, fantaszták, elvakult vagy beteg egyének fejében születhettek meg.
Fentebb feltettem azt a kérdést: mi volt az oka, hogy a német külpolitika nem tudott barátokat szerezni. Válaszoltam is rá: részint külpolitikai rövidlátás, részint a német alaptermészet rossz irányba való elfajulása. A külpolitikai hibákról beszéltünk. Nézzük most meg közelebbről ezt a német alaptermészetet.
Itt meg kell jegyeznem, hogy természet dolgában ég és föld különbség van a délnémet és az északnémet, a Rajna-vidéki német és a keleti német között, ha az ember az egyéneket egyenként veszi. A feszesen irányított hitleri vezetés azonban a hivatalos szerveket egységes „birodalmi mázzal” vonta be. A „mázolók” mindenütt a párt vezető emberei voltak. Ezek igyekeztek vezérüket, annak külső és belső megnyilatkozásait a legaprólékosabban, a legtöbbször túlzásba menően utánozni, és ők ültették át ezt előbb szűkebb környezetükre, majd mind szélesebb rétegekre, végül az egész hadseregre és külsőleg az egész birodalomra. A minta természetesen porosz volt, de – mint minden „divat” – ez is felülmúlta eredetijét, és poroszosabb lett a porosznál.
Az eredeti német a beszédmodorában határozott, kimért volt, a mostani német beszédmodora már parancsoló lett. A régi német tudott, a mostani tudálékoskodott. Ha a mintanémet valamit nem tudott, azt nyugodtan bevallotta. A hitleri német ilyet nem vallott be, hanem maga talált ki valamit, tehát – enyhén kifejezve – „költött”. Az első világháború németje beismerte a balsikert, a mostani ellenben nem. Helyette szépített, vagy éppen valótlant állított. A nincstelenség az eddig hozzáférhetetlen németet megvesztegethetővé tette. 1941-ben a Dnyeper arcvonalról hazaküldött lovasalakulatunk egy doboz szivarért szerzett vasúti szerelvényeket a német vasúti hatóságoktól, így a tervezett gyalogmenet helyett vasúton utazhatott hazáig. 1943 elején, a Dontól való visszavonulás alatt szivarért, dohányért mindig lehetett mozdonyt és vasúti kocsikat szerezni akkor, amikor hosszú szállítmányok torlódtak a pályaudvarokon mozdonyhiány miatt. 1944-ben a Kárpátoktól keletre a kis páncélöklöt kisfröccsért, a nagy páncélöklöt nagyfröccsért, a géppisztolyt szalonnáért vagy kolbászért vettük a német bajtársaktól. A Budapesten székelő Gestapo a zsidó származású Weiss Manfréd gyár tulajdonosát – a család részvényeinek átadása fejében – repülőgépen szállította el Lisszabonba. 1945-ben, amikor már a Wehrmachtnak sem volt benzinje, ugyancsak hazai javakért, lisztért, szalonnáért tudtunk több száz liter benzint szerezni törzsünk költözködéséhez. Sok ilyen példát lehetne még felsorolni.
Valamikor az olasz népet tartotta a közvélemény egoistának, önzőnek. Éppen ezért az önzés legmagasabb fokát nemzetközien is olaszul jelölték meg: „Sacro egoismo”19 – hallotta az ember, ha önzésről folyt a szó. Az olasz önzés azonban eltörpül amellett, melyet Hitler Németországa termelt ki. Mindent saját maga részére megkaparintani, tekintet nélkül a társra, szövetségesre vagy szomszédra. Nemzeti és egyéni tulajdonsággá vált ez a törekvés az új Németországban. Sok kellemetlen esetben nyilvánult meg ez a jellemvonás, mind a politikai és katonai életben, mind pedig az egyéni érintkezésben. Élelmiszer és egyéb anyag gyűjtését a megszállt országokban éppen úgy, mint a baráti, szövetséges államokban, oly mértékben űzték, hogy utánuk a lakosságnak nélkülözni kellett. Katonai elszállásolás tekintetében olyan igényekkel léptek fel ellenségnél és jó barátnál egyaránt, hogy feltétlenül gyűlöletet váltottak ki maguk iránt mindkét helyen. Magyarországon zászlóaljparancsnoktól felfelé minden német tiszt kastélyt követelt magának. A német törzsek a legjobb üdülőhelyek legjobb szállodáit vagy a legnagyobb vidéki kastélyokat foglalták le maguknak azok minden felszerelésével és készletével együtt. Természetesen az ilyen magatartás nem volt alkalmas arra, hogy az elfoglalt ország lakosságát megnyerje, avagy szövetségesének őszinte barátságát megtartsa.
19 Szent önzés.
Ezt hozta nekünk, magyaroknak 1944. március 19.
