Az erődítési parancsnokság
Az erődítési parancsnokság
Laborc Gyula visszaemlékezése azzal zárult, hogy a magyar–román háborús helyzet miatt kivonták századát a Tisza és a Tarac völgyéből. Valóban, 1940 nyarán pattanásig feszült a magyar–román viszony. A Szovjetunió akkor küldött Romániának ultimátumot Besszarábia és Észak-Bukovina átadására. Románia nehéz helyzetét látva a magyar politikai vezetés elérkezettnek látta az időt Erdély visszaszerzésére. Mivel Románia minden magyar igényt mereven visszautasított, a magyar kormány elrendelte a honvédség részleges mozgósítását és felvonulását Románia 104ellen. Hitler nem engedhette meg, hogy szövetségesei között háborús konfliktusra kerüljön sor, ezért tárgyalást javasolt. A Turnu Severinben megkezdett tárgyaláson a felek álláspontja nem közeledett, ezért mindketten elfogadták az egyszer már bevált, német–olasz döntőbíráskodást. Így került sor 1940. augusztus 30-án a „második bécsi döntésre”. Észak-Erdély a Székelyfölddel, Nagyváraddal és Kolozsvárral Magyarországhoz került. Ezzel további, a Keleti-Kárpátok főgerincén húzódó ezeréves határszakasz erődítésének feladata hárult az erődítési részlegre, aminek az adott összetételben már nem tudott megfelelni. A műszaki századok számát sem lehetett szaporítani, de a harcoló műszaki alakulatok hosszú időn keresztül segédmunkára való alkalmazása is nagy kiesést jelentett a harckiképzésből. Az építési terület kiterjedésének jelentős növekedése megkövetelte a szervezet átalakítását. Addig úgy tűnt, hogy a kárpátaljai erődítések jelentős része elkészült. A vasbetonból készült páncéltörő lövegállások és géppuska-tüzelőállások nagy része kész volt, a gyalogság nyílt tüzelőállásainak kiépítése pedig már nem a műszaki századokra várt, hanem a megszálló csapatoknak kellett volna folytatni a munkát, munkásszázadok igénybevételével.
1940 tavaszán-nyarán azonban olyan hadiesemények zajlottak, amelyek tapasztalatai miatt újra kellett gondolni az egész addig épített rendszert. A német hadsereg részben áttörte, részben megkerülte a bevehetetlennek kikiáltott francia Maginot- és a belga Dyle-erődvonalat. Ki kellett tehát szűrni a Keleti-Kárpátok addig elkészült erődítései közül azokat az elemeket, amelyek a francia és belga erődrendszerek esetében nem váltak be. Észak-Erdély viszszatértével pedig immár olyan rendszerben kellett gondolkodni, ami az Uzsoki-hágótól az Ojtozi-szorosig egyetlen, összefüggő védvonalat képez.
1940 őszén Paleta Géza alezredes vezetésével a HM 7/m. (műszaki) osztály és az erődítési részleg szakembereiből ötfős szemlebizottságot küldtek ki a németek által elfoglalt Maginot-vonal és a belga erődrendszer tanulmányozására. A szemleútról számos publikáció született, amelyek a Magyar Katonai Szemle hasábjain részletesen tárgyalták 105az áttört nagy erődvonalak kudarcának okait. Lázas munka kezdődött az erődítési részleg tervezőcsoportjánál. 1940 őszén-telén Hárosy Teofil vezetésével elkészült az összefüggő erődrendszer terve, ami most már egy rendszerbe foglalta a Keleti-Kárpátok teljes területének erődítését. Akkor jelent meg hivatalosan az „Árpád-vonal” elnevezés is. Az Árpád-vonal már nem hasonlított a passzív, helyhez kötött védelmi harcra tervezett Maginot-vonalhoz. A védelmi harc a védők sorozatos ellentámadásaira, meglepő manővereire épült. Minderről az erődítések elméletét tárgyaló részben, Hárosy Teofil igen alapos tanulmányából vett szemelvények segítségével, már esett szó.
1941-re az eladdig más osztályok és szervezetek szakembereit alkalmazó Haditechnikai Intézet erődítési részlege jelentős változáson ment át. A honvéd vezérkar főnökének 1941-re szóló szervezési intézkedésében52 elrendelték az úgynevezett Erődítési Parancsnokság felállítását, amely a VKF 7/m. osztályán keresztül a vezérkari főnöknek volt alárendelve. Az Erődítési Parancsnokság a már építés alatt álló kárpátaljai védelmi művek mellett felügyelte a Keleti-Kárpátokban felállítandó hasonló „erődökkel” kapcsolatos munkálatokat is. A végcél egy összefüggő, de nem a határon végigfutó, völgyzáró erődítéseken alapuló, aktív védelmi rendszer kiépítése volt a visszakerült kárpáti határszakaszon.
52 HL VKF B/237. 277/1948/1988. sz. mikrofilm-lap.
A magyar katonai vezetés a szűkös anyagi lehetőségekhez mérten igen jól ellátta anyagi eszközökkel az Erődítési Parancsnokságot.53 Nagy vonalakban tájékozódhatunk az erődrendszer építésének pénzügyi hátteréről. Az állami költségvetésből a Honvédelmi Minisztériumnak juttatott összegek nagyságából következtethetünk a méretekre. 1939. július 1. és 1940. december 30. között – ez másfél év – a Honvédelmi Minisztérium 14,2 millió pengőt fordított építkezésekre. Ez éppen 10 millió pengővel haladta meg az 1937–38-as hasonló időszak építkezési célokra fordított 106teljes összegét.54 Minden átszámítás hamis, mégis érdemes megjegyezni, hogy abban az időben, az 1938-as árfolyamon, 1 pengő 4,4 dollárt ért. Egyetlen esztendő alatt háromszorosára nőttek az építkezésre fordított kiadások. 1941-ben mindössze 6,8 millió pengőt szavazott meg az Országgyűlés katonai építkezésekre. Az első háborús esztendő a költségvetésben is éreztette hatását. Tekintettel arra, hogy a visszacsatolt területekre előirányzott beruházások nagy része megvalósult, a megszavazott összeg is kevesebb lett. A honvédség az évben új harci eszközöket nem is tudott vásárolni, így a teljes összeget az erődítési munkálatok folytatására fordították.55 Az 1942-es költségvetés ismét emelkedést mutatott, mert 19 millió pengőt szánt az erődítési építkezések folytatására.56 A háború utolsó két esztendejében pedig már az infláció is éreztette hatását, mert az erődítési munkálatokra és katonai építkezésekre fordított összegek immár csillagászati magasságokba emelkedtek. Abban az időben kezdődött meg az Árpád-vonal összefüggő rendszerré tétele, valamint a Hunyadi- és Szent László-állás kiépítése a Keleti-Kárpátok előhegyeiben. 1943-ban 67 millió, 1944-ben 67,5 millió pengőt fordítottak e célra.57 Ezek a számok is beszédesen mutatják, milyen sokat költött az állam határainak megerősítésére, mert ezen összegek nagy részét az Árpád-vonal építése során költötték el.
53 Bár nem maradtak fenn pontos kimutatások, az erődítési kirendeltségek milliós költségvetéssel gazdálkodtak. Erről egybehangzóan nyilatkoztak az egykori kirendeltségvezetők.
54 Az 1937., 1938., 1939., 1940. évi Állami Költségvetés. Idézi Schäffer József: Magyar erődítési rendszerek a Keleti-Kárpátokban 1939–44 című diplomadolgozatában. (Országgyűlési Könyvtár) 17. o. (A továbbiakban Schäffer.)
55 Az 1941. évi Állami Költségvetés. Schäffer, 17. o.
56 Az 1942. évi Állami Költségvetés. Schäffer, 17. o.
57 Az 1943, 1944. évi Állami Költségvetés. Schäffer, 17. o.
Az 1938–1940 között visszatért területeken is jelentős építési munkákat végeztek. Sok utat, vasutat és hidat kellett pótolni, e kiadások azonban nem a Honvédelmi, hanem a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium költségvetését terhelték. 1941-ben például az államépítészeti hivatalok közutakra és közforgalmi hidak építésére 138 108millió pengőt kaptak,58 1942-ben pedig 36,7 millió pengőt költöttek szállítási vonalak építésére.59
58 Az 1941. évi Állami Költségvetés. Schäffer, 17. o.
59 Az 1942. évi Állami Költségvetés. Schäffer, 17. o.
Magyar szemlebizottság a belga erődrendszert tanulmányozta.
Tapasztalat: a passzív, helyhezkötött védelmi harc eredménytelen, ráadásul nagyon költséges.
Tapasztalat: ez a belga erőd egyetlen lövést sem adott le, mert nem támadták.
Tapasztalat: a passzív, helyhezkötött védelmi harc eredménytelen, ráadásul nagyon költséges.
Tapasztalat: ez a belga erőd egyetlen lövést sem adott le, mert nem támadták.
Magyar szemlebizottság a Maginot vonalnál 1940 őszén
Tapasztalat: A németek nem arcból támadtak, hanem átkarolás után az erődök bejáratát lőtték.
Tisztelgés Andre Maginot emlékművénél. Következtetés: Új utakat kell keresni, Maginot védelmi rendszere nem működik.
Tapasztalat: A németek nem arcból támadtak, hanem átkarolás után az erődök bejáratát lőtték.
Tisztelgés Andre Maginot emlékművénél. Következtetés: Új utakat kell keresni, Maginot védelmi rendszere nem működik.
Összegezve megállapítható, hogy az ország politikai és katonai vezetése az Árpád-vonalat kulcsfontosságúnak tekintette az ország védelme szempontjából. Úgy vélték, hogy az erődrendszer jelentősen növelheti hazánk biztonságát, és hozzájárulhat a frissen visszaszerzett területek megóvásához.
Az Erődítési Parancsnokság fokozatosan hatalmas, többezer fős szervezetté nőtte ki magát. Szükség is volt ekkora apparátusra, mert a feladat maga emberfeletti teljesítményt követelt. Az Erődítési Parancsnokság szervezete nehezen áttekinthető, igen gyakran változott; folyamatosan, a feladatoknak megfelelően bővült, és egészült ki új elemekkel. 1941 áprilisától 1942. március 9-ig hivatalosan nem is rögzítették az Erődítési Parancsnokság szervezetét, de nem is lett volna célszerű, hiszen senki nem tudta még felmérni, hogy pontosan milyen intézetekre is volna szükség. A Parancsnokság, miután kivált a Haditechnikai Intézetből, a Honvéd utcában nyert elhelyezést, és a HM. 7/m. osztályán keresztül gyakorlatilag minden olyan tiszttel és szakemberrel rendelkezett, akik az erődítések tervezésénél és kivitelezésénél számításba jöhettek. A 7/m. osztály kettős alárendeltségű osztály volt, ami azt jelentette, hogy mind a Honvédelmi Minisztérium, mind a vezérkar illetékességi körébe tartozó ügyekben intézkedhetett.
Így az Erődítési Parancsnokság számára nem is volt szükség pontos szervezeti keret megállapítására. Azt csak az 1942. március 9-én kelt A-102 jelű „Szervi Határozványok az Erődítési Parancsnokság számára” című szolgálati könyv rögzítette, amit 1943 folyamán kétszer is módosítottak, mindannyiszor alaposan átrendezve az addigi szervezetet. 1944-ben már nem is rögzítették a szervezeti változásokat, hiszen nem az volt a fontos, hanem maga a munka. Nem célom pontos és aprólékos hivataltörténet írása, ezért csak a rendszer megértéséhez szükséges 110szintig tárgyalom az Erődítési Parancsnokság szervezeti felépítését.
Az Erődítési Parancsnokságnak csak egy szűk törzse dolgozott a Honvéd utcában. Parancsnoka továbbra is Molnár Pál hm. tk. ezredes volt. A kor katonai szervezésének megfelelően a parancsnokság az alábbi osztályokkal rendelkezett:
– parancsnok
– vezérkari osztály
– hadbiztosság
– hadműveleti osztály
– anyagi osztály
– gazdasági hivatal
– híradóosztály
– kémelhárító osztály.
Ezek az osztályok csak néhány főből álltak, alosztályaik nem voltak. Elvi irányítást gyakoroltak az erődítési csoportok felett, ellátták őket minden olyan szabályzattal, okmánnyal, tervvel, nyomtatvánnyal, ami az építkezéshez szükséges volt. Ezenkívül folyamatosan ellenőrizték a munkálatokat. A budapesti Erődítési Parancsnokság igen távol volt az építkezésektől, ám igen közel a központi vezetéshez. A munkálatok gyakorlati koordinálására ezért a Parancsnokság állományában, Csapon, létrehozták az Erődítési Csoportparancsnokságot, hogy irányítsa a kárpátaljai építkezéseket, ellássa a munkahelyeket az építkezéshez szükséges anyaggal, gépekkel és végezze az elszámoltatást. Az Erődítési Csoportparancsnoksághoz 9 erődítési kirendeltség tartozott, melyek az építkezések helyszínén szervezték a munkát, kezdetben építkezési vállalkozókkal, később önállóan, szakemberek és segédmunkaerő felvételével.
A Csoportparancsnokság felépítése nem volt bonyolult:
– erődítési csoportparancsnok
– vezérkari osztály
– gazdasági hivatal
– anyagi ellátó részleg
– szertári alosztály
– híradórészleg
– gépkocsioszlop
111– erődítési kirendeltségek.
A valóságban ezek a szervezeti egységek nem működtek mindig egyszerre és mindvégig. Egy-egy kirendeltség egy-egy munkahelyen szervezte és irányította az építkezést. A kirendeltségek munkaterületei nem minden esetben voltak azonosak a völgyzárak helyszínével; a munkahelyek számát a megközelíthetőség szabta meg. 1943 nyarától a kárpátaljai építkezések lassan a befejezésükhöz közeledtek, ezért a munka súlypontja Erdély területére helyeződött át. Ekkor tovább bővült az Erődítési Parancsnokság, további két Erődítési Csoportparancsnokságot hoztak létre, és már számot is kaptak. Az I. maradt Csapon, a II. Désen alakult meg, míg a III. Erődítési Csoportparancsnokság Gyergyószentmiklóson jött létre.
Az új csoportparancsnokságokra azért volt szükség, mert a nagy távolság miatt Csapról már sem irányítani, sem ellátni, sem ellenőrizni nem lehetett a kirendeltségeket. Egy-egy csoporthoz 5–6 kirendeltség tartozott, de pontos számbavételük szinte lehetetlen: 1944-ben, az arcvonal közeledtével, a munka felgyorsult, és olyan kirendeltségek is dolgoznak, amelyeknek egyszerre több száma is volt. Ez úgy történhetett, hogy egy-egy kirendeltség az újabb munkaterületre saját állományából előkészítő részleget küldött ki, melynek a csoportparancsnokságon az elszámolás miatt új számot adtak, majd a két részleg összeolvadásakor csak az egyik szám futott tovább a nyilvántartásban. Mivel az Erődítési Parancsnokság iratanyaga a háború alatt megsemmisült, a kirendeltségek pontos számbavétele ma már nem lehetséges, de a működési mechanizmus megértése szempontjából talán nem is fontos.
A csapi Erődítési Csoportparancsnokság működését Zágony Pál százados visszaemlékezésének segítségével ismerhetjük meg, aki Csapon az anyagi ellátó részleget vezette.60
60 A riportot a szerző készítette 1998. szeptember 23-án az akkor 90 esztendős Zágony Pállal, aki az Erődítési Parancsnokságon és az Erődítési Csoportparancsnokságon teljesített szolgálatot 1939-től 1944-ig.
„1941 tavaszán létrejött az Erődítési Parancsnokság és a Hadik laktanyából átköltözött a Honvéd utcába, a mi részlegünk pedig parancsot kapott arra, hogy költözzünk le 112Csapra, mint erődítési kirendeltség [Erődítési Csoport Parancsnokság – ekkor még nem volt pontos megnevezése, kirendeltségnek, részlegnek, központnak is nevezték. Csak az 1942-es Szervi határozvány rendelkezett a Csoportparancsnokság elnevezésről. – Sz. J. J]. Csapon a vasútállomás mellett volt a Frank kávépörkölő telep. Ez egy nagy raktártelep volt és itt rendezkedtünk be. Az volt a feladatunk, hogy egy olyan bázist hozzunk létre, ahonnan minden szükséges anyaggal, élelmiszerrel ellássuk az erődítési kirendeltségeket. Tehát ott volt a központunk. Volt egy irodaépületünk és két hatalmas raktárépületünk. Azokat mi berendeztük asztalosműhelynek, kovácsműhelynek, lakatosműhelynek, autószerelő-műhelynek.
Volt 30–35 darab személygépkocsink és 80–90 tehergépkocsink, amivel elkezdtük kiszállítani a kiutalt anyagot az erődítési kirendeltségekhez. Az anyag zömét vasúton szállítottuk, mert beépített dupla vágányunk volt, de nem minden anyagot szállíthattunk vasúton, és nem mindenhova vezetett vasút. A legkedvencebb szállítóeszközünk a Botond terepjáró tehergépkocsi volt. Szerintem a világ legjobb teherautója volt akkoriban. Nekünk volt belőle 25–30 darab. Aztán voltak német, olasz és osztrák típusok is.
Olyan szerelőműhelyt rendeztünk be, hogy a hengerfúrás kivételével mindent meg tudtunk javítani ezeken a járműveken. Ehhez kitűnő szerelőbrigáddal is rendelkeztünk. A műhelyeknek is én voltam a főnöke. Minden anyaggal én foglalkoztam, kivéve a GH-s ügyeket. Pénzzel nem foglalkoztam, csak anyaggal. Ahol ennyi gépkocsi és gépkocsivezető van, ott előfordulnak esetek, amikor megpróbálták az embert átejteni, de lassan mindent megtanultam, és ez egyre kevésbé sikerült.
A gépkocsivezetők általában civilek voltak, nagyon kevés katona volt közöttük, azok is inkább a szolgálati személygépkocsikat vezették. A gépkocsikkal kapcsolatos ügyek intézésére volt egy gépkocsielőadónk is. Mivel a gépkocsik üzemképessége is az én felelősségem volt, először meg kellett tanuljak gépkocsit vezetni és javítani is. Én is beöltöztem, és aláfeküdtem a javítandó kocsinak és lassan megtanultam mindent, így nem tudtak átejteni. A gépkocsivezetőkkel igen jó viszonyba kerültünk, jól kijöttünk mindenkivel.
113Meg kellett tanulnunk a rakodási módokat is. A szabálytalan rakodás miatt egy sajnálatos balesetünk is volt. Hosszú gerendákat raktak egy gépkocsira, így a súlypontja nem a kerekek között volt, hanem hátrébb került. Amikor jött egy kis lejtő és kellett volna kanyarodni, a súly felemelte a kormányzott kereket, nem tudta a kocsit az úton tartani a vezető, és lefordultak az útról. Sajnos az egyik helybeli rakodómunkás meg is halt. Az Erődítési Parancsnokság a hozzátartozóknak kártérítést is fizetett, meg építtetett egy faházat a családnak ott Csapon. Nagyon sok helyre nem tudtunk szállítani, mert olyanok voltak az útviszonyok. Nemhogy gépkocsival, de szekérrel sem volt járható némely útszakasz. Mit tehettünk? Utat építettünk. Kőtörő gépet, hengereket, meg minden szerszámot, gépet vittünk fel, ami az útépítéshez kellett. Egyszerűen felmentünk, aztán a kőtörőkkel felaprítottuk a követ, lehengereltük és makadámutakat építettünk, nagyon sokat. Különösen kifelé, a hegyek felé volt rájuk szükség. A főutakon itt még lehetett járni, de máshol már nem.
Szóval így alakult ki, hogy Csap lett az ellátóbázisa az erődítési építkezéseknek Vereckétől kezdve a Tatár-hágó utáni Máramarosi-havasokig. Összesen 9 kirendeltségünk volt. Hetenként 2–3 napot mindig úton voltam. Az volt a tapasztalatom, ha nem ellenőrzöm, hogy valóban szükség van-e a megrendelt és kiszállított anyagra, akkor átejtenek. Ellenőrzés nélkül nem lehet komoly munkát végezni. Különösen a benzinre kellett odafigyelni. Hordószámra mi láttuk el az egész építkezést. Ha az ember nem ellenőriz, le is mondhat arról, hogy ott minőségi munka legyen. Hál’ Istennek nem is volt semmi baj. Belejöttünk, beletanultunk, sok munkába került, de megérte.
A feleségemet is vittem mindig magammal. Hiába fizették a különélést meg még sok mindent, nem élet az, ha az ember egyedül él. Egyébként sokáig én voltam az egyedüli nős, a legfiatalabb. Így az összejöveteleken mindig mi voltunk a házigazdák. Egyszer – akkor már nyugdíjban voltam –, visszaemlékeztünk és összeszámoltuk, hogy 11 esztendeig nem voltam szabadságon. 11 esztendő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy szabadságra kellene menni. Szerencsére olyan volt a beosztásom, hogy ha mennem kellett valahova szemlére, vittem magammal a feleségemet is, kivéve, ha reprezentációs 114célja volt a látogatásnak. Külön szolgálati gépkocsim volt, egy 1500-as FIAT. Vittem a feleségemet mindenhova, a hegyekbe, a havasokba. Nem jutott eszünkbe, hogy szabadságra, kirándulni menjünk, mert mindez szabadság volt, közben a munkát is elvégeztük. Szóval ez egy olyan élet volt, hogy nyaralás, telelés, szórakozás minden benne volt abban a munkában. Élvezet volt látni, hogy az ember mindent előkészített, elindított, jól van, menjetek Isten áldásával, itt az aláírás, mehettek.
Csapon az irodámat én nem a lakóépületben rendeztem be, hanem a raktárépületben. A földszinten rendeztük be a műhelyeket, az irodám pedig az emeleten volt. A titkárnőm az elején igen sokat sírdogált, mert visszaadtam vagy eltéptem, ami nem volt megfelelően elkészítve. Egy hónap után aztán beletanult, és ő volt a jobb kezem az adminisztrációban. Rajta kívül volt még 8 tiszthelyettesem és két civil alkalmazottam. Igen nagy volt az anyagmozgás, és emiatt rengeteg szállítólevelet és kimutatást kellett készíteni. Ezenkívül dolgozott még a telepen 75–80 ember a környékről. Az elején rá kellett a civil dolgozókat szoktatni a pontosságra. Volt egy ügyes helybeli idősebb munkavezetőm, Pék bácsi volt a neve, ő kitűnően kézben tudta tartani a helybelieket.
Az Erődítési Parancsnokságnak az elejétől a végéig Molnár Pál hm. tk. ezredes volt a parancsnoka. Vezérkari főnöke eleinte Pacor Ernő vk. alezredes volt, majd miután a 2. hegyi dandár vezérkari főnöke lett, Kőszegi Attila vk. alezredes vette át a posztját. Hadbiztosa Gede István hadbiztos alezredes volt. Az Erődítési Parancsnokság állományába tartozott még Hárosy Teofil ezredes, aki egy aranyos idős emberke volt,61 valamint beosztottja volt még Mikes László őrnagy is. Csapon a kőépületben voltak az irodák, a földszinten, az emeleten pedig a tiszti lakások. A családosok és az altisztek kint laktak a községben. Én is kint laktam a feleségemmel, és onnan jártam be dolgozni.
61 Hárosy Teofil hm. tk. ezredes akkor a vezérkar állományába tartozott és az „Országos Erődítési Parancsnok” címet viselte. Valójában az Erődítési Parancsnokságon dolgozott, és minden erődítési szakmai ügyben ki kellett kérni a véleményét.
115A csapi Erődítési Csoport szervezete nem volt bonyolult. Volt egy tényleges tiszt parancsnoka, kezdetben Mikes László őrnagy, de nem sokáig, mert hamarosan felrendelték. Őt váltotta Puskás (nem emlékszem a másik nevére) őrnagy. Volt egy segédtisztje, egy GH főnöke és még egy beosztott tisztje. Ez volt a parancsnokság. Ehhez tartozott még három tiszt, egy gépkocsi-előadó, egy polgári előadó, aki a civil dolgozók felvételi ügyeit intézte, és egy kémelhárító tiszt.
A munka nagy része nálunk volt, az anyagi-szállítási részlegnél. A szállításokat kizárólag én végeztem, abba senki nem szólhatott bele és nem is avatkozott bele soha. A GH-főnökkel volt szoros munkakapcsolatom, mert a vasúti szállítási számlákat és szállítóleveleket neki adtam le, amit aztán ő rendezett. Ők feleltek az erődítésen dolgozó emberek ellátásáért is. Általában 35 ezer ember dolgozott az egész vonalon. Azoknak járt munkaruha és sózott szalonna. Mivel én rendelkeztem a szállítóeszközökkel, így a munkaruhát és a szalonnaadagokat is én szállíttattam ki a kirendeltségekre az építési anyagokkal együtt. Jól el voltunk látva élelmiszerrel, mi is meg a kirendeltségek is.
Az anyagszállítási, leltározási munkákat is az én kis részlegem végezte az emeleti irodában. A gépkocsijavításokhoz rengeteg alkatrészre volt szükségünk. Az alkatrészraktárunk is igen nagy volt, de nem lehetett helyben beszerezni minden alkatrészt. Szerencsénkre Ungváron volt egy gépkocsialkatrész-kereskedés. Egy nagypajeszos zsidó volt a tulajdonosa. Nem ő szolgált ki, de a nagyobb megrendeléseket vele rendeztem. Volt olyan eset, hogy Ungváron nekik sem volt megfelelő alkatrészük, de ha sürgős volt, ez a pajeszos zsidó elintézte, hogy repülőgéppel lehozták nekünk a kért alkatrészt. Pár órán belül ott volt az anyag. Hatalmas nagy kereskedése és javítóműhelye volt, ilyen manapság is ritka, úgyhogy megtehette.
Amikor a munka nagy részével végeztünk – akkor már Észak-Erdély visszakerült –, Csapról lementem Désre. Onnan még néhányszor visszajártam Csapra, de csak az utómunkálatok és elszámolás végett, meg anyagokért.
A kirendeltségek teljesen önállóak voltak, mi csak az anyagot és a terveket szállítottuk számukra. A faluban voltak raktáraik, és mi oda szállítottuk a kiutalt anyagot, sódert, zsaludeszkát, 116vasat, mindent, ami kellett. Nyékládházáról hoztuk a sódert és küldtük az utolsó vasútállomásig. Onnan teherkocsival kellett kiszállítani a kirendeltséghez, illetve a kirendeltség munkahelyeire. Hogy hogyan szállították ki, az már rájuk tartozott. Minden kirendeltségnek volt 2 darab tehergépkocsija, voltak szállítómunkásai, meg helyi fuvarosok. Hogy melyik hogyan csinálta, az az ő dolguk volt.
A tehergépkocsik mind honvédségi tulajdonban voltak, honvédségi rendszámmal, csak a sofőrök voltak mind civilek. Ekkor még nem volt mozgósítás, a gazdaságból nem lehetett behívni gépkocsikat. Nem is kellett, mert volt elég.”
