Utószó

Teljes szövegű keresés

274Utószó
A keleti hadszíntéren 1941–1945 között több mint 1400 napon keresztül tomboltak a harcok. A német csapatok 1941. júniusi, hadüzenet nélkül megindított támadása következetes hadászati elképzelés hiányában, a szovjet csapatok elszánt ellenállása miatt, valamint a német hadianyag-készletek elégtelen mennyisége és az élőerő-tartalékok fokozatos kimerülése következtében gyors német győzelem helyett évekig elhúzódó, kegyetlen háborút eredményezett a Szovjetunió ellen. E háború 1941-ben látványos, de hadászati szempontból meddő német sikereket hozott. A szovjet Vörös Hadsereg 1941 decemberében, Moszkvánál megindított ellentámadása már végleg megtörte a németek gyors lefolyású, sikeres hadjáratba vetett hitét. 1942 nyarán a Wehrmacht csak korlátozott sikereket ért el a keleti hadszíntér déli részén, annak ellenére, hogy a német szövetségi rendszer olasz, román és magyar erőforrásait már fokozottabb mértékben vonták be, mint egy évvel korábban. A sztálingrádi csata 1942. november 18-án kezdődő második szakasza már annak a folyamatnak a kezdetét jelentette, amelyben a szovjetek először átvették, de 1943 elején ismét elveszítették a hadászati kezdeményezést. E folyamat csak a kurszki csata idején, 1943. július közepén zárult le teljesen, amikorra kiderült, hogy a németek utolsó hadászati jelentőségű keleti hadművelete is kudarcot vallott. A német csapatok alkalmazkodóképességét és kiemelkedő harcértékét jelzi, hogy a szovjet Vörös Hadseregnek, folyamatosan növekvő hadianyag-készlete és élőereje dacára, csaknem két esztendőbe és hatalmas veszteségekbe került, amíg kiszorította a Szovjetunió területére betört ellenséget, folytatta előrenyomulását nyugat felé, szétverte a német szövetségi rendszert, birtokba vette Európa területének jelentős részét, majd végül Berlint is elfoglalva, végérvényesen legyőzte a nemzetiszocialista vezetésű Németországot. A két totalitárius szárazföldi hatalom évekig tartó összecsapásában a világtörténelem talán legnagyobb csatáit és leghevesebb ütközeteit vívták meg. Ezek nyomán a háború utáni Európa képe a korábbiakhoz képest alapvetően megváltozott. A német és szovjet hadviselő felek ideológiai szempontból is ellenségekként tekintettek egymásra, így a hadviselés erőszakosságát és kíméletlenségét a végletekig fokozták. E körülmény bizonyos szempontból a velük szövetséges államok katonáit és polgárait is sújtotta.
A keleti arcvonal veszteségi adatai felülmúltak minden egyéb hadszínteret. A szovjet Vörös Hadsereg vesztesége saját adatai alapján 1941. június 22. és 1943. július 1. között mintegy 14 millió 678 ezer főre tehető, ebből a halottak, eltűntek és hadifoglyok száma 7 millió 314 ezer katonát tett ki. A háború második felében, 1943. július 1. és 1945. május 10. között ismét több mint 14 millió 914 ezer szovjet katona került veszteséglistára. Ebből a halottak, eltűntek és hadifoglyok létszáma 3 millió 958 ezer 519 fő volt. A győztes Szovjetunió tehát összesen mintegy 29 millió 592 ezer katonát veszített, akik közül mintegy 11 millió 273 ezer fő meghalt, eltűnt vagy hadifogságba esett. A szovjetek haditechnikai vesztesége a háború teljes időszaka alatt egyebek mellett 96 ezer 500 harckocsi és önjáró löveg (a páncélos-állomány 73 százaléka), 317 ezer 500 löveg és aknavető, 4900 rakéta-sorozatvető, 42 ezer 400 páncéltörő ágyú, 106 ezer 400 (ebből harcban 46 ezer 100) repülőgép, és nyolcezer légvédelmi tűzeszköz volt. Érdekes, hogy a Vörös Hadsereg napi veszteségi átlaga élőerő (mintegy 23 ezer 180 fő) és páncélosok (105 darab) tekintetében 1941-ben és 1945-ben – az alapvetően különböző hadászati helyzet ellenére – megegyezett. A szovjet csapatok a trianoni határok közötti Magyarországon 484 ezer 300 katonát, ebből 140 ezer halottat, eltűntet és hadifoglyot veszítettek.
A német fegyveres erők saját nyilvántartása szerint 1941. június 22. és 1945. január 31. között a szárazföldi haderő és Waffen-SS 5 millió 622 ezer 411 főt, ebből 2 millió 124 ezer halottat és eltűntet; a Luftwaffe 218 ezer 960 főt, ebből 102 ezer halottat és eltűntet; a német haditengerészet pedig 10 ezer 433 katonát, ebből 7700 halottat és eltűntet veszített a keleti hadszíntéren. Sajnos a későbbi időszak megbízható német összesítései hiányoznak. Szovjet adatok szerint a német teljes élőerő-vesztesége a keleti hadműveleti területen 6 millió 923 ezer 700 fő volt. Ebből meghalt több mint 2 millió 869 ezer fő, nyom nélkül eltűnt 972 ezer fő, és hadifogságba esett 2 millió 389 ezer 600 fő. Utóbbiak közül a hadifogságban további 450 ezer 600 német katona hunyt el. A németek összesített haditechnikai veszteségét a keleti arcvonalon a szovjet adatokhoz hasonló pontossággal sajnos nem lehet meghatározni.
A német–szovjet háború 1941. június 22-i kezdetekor Magyarország számára két lehetőség adódott: vagy ellenáll Németországnak, nem teljesíti követeléseit, és a leigázott államok egyike lesz, vagy megpróbál vele menetelni, és időben váltani, ha kell. Az ország politikai és katonai vezetése az utóbbit választotta, s ezen változtatnia azonban már nem sikerült. Az első világháborút lezáró békediktátum által meghatározott politikai kényszerpálya nem tette lehetővé a jobb megoldást. Az ország ismét a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, újabb területcsonkítással, a nemzeti vagyon 40 százalékának elvesztésével és közel 1 millió polgárának és katonájának halálával. Magyarország 275a szovjetek összesítése szerint 350 ezer halott és eltűnt katonát, valamint további 513 ezer hadifoglyot veszített, de valószínű, hogy a hadifoglyok létszámában az elhurcolt polgári személyeket is beleszámolták.
A Magyar Királyi Honvédség alakulatait olyan szándékkal szervezték, és készítették fel szellemileg, hogy valamely szomszédos állammal harcba keveredve megvédje az ország határait, s háborús konfliktus esetén e határokon túli magyarlakta területekért is meg tudjon küzdeni. A magyar politikai és katonai vezetés ezen akarata, ha a magyar Honvédség elégtelensége és a két világháború közötti kisantant összefogás ismeretében illúziónak is tűnt, a revízió jegyében folytatott politizáláshoz szorosan hozzátartozott. Már pedig a revíziós politikán kívüli másfajta politika gyakorlása a trianoni békediktátum közelsége miatt a 1920-as és 1930-as évek Magyarországán nem lehetett életképes. A magyar fegyveres erőknek szánt fent nevezett feladatok végrehajtása akkor sem tűnt könnyebbnek, amikor az ország 1938-ban visszakaphatta fegyverkezési önállóságát, megkezdődött a Honvédség fejlesztése, a kisantant szorítása megszűnt, s csak egyes államai jelentettek akadályt a revíziós politika megvalósításában. Ha például a magyar határra 1940 nyarán felvonult román haderő erejére vonatkozó felderítő jelentéseket, s benyomásokat tanulmányozzuk, erre kell, hogy következtessünk. A Magyar Királyi Honvédség azon teljesítményét, amelyet rendeltetéséhez és harcértékéhez mért feladatok végrehajtása során érhetett volna el a második világháború alatt, sohasem lehetett felmérni. A magyar politikai és katonai vezetés által választott kényszerpálya, az 1941. tavaszi délvidéki német offenzívába való bekapcsolódás, és a szovjet Vörös Hadsereggel vívott roppant aránytalan hadműveletek ezt számára nem tették lehetővé.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT