Magyar megszálló csapatok a keleti hadszíntéren (1943–1944)

Teljes szövegű keresés

Magyar megszálló csapatok a keleti hadszíntéren (1943–1944)
1943 májusától a keleti hadszíntéren megszálló tevékenységet ellátó kilenc magyar megszálló seregtestnél számtalan szervezési változtatás történt, s gyakran változtak alárendeltségi viszonyaik is. 1943. május 1-jén a 2. hadsereg-parancsnokságból Kijev székhellyel megalakult a “Magyar Királyi Megszálló Erő Parancsnokság”, de 1944 áprilisáig használatos volt a 2. hadsereg-parancsnokság megnevezés is. A Nyugati Megszálló Csoport Parancsnokság helyét a Dontól visszavonult VII. hadtest-parancsnokság, a szintén megszűnt Keleti Megszálló Csoport Parancsnokság helyét pedig az 1943. június elején mozgósított VIII. hadtest-parancsnokság vette át. Az előbbihez a 18., 25., 121. és 124. könnyűhadosztályok, illetve a 2. repülődandár, az utóbbihoz pedig a 102., 105., 108., 1. és 201. könnyűhadosztályok tartoztak. Hat megszálló seregtestet június végén átszámoztak, nevezetesen a 102.-et 12. könnyűhadosztályra, a 108.-at 9. könnyűhadosztályra, a 105.-et 5. könnyűhadosztályra, a 121.-et 21. könnyűhadosztályra, a 25.-et 19. könnyűhadosztályra, a 124.-et pedig 23. könnyűhadosztályra. 1943-ban és 1944 első negyedében a magyar megszálló erők kötelékében tevékenykedett a francia zsákmányból származó 15 Hotchkiss H–35 és H–39, valamint két Somua S–35 harckocsival felszerelt 101. önálló harckocsi-század, illetve az 1. felderítő-zászlóalj Csabákkal felszerelt páncélgépkocsi-századának két szakaszából és a jászberényi 1/II. harckocsi-zászlóalj által összeállított két Toldi könnyűharckocsi-szakaszból álló 102. önálló harckocsi-század is. Rajtuk kívül a 87., 88. és a 89. tábori tüzérosztály, a hadműveleti területen a román hadseregből átszökött magyar és székely legénységből felállított “Kolozsvár őrzászlóalj”, a Botond páncélvonat, az 5., 26., 15. és a lovait vesztett 9. huszárszázad és 58 önálló tábori munkásszázad érdemel még említést.
Ahogy az 1943. júliusi kurszki csatát követően a szovjet előrenyomulás még inkább teret nyert, a partizántevékenység is megélénkült a megszállt ukrán és belorusz területeken. A kisebb-nagyobb partizáncsoportok a VIII. hadtest biztosítási területén is aktivizálódtak, amely már alig 100 km-re húzódott az arcvonaltól. A Közép Hadseregcsoport területén – ahol a magyar megszálló erők java része biztosított – 1943 augusztusában 12 ezer 717 vasúti robbantás volt, 3011 fel nem robbant aknát szedtek fel, 74 mozdony és 214 vasúti kocsi sérült meg, 80 mozdony és vasúti kocsi siklott ki, és 150 km hosszú vasúti sín vált használhatatlanná. A kevés használható vasútvonal tömeges robbantásaira jellemző adat, hogy 1943. augusztus 5-én a 9. könnyűhadosztály területén 299, a 23-én pedig 300-on felüli robbantást jegyeztek fel. A vasútbiztosító támpontok az erősebb támadásoknak is mindenütt ki voltak téve, s ezek során kézigránátharcra is gyakorta sor került. A partizánok jól kiépített erdei táboraikból kiindulva és azokra támaszkodva hajtották végre tűzrajtaütéseiket s aknatelepítéseiket. Védőállások, a fák tetején berendezett figyelőhelyek, föld-fa kiserődök és bunkerek kiépítésével gyakran az egyes kisebb falvakban is egyfajta erődrendszert alakítottak ki. Felfedezett táboraikra vonatkozólag a 19. gyalogezred hadinaplójában az alábbiak olvashatók: “(…)a kb. 250–350 fő befogadására alkalmas táborok téli szállásként voltak berendezve. Földbesüllyesztett, fedett, tetővel ellátott helyiségek, – külön berendezett helyiség a parancsnok részére, külön konyhák, lőszer- és élelemraktárak, melyekben még liszt, kenyér és egyéb élelmi cikkek maradtak vissza. A táborokban utcák, vermek, karámok voltak. Egy helyen sporteszközök, korlát és nyújtó volt.(…) A többi tábor nyári szállásnak volt berendezve. Azonban ezekben is asztalokat, székeket, lócákat és egyéb berendezési tárgyakat találtak, melyeket felégetve, szintén elpusztítottak. Ezekben a fedélül szolgáló sátrak nyírfakéregből, gallyakból készültek, s az előzőekhez hasonlóan utcák, karámok és különböző raktárak szolgálták a banditák céljait. Valamennyi táborban volt lőszerraktár, melyekben a táborok felégetésekor észlelt hatalmas robbanásokból következtetve, nagymennyiségű lőszer lehetett.
A magyar katonai vezetés a szovjet csapatok gyors előretörésétől tartva a német hadvezetésnél egyre inkább a magyar megszálló alakulatok nyugati irányú átcsoportosítását szorgalmazta, s sokáig ellenállt azon német kéréseknek, melyek e gyenge harcértéket képviselő alakulatok szovjet reguláris csapatokkal szembeni bevetésére irányultak. A német hadvezetés ugyan egyetértett a leginkább veszélyeztetett VIII. hadtestbeli megszálló seregtestek átcsoportosításával, s új biztosítási területként a partizáncsoportok által ellenőrzött Pripjaty-mocsarakon átvezető Mozir–Breszt-Litovszk vasútvonal környékét jelölte ki, de ezen átcsoportosításra két hónapot jelölt meg. A várható szovjet térnyeréssel számolva ez túl soknak látszott. Kivételt képezett az 1. könnyűhadosztály, amelyet a Honvéd Vezérkar főnökének hozzájárulásával a német hadvezetés visszatartott és Kijevtől északkeletre, a Deszna folyó 15 km-es szakaszán az előretörő szovjet harckocsi- és gépesített csapatok ellen vetett be. A szeptember 12–19. között vívott harcok során a gyengén felszerelt seregtest igen súlyos veszteségeket szenvedett, harcértéke több mint felére csökkent. A seregtest szeptember 21-i jelentése alapján a legsúlyosabb harcokra szeptember 19-én került sor. Ebben az 1. könnyűhadosztály véres vesztesége 1500–1700 főt tett ki. A hozzávetőlegesen 90 ezer fős magyar megszálló erők 1943. május 1. és 1944. január 1. közötti teljes vesztesége 1094 elesett, 2596 sebesült és 418 eltűnt volt.
A VIII. hadtest seregtesteinek zöme 1943. október végére vasúti szállítással, illetve gyalogmenetben csoportosult át a Pripjaty-mocsarak vidékére. A VII. hadtest könnyűhadosztályai galíciai területen, Proszkurov, Rovno, Brodi, Luck és Tarnopol térségében biztosítottak, ahol 1943 nyarától ukrán nemzeti partizáncsoportok is tömegesen alakultak. E csoportosulások kezdetben – egy önálló ukrán állam létrehozása érdekében – minden idegen megszálló erő ellen harcoltak. A szovjet haderő előretörését 254követően egy részük csatlakozott szovjetérzelmű ukrán partizánokhoz, de jelentős részük keresett egyfajta együttműködést s megbékélést a magyar megszálló csapatokkal. Gyakran fordult elő, hogy az utóbbiak a Honvéd Vezérkar főnöke és rajta keresztül a német hadvezetés tudtával és beleegyezésével megállapodtak az ukrán partizánokkal arra nézve, hogy azok nem támadják a magyar alakulatokat. Egy alkalommal az is megtörtént, hogy fegyveres segítséget nyújtottak egy súlyos helyzetbe került magyar zászlóaljnak. Az 1944. január végi szovjet támadás során, amikor a Vörös Hadsereg nemcsak a Rovno–Luck–Rovno háromszöget foglalta el, hanem azon túl még 100 km-t nyomult előre, a 19. könnyűhadosztály 35/III. zászlóalja Olika térségében 14 napig teljes bekerítettségben volt. Az ukrán nemzeti partizánok segítségével tudott kitörni a gyűrűből, s kerülte el a megsemmisülést.
1944 elejétől a nyugat-ukrajnai s részben belorusz területen csoportosuló, s addig ukrán, lengyel és szovjet partizáncsoportok ellen bevetett magyar megszálló csapatok egyre gyakrabban kerültek szembe az ellenséges reguláris alakulatokkal. A felettes kisebb-nagyobb német parancsnokságok az arcvonal középső részén keletkezett hézagok, nevezetesen a Slavuta és Zdolbunovo, a Rovno és Kovel, illetve a Kovel és Breszt-Litovszk közötti rések elreteszelésére több ízben alkalmazták az általános helyzetről tájékozatlan magyar csapatokat. A szovjet seregtestek 1944. januári és februári térnyerése következtében a VII. és a VIII. hadtest könnyűhadosztályai elsodródtak egymástól, s a VIII. hadtest közvetlen összeköttetése a hátországgal megszűnni látszott. A magyar megszálló alakulatok egyre gyakrabban voltak kitéve meglepetésszerű és számukra végzetessé válható tömegtámadásoknak. A német hadvezetés mindvégig gátolta a magyar hadvezetésnek azon erőfeszítéseit, hogy a Kárpátok védelmének megszervezéséhez e megszálló seregtesteket visszavonják. Míg a VIII. hadtest öt könnyűhadosztálya elszigetelten a többi seregtesttől és a hátországtól északon, Pinszk és Breszt-Litovszk között látott el vasútbiztosító feladatokat, addig a VII. hadtest négy seregteste ugyan közelebb helyezkedett el a Kárpátokhoz, de gyakrabban került közvetlen harcérintkezésbe a szovjet reguláris alakulatokkal. Különösen a 19. és a 21. könnyűhadosztály alakulatai kerültek gyakran az ellenséges csapatok által szorongatott helyzetbe, s a télies időjárásban végrehajtott visszavonulásuk is nagy erőfeszítésekbe került.
1944. március 9-től a VII. hadtest alakulatai Galícia területére sodródtak, s 22-től a Dél Hadseregcsoport rendelkezése értelmében a Dnyeszter-vonal védelmére kellett felvonulniuk. Ellenséges reguláris erőkkel szembeni bevetésüket immáron egy március 25-i megállapodás szentesítette. A gyenge harcerőt képviselő seregtestek március 27. és április 2. között Horodenkánál, illetve Kolomeánál súlyos veszteségeket szenvedtek, s Stanislau (Stanislaw) térségébe szorultak vissza.
1944. április 4-én a “Magyar Királyi Megszálló Erő Parancsnokság” feloszlott. VII. hadtestének négy (18., 19., 21. és 201.) seregteste a Galíciába felvonuló 1. hadsereg kötelékébe került, VIII. hadtestét pedig az 1., 5., 9., 12. és 23. könnyűhadosztályokkal mint önálló “Magyar Megszálló Csoportot” közvetlenül a Közép Hadseregcsoportnak rendelték alá. A hadműveleti területen levő megszálló könnyűhadosztályokat 1944 májusában szervezték át három gyalogezredből álló tartalékhadosztályokká. Az 1. hadsereg-parancsnokságnak alá nem rendelt önálló “Magyar Megszálló Csoport” elnevezése II. tartalékhadtestre változott, s a hadrendjébe utalt hat könnyűhadosztályból – egyenként három-három gyalogezreddel – megalakult az 5., a 12. és a 23. tartalékhadosztály.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT