További szovjet támadások a Dnyeper irányában (1943. augusztus 7. – december 23.)
További szovjet támadások a Dnyeper irányában (1943. augusztus 7. – december 23.)
Belgorod és Harkov térségében még javában heves összecsapások folytak, amikor Sztálin és a szovjet vezérkar már egy újabb általános támadás tervein dolgozott, immár harmadízben a háború folyamán. Akárcsak a téli hadjáratban, céljuk az volt, hogy a szovjet csapatok, kihasználva az Orjolnál és Belgorodnál elért sikereket, érjék el a Dnyeper folyó vonalát Szmolenszk és a Fekete-tenger között. Sztálin is tisztában volt azzal, hogy amíg a folyamtól nyugatra elterülő ukrán és román területeket a németek birtokolják, a Wehrmachtnak lesz elegendő élelmiszere, a német hadiipar támaszkodhat a Krivoj Rog környéki vasbányákra, illetve a Nyikopolnál, valamint Zaporozsjénál kitermelt mangánércre és a színesfémekre, mivel szükségletük 30 százalékát innen fedezték. A helyenként három és fél km széles folyam a szovjet harckocsik ellen is kiváló akadályt jelentett, amelyek a romániai kőolajmezők felé nyomultak volna előre. Mivel a németek kőolajszükségletük 50 százalékát ezen utóbbi területről biztosították, elveszítése minden további nagyobb hadműveletet lehetetlenné tett volna számukra.
Augusztus 27-én Hitler a szovjetek ukrajnai sikereinek hírére sietve a vinnyicai főhadiszállására érkezett, és ott megbeszélést folytatott Manstein tábornaggyal. A Führer a Donyec-medencét és a Krím-félszigetet harc nélkül nem volt hajlandó feladni, de végül mégis beleegyezett az Ostwall (Keleti Fal), később “Panther” (Párduc-) állás kiépítésébe a Dnyeper folyóval párhuzamosan. Manstein ezzel a félmegoldással nem értett egyet, és néhány nappal később – immár a kelet-poroszországi főhadiszálláson – is ragaszkodott a visszavonuláshoz.
A német hadseregek ellen a SZTAVKA front- és frontcsoport-méretű hadműveletek egész sorát készítette elő. A szovjetek nagy reményeket fűztek a készülő támadáshoz. Augusztus elején a német Közép Hadseregcsoport ellen készülő Kalinyini és Nyugati Front csapatainál maga Sztálin is gyors látogatást tett. Ez volt a diktátor első, s egyben utolsó látogatása a hadszíntéren a második világháború alatt.
Augusztus 7-én a Nyugati Front (V. D. Szokolovszkij vezérezredes, augusztus 27-től hadseregtábornok) 58 lövészhadosztálya, három lovashadosztálya, két lövészdandára, egy gépesített-hadteste, 10 önálló harckocsidandára és két megerődített körlete 824 ezer 200 fővel támadást indított Szmolenszk visszafoglalása céljából. A támadást A. I. Jeremenko vezérezredes (augusztus 28-tól ugyancsak hadseregtábornok) Kalinyini Frontja, nevezetesen 26 lövészhadosztály, 10 lövészdandár, négy önálló harckocsidandár és három megerődített körlet további 428 ezer 400 katonával támogatta.
A német légi felderítés gyorsan megállapította a szovjet súlyponti csapás irányát, és a rendelkezésre álló csekély tartalékokat ennek megfelelően csoportosították át. A SZTAVKA részéről a hadművelet összehangolásával megbízott N. N. Voronov marsall emiatt kénytelen volt megállapítani, hogy a sikert elősegítő meglepetés ezúttal elmarad. A Közép Hadseregcsoport arcvonalán és mögöttes területén már csaknem 18 hónapja tökéletesítette védelmét. Ezért nem meglepő, hogy a kurszki csata utáni szovjet támadások sorát megnyitó “Szuvorov” hadművelet igen jelentős német ellenállásba ütközött. A Nyugati Front három hadserege a német 4. hadsereggel szemben az első napon mindössze négy km-t jutott előre. A német 2. páncélos-, 36. gépkocsizó gyalog- és 56. gyaloghadosztály a szovjetek minden betörését felszámolta. Augusztus 8-án a szovjet 5. hadsereg Kirovtól északra betört a német fő védelmi vonalba. A résen át azonnal bevetették a brit gyártmányú harckocsikkal felszerelt 5. gépesített-hadtestet, valamint a 68. hadsereget. A németek elszántan védekeztek, és csak augusztus 12-én, a hadseregcsoport parancsára kezdték meg a visszavonulást.
A Kalinyini Front csak augusztus 13-án indította meg támadását. A szovjetek szét akarták zúzni a német 4. tábori és 3. páncéloshadsereg csatlakozását. A német védelem sikeresen ellenállt a szovjet 39. és 43. hadsereg támadásának. A szovjetek öt nap alatt mindössze hat km-t nyomultak előre. A SZTAVKA ekkor két hétre leállította a támadást, majd elrendelte a csapatok átcsoportosítását, illetve feltöltését.
A Közép Hadseregcsoport 48 gyaloghadosztályával mintegy 950 km széles arcvonalat védett. Tartaléka nyolc gyalog-, és hat páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztályból állt. Az augusztus 25-i állapot szerint a hadseregcsoport 28állományából a teljes feltöltöttséghez képest 100 ezer gyalogos, 20 ezer páncélgránátos és páncélos-kezelőszemélyzet, 700 nehéz páncéltörő ágyú, 150 önjáró löveg és páncélvadász, valamint 350 harckocsi hiányzott.
Augusztus 28-án a Kalinyini és Nyugati Frontok ismét támadásba lendültek a német 4. és 9. hadseregek állásai ellen. A 2. páncéloshadsereget már az orjoli ív kiürítése után kivonták a Közép Hadseregcsoport alárendeltségéből, és megmaradt harckocsijaival együtt a Balkánra vezényelték. A szovjet harckocsik rohama ezúttal főként a 9. hadsereg XXXXI. páncéloshadteste, valamint a 4. hadsereg IX. hadteste ellen irányult. Az utóbbi ezt követően az Ugra folyóig volt kénytelen visszavonulni.
Kluge tábornagy szeptember elején találkozott Hitlerrel, és közölte, hogy erősítésre van szüksége, ha el akarják kerülni a hadseregcsoport állásainak déli irányú felgöngyölítését. Tartalékok hiányában végül a 9. hadsereget arra kötelezték, hogy lemondjon 12. páncélos- és 183. gyaloghadosztályáról a kritikus helyzetbe került 2. hadsereg javára. A Hitler kelet-poroszországi főhadiszállásán (“Wolfsschanze”) szeptember 3-án megtartott megbeszélésen Klugén kívül a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Manstein tábornagy is részt vett. A két német tábornok előzetesen abban állapodott meg, hogy együttes erővel meggyőzik a Führert: mondjon le túlzott katonai hatalmáról, és a keleti hadszíntér átfogó irányítására a német nagyvezérkar főnökének alárendeltségében nevezzen ki maga helyett egy önállóan tevékenykedő keleti főparancsnokot. Hitler azonban továbbra is kitartott téves helyzetmegítélése mellett, csupán félmegoldásokra volt hajlandó, és természetesen megtagadta a tábornagyok kérését.
Eközben Szmolenszktől és Brjanszktól délre K. K. Rokosszovszkij hadseregtábornok Központi Frontja alaposan megszenvedett, amikor az orjoli ív megtisztítása után a Közép Hadseregcsoport 2. hadseregével szemben további előrenyomulásra törekedett. A Központi Front 35 lövészhadosztályt, három légideszant-hadosztályt, egy páncéltörőpuskás-hadosztályt, három lövészdandárt és három önálló harckocsidandárt magába foglaló öt összfegyvernemi hadsereggel rendelkezett. Ezen magasabbegységeket a 2. harckocsihadsereg, az önálló 9. harckocsihadtest, valamint a 7. gárda-gépesítetthadtest támogatta. A Voronyezsi Front (N. F. Vatutyin hadseregtábornok) jóval erősebb volt, mivel 42 lövészhadosztály, öt légideszant-hadosztály, hét harckocsihadtest, két gépesített-hadtest és egy önálló harckocsidandár képezte állományát. I. Sz. Konyev hadseregtábornok Sztyeppi Frontja további 30 lövészhadosztállyal, két-két gépesített- és harckocsihadtesttel, valamint öt önálló harckocsidandárral csatlakozott a támadáshoz. Noha a szovjet erők a kurszki és orjoli harcok után erősen legyengült állapotba kerültek, augusztus 26-án a három front így is összesen 1 millió 581 ezer 300 fővel indított újabb támadást a német 2. hadsereg állásai és a 9. hadsereg jobbszárnya ellen Csernyigov és Poltava irányában.
Az arcvonal mögött visszamaradt német hírszerzők pontosan megállapították a szovjet támadás főirányát. Ennek ismeretében a 2. hadsereg erőit a leghatékonyabban csoportosíthatta át. A Központi Front az első négy nap során összesen csupán 25 km-t tudott előrenyomulni. A szovjet 18. és 27. lövészhadtest augusztus 27-én dél körül ennek ellenére visszafoglalta Szevszk városát. A németek északi irányból a 4. páncélos-, valamint a 31. és 251. gyaloghadosztály összpontosítása után sikertelen ellencsapást hajtottak végre a város felé. A Szevszknél kiharcolt hídfőbe hamarosan beérkezett Sz. I. Bogdanov altábornagy 2. harckocsihadserege is. A szovjet harckocsik ugyan betörtek a németek harcászati védelmébe, de közben súlyos veszteségeket szenvedtek. A 2. harckocsihadsereg egyetlen napon 97 páncélosát veszítette el, s emiatt a mélységben nem tudta kifejleszteni a sikert.
Augusztus 27-én este a német 2. hadsereg parancsnoka, Walter Weiss vezérezredes telefonon engedélyt kért a XIII. és a XX. hadtest visszavonására, ezt azonban Kluge tábornagy, a hadseregcsoport parancsnoka megtagadta.
A német ellenállás időközben felőrölte a 2. harckocsihadsereg erejét. Bogdanov altábornagy csapatai öt nap alatt 236 harckocsiból 195-öt veszítettek el, s ezért feltöltésre ki kellett vonni azokat. Rokosszovszkij ekkor a 13. hadsereget és a 9. harckocsihadtestet a németek előtt rejtve 100 km-re délre csoportosította át. Mivel a német tartalék zöme északon maradt, ezt követően a szovjetek sikerrel újíthatták fel támadásukat a német 2. hadsereg déli szárnya ellen. Szeptember 22-ig a front 13., 60. és 61. hadserege, két páncélosokkal felszerelt hadtest támogatásával, Kijevtől északra elérte a Dnyeper folyót.
Ezalatt szeptember 1-jén M. M. Popov hadseregtábornok Brjanszki Frontja 530 ezer fővel támadást indított névadó városának visszafoglalására. Miután I. V. Boldin altábornagy 50. összfegyvernemi hadserege a német 9. hadsereg balszárnya ellen sikeresen tevékenykedett, a 2. gárda-lovashadtest rajtaütésszerűen elfoglalta a fontos vasúti csomópontnak számító Ordzsonyikidzegrádot. Model vezérezredes minden erőt bevetett, és szeptember 19-ig védte a körzetet. Miután a 11. gárdahadsereg 12-én megkerülte Brjanszkot, a várost szeptember 17-én a 11. összfegyvernemi hadsereg elfoglalta. Popov csapatai ezt követően felzárkóztak a Központi Front előrenyomuló erőihez, szeptember 26-án átlépték Belorusszia határát, majd október elején elérték a Dnyepert, és Gomeltől északra a Szozs folyót. A Brjanszki Front október 3-ig mindössze 56 ezer 657 katonát veszített.
Augusztus 29-én a 9. hadseregnél is súlyos helyzet alakult ki, miután a szovjet 10. gárdahadsereg megközelítette Jelnyát, és másnap a 2. gárda-harckocsihadtest támogatásával azt el is foglalta. A német 5. páncéloshadosztály és 630. hadsereg-közvetlen utászzászlóalj, bár keményen ellenállt, nem tudta menteni a helyzetet. Mivel a 2. és 9. hadsereg között jelentős rés keletkezett, a hadseregcsoport számukra elrendelte a visszavonulást. A németek öt nap alatt kilencezer katonát veszítettek. Szeptember 1-jén a hadseregcsoport főhadiszállását Orsába helyezték át. Aznap megszakadt az összeköttetés a Dél Hadseregcsoporttal. Öt nappal később a visszavonuló 2. hadsereg maga mögött hagyta a Gyeszna folyót. Szeptember 6-án Kluge tábornagy a legtöbb rendelkezésre álló páncélost a hadseregcsoport fenyegetett jobbszárnyára csoportosította át, és a 2. hadsereg alárendeltségébe utalta azokat. Másnap jelentéstételre a Führer főhadiszállására távozott. A Közép 29Hadseregcsoport főparancsnokságát átmenetileg a 3. páncéloshadsereg parancsnoka, Georg-Hans Reinhardt vezérezredes vette át.
Szeptember 7-én a szovjetek felújították támadásukat, és egy nappal később hídfőt foglaltak a Gyesznán. A német 2. hadsereg a folyó 170 km-es szakaszát mindössze hat gyaloghadosztállyal védte. A hadsereg harcos létszáma 11-én mindössze 6981 fő volt. A 9. hadsereg zöme szeptember 10-én a Brjanszk körüli hídfőbe vonult vissza. Josef Harpe páncélos tábornok harccsoportja Roszlavl körzetében négy napra ugyan bekerítette a szovjet 2. gárda-lovashadtestet, de délebbre a szovjet 18. lövészhadtest szeptember 16-án elfoglalta Novgorod-Szeverszkijt. A 2. hadsereg ezt követően, az OKH engedélye nélkül, lerövidítette arcvonalát.
Szeptember 18-án Kluge tábornagy, aki két nappal korábban ismét Hitlerhez repült, annak beleegyezésével végre elrendelhette a visszavonulást a “Panther” állásba.
A németeket a szovjet reguláris erőkkel szemben védtelen szövetséges alakulatok is cserbenhagyták. Először az orosz önkéntes zászlóaljak lázadtak fel a Gyeszna mentén, majd a megszálló feladatokat ellátó magyar VIII. hadtest vonult vissza az arcvonalból. A 2. hadsereg jobbszárnya tovább szorult vissza nyugat felé. A XXXXVI. páncéloshadtest, hogy elkerülje a bekerítést, szeptember 20-án kiürítette Csernyigovot.
A német 4. hadsereg hiába csoportosította át Szmolenszk megerősítésére a 18. páncéloshadosztályt és az SS-lovasdandárt, a Nyugati Front 31., 5. és 68. hadseregének csapatai súlyos veszteségek árán szeptember 25-én mégis birtokba vették a várost. Október 2-án a “Szuvorov” hadművelet véget ért. A szovjetek 400 km szélességben mintegy 200-250 km-t nyomultak előre. A harcok során 451 ezer 466 katonát, ebből 107 ezer 645 halottat és eltűntet, valamint egyebek mellett 863 páncélost, 234 löveget és aknavetőt és 303 repülőgépet veszítettek. Noha ez a korábbi tervekhez képest csupán korlátozott sikernek számított, a szovjet támadás mégis összesen 16 átcsoportosított német hadosztályt vont el Harkov térségéből.
A Közép Hadseregcsoport 42 gyalog-, két páncélgránátos-, hat páncéloshadosztállyal és a Luftwaffe négy tábori hadosztályával mintegy 700 km hosszú arcvonalat tartott. Szeptember végére ezen fenti seregtestek közül már csak 11 gyalog-, egy páncéloshadosztály, és a Luftwaffe négy tábori hadosztálya képviselt jelentősebb harcértéket. A hadseregcsoport október 1-jén 925 ezer katonát számlált. A csapatok ekkor 594 harckocsival és rohamlöveggel rendelkeztek, de ebből már csak 216 volt bevethető állapotban.
Októberben a hadseregcsoport főparancsnoksága Orsából Minszkbe helyezte át főhadiszállását. Kluge tábornagy október 12-én egyik arcvonal-látogatása során egy autóbalesetben megsérült, ezért vissza kellett térnie Németországba. Utóda másnap a 16. hadsereg korábbi parancsnoka, Ernst Busch tábornagy lett. Model vezérezredes 9. hadseregét november 4-től Harpe páncélos tábornok vezette tovább.
A Közép Hadseregcsoport balszárnyát, vagyis a 3. páncéloshadsereget az 1943. nyári és őszi szovjet támadások csak részben érintették. A hadsereg VI., XXXXIII. és LIX. hadteste, valamint a Luftwaffe II. tábori hadteste 292 ezer katonával Demidovtól Vityebszkig eredetileg mintegy 250 km-es arcvonalat védett. A nyár helyi összecsapásokkal telt el. Szeptember 14-én az OKH a hadsereg sávhatárát Nyeveltől délre helyezte át. A hadsereg egyik hadteste ennélfogva három gyaloghadosztályával az Észak Hadseregcsoporthoz került. A két hadseregcsoport csatlakozását a Luftwaffe II. tábori hadteste tartotta.
Bár a legsúlyosabb harcok délen folytak, a szovjetek a Közép Hadseregcsoport ellen is folytatták támadásaikat. Szmolenszk visszafoglalása után, szeptember végén a SZTAVKA parancsot adott Belorusszia felszabadítására. Október 6-án Jeremenko hadseregtábornok Kalinyini Frontja 3. csapásmérő és 4. csapásmérő hadseregével támadást indított a 3. páncéloshadsereg balszárnyán, a Luftwaffe II. tábori hadteste által tartott állások ellen. Estére a szovjetek szétverték a hadtestet, amelynek helyén a német arcvonalban 18-20 km széles rés támadt. A 6. légiflotta közel 500 vadász-, csata- és zuhanóbombázó repülőgép bevetésével próbálta feltartóztatni a támadókat. A Kalinyini Front erői október 7-én rajtaütésszerűen elfoglalták az utánszállítás szempontjából rendkívül fontos Nyevelt, és ezzel elvágták a német Közép és Észak Hadseregcsoportok közötti összeköttetést. A rés szélesítése céljából október 29-én a front újabb támadást indított, és november 9-én átvágta a Nyevel – Polock vasútvonalat.
Az arcvonalon keletkezett rés lezárása céljából az OKH északi irányban végrehajtandó ellencsapásra adott utasítást. Ennek megbeszélésére Busch tábornagyot Hitler főhadiszállására hívták. A német támadás november 8-án vette kezdetét. A IX. hadtest 252. gyalog- és 20. páncéloshadosztálya a jelentős veszteségek és a szovjet aknamezők ellenére kezdetben jól haladt, de további előrenyomulását éjfél előtt leállították, mert az Észak Hadseregcsoport 16. hadserege – erő hiányában – északi irányból mégsem csatlakozott a támadáshoz.
November 10-én Rokosszovszkij Belorusz Frontja 48., 61. és 65. hadseregével a lojevi Dnyeper-hídfőből megindította 20 napig tartó Gomel–Recsica támadó hadműveletét Belorusszia déli része felé. Az itt védekező 2. hadsereg nem tudta megakadályozni a szovjeteket abban, hogy november 18-án elfoglalják Recsicát. A front jobbszárnya november 22-én kezdte meg támadását a Dnyeper menti Sztarij Bikov felé, amelyet november 25-én el is ért. Másnap a szovjetek elfoglalták Gomelt, az első jelentősebb települést Belorusszia területén. A front 761 ezer 300 katonájából a hadművelet alatt 88 ezer 206 főt veszített.
Ezalatt Szokolovszkij Nyugati Frontja Vityebszktől keletre, Orsa és Mogiljov körzetében gyengítette a németek védelmét. A kezdeti sikerek hatására a SZTAVKA a Balti, Nyugati és a Belorusz Front csapatait november elején összehangolt támadásra utasította Minszk és Kelet-Belorusszia birtokbavétele céljából. A lehetőségeket meghaladó célkitűzések túlzottnak bizonyultak. November közepén a szívós német védelem és a romló időjárás még meghiúsította a szovjet terveket.
A szovjet csapatok november 8-án észak felől már Vityebszket is fenyegették. A 3. gárda-lovashadtest dél felé nyomult előre, és november 16-án Gorodoknál a 3. páncéloshadsereg hátába került.
30December 13-án a szovjet 4. csapásmérő és a 11. gárdahadsereg újabb csapást mért a 3. páncéloshadsereg északi szárnyára. A német hadsereg parancsnoka engedélyt kért a visszavonulásra, de Busch tábornagy ezt megtagadta, immár nem először. December 23-án szovjet páncélosok törtek előre a Szurazsból Vityebszkbe vezető úton. Az itt védekező német VI. hadtest katonái aznap 71 harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették. Az 5. harckocsihadtest erői december 24-én mégis felszabadították Gorodokot, ám Vityebszket már nem tudták elfoglalni. Az Orsából Vityebszkbe vezető úton támadó szovjeteket az újonnan idevezényelt Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály tartóztatta fel. December 29-én a szovjet harckocsik megközelítették a 3. páncéloshadsereg parancsnokának harcálláspontját is, amelyet Besenkovicsibe kellett áttelepíteni. Az 1. Balti Fronttá átnevezett szovjet hadseregcsoport 80 km szélességben és 30 km mélyen tört be a Közép Hadseregcsoport védelmébe. Eközben az október 6-tól december 31-ig tartó támadása során a 198 ezer fős állományából csaknem 169 ezer katonát veszített.
Noha Sztálin az arcvonal teljes hosszában támadásokra adott utasítást, a szovjet erőkifejtés súlypontja továbbra is délen koncentrálódott. A Vörös Hadsereg lövészcsapatainak 40, valamint a harckocsi- és gépesített csapatainak 84 százalékát itt vetették be.
A következő csapást R. J. Malinovszkij hadseregtábornok Délnyugati Frontja, nevezetesen 41 lövészhadosztály, egy lövészdandár, három lovashadosztály, egy-egy gépesített- és harckocsihadtest, egy gépkocsizó lövészdandár és négy önálló harckocsidandár és F. I. Tolbuhin vezérezredes Déli Frontja 30 lövészhadosztályával, három lovashadosztályával, egy lövészdandárával, két gépesített-hadtestével, négy önálló harckocsidandárával és három megerődített körletével mintegy 1 millió katonával augusztus 13-tól szeptember 22-ig, a Dél Hadseregcsoport 1. páncélos- és 6. tábori hadserege ellen a Donnál mérte.
Szeptember 6-án a Délnyugati Front csapatai a német 6. hadsereg vonalát a Sztálinótól délre gyengén kiépített “Schildkröten” (Teknősbéka) állásban áttörték, és Pavlográd déli előteréig nyomultak előre. A Führer két nappal később ismét a keleti hadszíntérre utazott, immár utoljára. Ha Hitler meg akarta őrizni a Dél Hadseregcsoport arcvonalának folytonosságát, és kapcsolatát a Közép Hadseregcsoporttal, akkor azt már csak a német csapatok rendezett visszavonulásának engedélyezésével érhette el. A Führer ezúttal már elfogadta a tényeket, és engedélyezte az elszakadási műveletet. A 4. páncéloshadseregen már ez sem segített. Hoth vezérezredes csapatainak állásait szeptember 6. után a szovjetek több helyen is áttörték, és azokat szeptember 15-ig három nagyobb csoportra szakítva szorították vissza a “Panther” állásba. A Dél Hadseregcsoport északi szárnyán harcoló német hadsereg átmenetileg az összeköttetést is elveszítette a Közép Hadseregcsoporttal.
A Délnyugati és Déli Front 41 nap alatt 250-300 km-t nyomult előre, de eközben együttesen 273 ezer 522 katonát, 886 páncélost, 814 löveget és aknavetőt, valamint 327 repülőgépet veszítettek.
Noha a németek a legtöbb helyen szervezetten vonultak vissza, a Dnyeper folyó magasabban fekvő nyugati partját elmulasztották megerődíteni. A térség egyetlen jelentősebb természeti akadálya csupán korlátozott lehetőségeket kínálhatott a németek további védelmi harcához, mivel a folyam mentén komolyabb állásrendszer nem létesült. A német hadseregek több mint egy hónapon keresztül sikeresen kerülték el a bekerítést, és szervezetten vonultak vissza a “Panther” állásba. Ez a gyengén kiépített védelmi terepszakasz a Dnyeper menti Zaporozsjétól a Fekete-tengerig húzódott.
A német 6. hadsereget Kleist tábornagy A Hadseregcsoportjának rendelték alá. Feladata az volt, hogy tartsa nyitva a herszoni és nyikopoli Dnyeper-átkelőket. Az 1. páncéloshadsereg (Mackensen vezérezredes) Zaporozsje és Dnyepropetrovszk felé igyekezett. A továbbiakban Wöhler gyalogsági tábornok 8. hadseregének Kremencsugot, a 4. páncéloshadseregnek pedig Kijevet kellett védenie. A visszavonuló németek mintegy 200 ezer sebesültet vittek magukkal.
Szeptember folyamán a szembenálló felek gyakorlatilag versenyt futottak a Dnyeper átkelői felé. A németek visszavonulás közben a Dnyepertől 20-40 km-re keletre minden katonailag hasznosítható épületet, létesítményt igyekeztek megsemmisíteni, a szovjet csapatok élelmezésére felhasználható terményeket és haszonállat-állományt pedig magukkal vitték vagy felégették. A katonakorú férfilakosságot ugyancsak távozásra kényszerítették. A német alakulatok fennmaradt hadinaplói szerint sok seregtest a heves halogató harcok közepette már nem tudta maradéktalanul végrehajtani a rombolásokra vonatkozó parancsot. A háború után a szovjetek mégis sok német tábornokot, tisztet és katonát vontak ezért felelősségre. Többeket emiatt halálra is ítéltek. Egy brit hadbíróság 1949-ben ezen vád alapján Mansteint is elítélte. Noha a német intézkedések majd mindegyikét háborús szükségszerűségnek nyilvánították, a polgári személyek elhurcolása nem minősült annak.
A felperzselt vidéket látva Vatutyin hadseregtábornok azzal lelkesítette katonáit, hogy “felégetik a kenyerünket, támadnunk kell”. A szovjet légierőnek az okozott nehézséget, hogy a visszavonuló Luftwaffe módszeresen felrobbantotta a repülőterek létesítményeit, és aláaknázta a kifutópályákat. A németek ez utóbbi gyakorlattal csak akkor hagytak fel, mikor észrevették, hogy a szovjetek német hadifoglyokat hajtottak keresztül a veszélyes területeken.
A németek úgy vélték, hogy az őket üldöző szovjet csapatok jól feltöltött, friss kötelékek. A Vörös Hadsereg erői azonban a kurszki csatában igen jelentősen meggyengültek, és a szünet nélküli támadások során csak tovább növekedtek a veszteségeik. A németek által akkoriban ejtett hadifoglyok tekintélyes része a felszabadított területekről azonnal besorozott igen fiatal, vagy éppen idősebb katona volt; nemegyszer ötvenéves emberek. Csupán a szovjet Déli Front az Azovi-tengernél három hét alatt 80 ezer újoncot sorozott be. A németek “felperzselt föld” módszere tovább nehezítette az amúgy is akadozó szovjet utánpótlást, és csaknem lehetetlenné tette a hátországban meglévő tartalékok kijuttatását az állandóan változó arcvonalba. Noha a készletek egyre fogytak, a legyengült szovjet harckocsi- és gépesített-hadtestek tovább folytatták az üldözést. Az 5. gárda-harckocsihadseregenk 500 páncélosából a Belgorod és Harkov környéki harcok után 31alig 50 üzemképes harckocsija maradt, mégis folytatnia kellett a támadást.
A Voronyezsi Front élen haladó harckocsizó és lövész-magasabbegységei szeptember 19. és 23. között Kijevtől északra és délre több helyen is elérték a Dnyeper vonalát. Noha nem állt rendelkezésre elegendő pontonhíd, a szovjetek szeptember 26-ig mégis 40 különböző hídfőt foglaltak főként Kijevtől délre, a folyó nyugati partján. A Voronyezsi Front 3. gárda-harckocsihadseregének két harckocsihadteste, megerősítve egy önálló lovashadtesttel, a front gyorscsoportját alkotva üldözte a visszavonuló németeket. E csoportosítás lövészcsapatai Velikij Bukrin körzetében a folyón hídfőt létesítettek, de gyors erősítésre volt szükségük a támadás folytatásához.
A SZTAVKA hasonló helyzettel már korábban is számolt, ezért még szeptember elején utasított néhány légideszant-alakulatot, amelyek csaknem másfél éve egyszerű lövészcsapatként harcoltak, hogy elevenítsék fel az ejtőernyős kiképzést. Az 1., 3. és 5. légideszant-dandárból hirtelenjében egy 10 ezer fős, rögtönzött légideszant-hadtestet szerveztek, amelyet Vatutyin hadseregtábornok alárendeltségébe utaltak.
A 3. és 5. légideszant-dandárt szeptember 25-re virradó éjszaka Velikij Bukrin közelében le is dobták, az 1. viszont tartalékban maradt. A csapatok azt az irreális feladatot kapták, hogy foglalják el Lipovij Rog, Makedoni és Gorkaviscsina körzetét, majd hozzanak létre egy 30 km széles és 15-25 km mély hídfőt. Az ejtőernyősöknek meg kellett akadályozniuk, hogy a német tartalékok nyugat és délnyugat felől elérjék a Dnyepert. A szovjet felderítő szervek a gyors ütemű üldözés után azonban még nem tudták újjászervezni hírszerző hálózatukat. Emiatt nem tudták kellőképpen felmérni a körzetben állomásozó német csapatok erejét sem. A szovjet légideszant ledobási körzete körül a III. páncéloshadtest alárendeltségében két német páncélos-, egy páncélgránátos- és két gyaloghadosztály tartózkodott. Az egyébként is rosszul szervezett légi szállítás idején a német 19. páncéloshadosztály részei már a helyszínen voltak. A szovjet légideszantosok a tervezett 14×10 km-es földet érési körzet helyett egy 70×40 km-es térségben szóródtak szét. Az ejtőernyősök a német 10. páncélgránátos-hadosztály részéről is váratlan, heves ellenállásba ütköztek. Erőik szétforgácsolódtak, az első napon ledobott 2500 fő 35 elszigetelt csoportban harcolt, ezért igen súlyos veszteségeket szenvedtek. A bevetett 7000 katonából október 5-ig mindössze 2300 fő maradt, akik november 28-ig 43 csoportban a partizánokkal együtt harcoltak tovább a németek háta mögött. Ezt követően a mintegy 1200 túlélőt sikerült kivonni a további harcokból. A jelentős kudarc nagyon megviselte Sztálint is, aki ezután soha többé nem hitt a légideszant-műveletek sikerében. A kudarc miatt külön parancsot adott ki, amely többek között az alábbiakat tartalmazta:
“A nagy erejű légideszant éjszakai ledobása szervezőinek járatlanságáról tanúskodik, mert – a tapasztalatok szerint – ez még akkor is sok nehézségbe ütközik, ha saját területre szállnak le!”
Szeptember 26-án kezdetét vette a Dnyeper alsó folyása mentén megindított szovjet frontcsoport-hadművelet. Ebben a Sztyeppi Front 463 ezer 500, a Délnyugati Front 461 ezer 600 és a Déli Front 581 ezer 300 katonája vett részt. A több mint másfél millió főt számláló csoportosításban 112 hadosztályt, nyolc harckocsi- vagy gépesített-hadtestet, 17 különféle dandárt és három megerődített körletet vetettek be.
A Dél Hadseregcsoport október 1-jén mintegy 719 ezer katonával rendelkezett. Manstein tábornagy erőinek állományába aznap 1338 harckocsi és rohamlöveg tartozott, de ebből mindössze 271 páncélos volt csak bevethető.
Október 10-én a zaporozsjei német hídfőért is megkezdődött a harc. A német állások, amelyek végeredményben a Krímbe vezető utat fedezték, 20 km mélyen és 40 km szélességben húzódtak a Dnyeper keleti partján. Malinoszkij hadseregtábornok Délnyugati Frontjával szemben a német védelmet Henrici-seregcsoport néven a XXXX. páncéloshadtest és a XVII. hadtest hat hadosztálya, valamint a 656. nehéz páncélvadászezred alkotta. Utóbbit Ferdinand páncélvadászokkal szerelték fel, és alárendeltségében harcolt a 216. rohampáncélos-osztály 47 Sturmpanzer IV harcjárműve is. A németek ötnapos harc után végül megkezdték a visszavonulást. Október 14-én éjfél körül a német utászok felrobbantották a kétszintes közúti és vasúti hidat, valamint a híres zaporozsjei Lenin vízierőmű 760 méter hosszú duzzasztógátját. Utóbbi betonfalában a csaknem 90 tonna robbanóanyag felrobbantása ellenére is csupán néhány lyuk keletkezett.
Másnap, 15-én Konyev hadseregtábornok Sztyeppi Frontja négy összfegyvernemi hadsereggel és egy harckocsihadsereggel kitört a kremencsugi hídfőből, és Krivoj Rog irányában nyomult előre. A német 1. páncéloshadsereg XXIV. és XXXXVIII. páncéloshadtestei (Walther Nehring és Heinrich Eberbach páncélos tábornokok) azonnal ellenlökéseket indítottak feltartóztatásukra.
A Központi Front október 15-én Gomeltől délre, a Dnyeper nyugati partján szétzilálta a németek védelmét, és ezzel megteremtette a lehetőséget a további előretörésre Belorusszia déli területei felé. Délebbre Tolbuhin Déli Frontja október 13-án áttörte a “Panther” vonalat, és hamarosan ugyancsak felzárkózott a Dnyeper vonalára.
Október 23-án Tolbuhin immár 4. Ukrán Frontja újabb támadást indított Melitopol és Zaporozsje között a német 6. hadsereg ellen. A szovjet harckocsi-alakulatok gyorsan áttörték a német védelmet, és az 51. összfegyvernemi hadsereg már a támadás második napján birtokba vette Melitopolt. A német tábori hadsereg két irányban, Herszon és Nyikopol felé vonult vissza. A német 17. hadsereg a Krím-félszigeten ezzel teljesen elszigetelődött.
Szeptember végétől november közepéig a harcoló felek között újabb patthelyzet körvonalazódott. Noha a szovjet csapatok több jelentős hídfőt vettek birtokba, köztük a Voronyezsi Front Velikij Bukrinnál, a Sztyeppi Front pedig Kremencsugtól délre, ezeket a németek elszigetelték, sőt, Nyikopollal szemben maguk is megtartottak egyet a folyam keleti partján. Egy szovjet lövészhadosztály kisebb hídfőt foglalt el Kijevtől északra is, a járhatatlan terepen fekvő Ljutyezs közelében.
Október 20. után, alkalmazkodva az új hadászati helyzethez, a legtöbb szovjet frontot átnevezték. A Voronyezsi Frontból 1. Ukrán Front, a Sztyeppi Frontból 2. Ukrán Front, a Délnyugati Frontból 3. Ukrán Front, a Déli Frontból 32pedig 4. Ukrán Front lett. A Központi és a Brjanszki Front a Belorusz Frontban egyesült, a Kalinyini Front neve Balti Frontra változott.
A Ljutyezsnél elért siker kifejlesztését és az ottani hídfő megerősítését az 1. Ukrán Front 5. gárda-harckocsihadteste kapta feladatul. A harckocsioszlopokból több harcjármű süllyedt el a sáros vízmosásokban. Vatutyin ezután kiváló hadvezéri képességekről téve tanúbizonyságot, a teljes 3. gárda-harckocsihadsereget, 621 páncélosával – kiválóan álcázva – ide csoportosította át. A hídfőt lövész- és tüzér-magasabbegységekkel, egyebek mellett a 7. áttörő tüzérhadtesttel is megerősítették. A 4. páncéloshadsereg felderítői mégis észlelték a jelentősebb szovjet harckocsi- és gépesített kötelékek mozgását. Hoth vezérezredes erre a szovjetek készenléti állásai ellen egy páncélos vállalkozást készített elő, de Hitler ezt leállította.
November 3-án a 38. összfegyvernemi hadsereggel megerősített 1. Ukrán Front a 2. légi hadsereg repülőgépeinek támogatásával váratlanul kitört a ljutyezsi hídfőből. A támadást körülbelül 2000 löveg és aknavető, valamint 500 sorozatvető támogatta. A sorozatvetőket nem számítva, ez kilométerenként átlagosan mintegy 300 tűzeszközt jelentett. A gyalogságban háromszoros, tüzérségben négy és félszeres, páncélosokban pedig kilencszeres túlerőben lévő szovjetek rohama a meglepett német védelmet Kijevtől északra gyorsan áttörte. A 38. hadsereg és az 5. harckocsihadtest által támadott város területén német részről jószerével csak a 88. gyaloghadosztály védekezett, amíg a szovjetek szét nem verték. Kijev már november 6-án reggel 4 órakor felszabadult. A német VII. hadtest erői csupán a várostól 50 km-re délre tudták átmenetileg feltartóztatni a támadókat. Vatutyin csapatai ezáltal gyorsan hadászati jelentőségűvé bővítették a Dnyeper nyugati partján foglalt hídfőjüket.
A 3. gárda-harckocsihadsereg folytatta a támadást, és Fasztov november 8-i elfoglalása után a németek hátában Kazatyin felé tört előre. A 38. hadsereg lövészgyalogsága követte a harckocsikat. A németek Fasztovnál már csak azért sem tudtak jelentősebb ellenállást tanúsítani, mert a 25. páncéloshadosztály vasúton beérkező 93 Panzer IV harckocsiját és az 509. nehézpáncélos-osztály 45 Tiger nehézharckocsiját Bergyicsev helyett tévedésből az ettől 200 km-re lévő Kirovográdba irányították. November 10-én a feltöltve ideirányított 25. páncéloshadosztály, a 8. hadseregtől átcsoportosított 10. páncélgránátos-hadosztály, a Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztály harccsoportja és a 198. gyaloghadosztály Fasztov körzetében végül megállította a 3. gárda-harckocsihadsereget. A német páncélosok az előrevetett szovjet dandárokat ugyan szétverték, de Fasztovot mégsem tudták visszafoglalni. Az 1. Ukrán Front a kijevi támadó hadművelet 11 napja alatt mindössze 30 ezer 569 katonát, 271 páncélost, 104 löveget és aknavetőt, valamint 125 repülőgépet veszített.
A szovjet front 60. hadserege és 1. gárda-lovashadteste tovább nyomult előre, és még november 12-én bevette Zsitomirt. További előretörésüket itt a német XIII. hadtest 8. páncélos- és 20. páncélgránátos-hadosztálya akasztotta meg. November 17-én a szovjet 60. hadsereg bevette Korosztyenyt, miután a városban zűrzavar támadt, és 226. lövészhadosztálya ezt kihasználva behatolt a helységbe. A német C hadtestcsoport és a 291. gyaloghadosztály fedezetlen szárnyakkal Korosztyenytől északra és délre félkörívben védőállásokat létesített. A várostól északra viszont 150 km-es rés tátongott, amelyen keresztül a szovjetek felvehették a kapcsolatot a németek mögött harcoló partizáncsapatokkal.
A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Manstein tábornagy, az általános visszavonulás ellenére is meg kívánta őrizni páncéloscsapatainak manőverezési szabadságát. A 4. páncéloshadsereg újonnan kinevezett parancsnokával, az osztrák származású Erhard Raus páncélos tábornokkal közösen ezért kidolgozta Kijev visszafoglalásának tervét. A németek Nyugat-Európából és a Balkánról átcsoportosított erők segítségével jelentősebb páncélos-tartalékot vontak össze. Velikij Bukrin körzetéből átcsoportosították a XXXXVIII. és a XXIV. páncéloshadtestet is, hogy ezekkel verjék szét a szovjet harckocsi-ékeket. A fő csapásmérő erő Hermann Balck páncélos tábornok XXXXVIII. páncéloshadteste volt. A hadtest a XIII. hadtesttel együtt Mattenklott gyalogsági tábornok újonnan alakított seregcsoportjának részét képezte.
Időközben a 4. páncéloshadsereget is sikerült valamelyest újjászervezni. November közepén e hadsereg a XXXXII. hadtest 454. biztosító hadosztályával, az LIX. hadtest C hadtestcsoportjával és 291. gyaloghadosztályával, a XIII. hadtest 340., 327., 208. gyalog- és 8. páncéloshadosztályával, a XXXXVIII. páncéloshadtest 198., 75., 82., 213. gyalog-, Das Reich SS-páncélgránátos-, illetve 1., 7. és 25. páncéloshadosztályával, valamint a XXIV. páncéloshadtest 34., 10., 168., 223., 112., 255. gyalog-, 3. és 19. páncéloshadosztályával rendelkezett. A 4. páncélos- és az 1. Leibstandarte SS-páncéloshadosztály a hadsereg tartalékában állt. A német csoportosítás jelentős mennyiségű páncélost vonultatott fel. A 8. páncéloshadosztálynak 66, a 25. páncéloshadosztálynak 63, az 1. SS-páncéloshadosztálynak 115, a Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztálynak pedig 136 bevethető páncélosa volt a támadás megkezdésekor.
November 15-én a XXXXVIII. páncéloshadtest megindította támadását. A német páncélosok gyors ütemben oldalba támadták az 1. Ukrán Front 1. gárdahadseregét. Manstein a XXXXVIII. páncéloshadtestet a mintegy 730 ezer főt számláló szovjet front jobbszárnya ellen, Zsitomir irányában vetette be. A várost az 1. gárda-lovashadtest javarészt lerészegedett csapatai védték, amelyek megtalálták és kifosztották a német 4. páncéloshadsereg alkoholraktárait. A németek november 18-án megkerülték, és a 7. páncéloshadosztály erőivel visszafoglalták Zsitomirt. November 24-én a C hadtestcsoport erős tüzérségi előkészítés után, rohamlövegek támogatásával meglepetésszerű támadást indított Korosztyeny visszafoglalására. A szovjetek felmentési kísérlete és kitörése egyaránt kudarcot vallott. A város házról házra vívott harc után ismét német kézre került.
Az újjászervezett szovjet védelem november 25-ig a Tyetyerev folyó mentén, Csernyahovnál és Radomislnél azonban ismét megállásra kényszerítette a németeket. A 4. páncéloshadsereg csapatai mindössze 30-40 km-t haladtak, ennélfogva meg sem közelítették Kijevet. A szovjet gyalogság páncéltörő képessége és a harckocsizó csapatok 33harca már jóval hatékonyabb volt, mint a hasonló helyzetben végrehajtott 1943. februári harkovi német ellencsapás idején. A támadó német páncéloscsapatok jelentős veszteségeket szenvedtek. November 20-ára a 8. páncéloshadosztálynak már csak hét, a 25. páncéloshadosztálynak 10, az 1. SS-páncéloshadosztálynak 40, a Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztálynak pedig 22 bevethető páncélosa maradt. A védekező 1. Ukrán Front – részben becsült német adatok szerint – november 9. és 28. között legalább 20 ezer halottat, 4800 hadifoglyot, 603 harckocsit és önjáró löveget, 1505 különféle löveget, 275 aknavetőt és 554 páncéltörő puskát veszített.
November végén és december elején a német XXXXVIII. páncéloshadtest tovább támadott az 1. Ukrán Front jobbszárnya ellen. A németek kezdeti sikerek után rendre elakadtak. December 19-én a Korosztyeny–Kijev vasútvonal mentén a 4. páncéloshadsereg erői bekerítettek és megsemmisítettek egy szovjet csoportosítást, amelyet négy szovjet hadtest maradványainak hittek. A valóságban a németek csupán azokat a lekötő erőket verték szét, amelyekkel a szovjetek Bruszilov környékén rejtve összevont tartalékaikat és újabb támadó csoportosításukat akarták fedezni. Az 1. Ukrán Front a Kijev térségében kialakított 230 km széles és 150 km mély hadászati hídfőből egy 75 km mély és 200 km széles területet sikeresen megtartott. Eközben a front saját adatai szerint november 13. és december 22. között 26 ezer 443 halottat és eltűntet, valamint 61 ezer 30 sebesültet veszített.
December 24-én Vatutyin hadseregtábornok csapatai újabb támadást indítottak, immár a Kárpátok vonalának elérését célzó újabb hadászati támadó hadművelet részeként. E frontcsoport-hadművelet valójában csak 1944 első hónapjaiban teljesedett ki. Az 1. Ukrán Front 62 lövész-, egy légideszant- és három lovashadosztálya, hat harckocsi-, két gépesített-hadteste, valamint öt önálló harckocsidandára és két megerődített körlete nyolc nap alatt visszafoglalta a német ellencsapás során elveszített területeket, beleértve a december 29-én birtokba vett Korosztyenyt is. Az év utolsó napján végleg felszabadította Zsitomirt, majd tovább tört előre nyugati-délnyugati irányban.
November 20-án a 3. Ukrán Front újabb támadást indított az 1. páncéloshadsereg állásai ellen, melynek parancsnoka október 29-től Hans Valentin Hube páncélos tábornok volt. A szovjetek a Dnyeper alsó folyásánál, Nyikopol és Krivoj Rog között lendültek támadásba. Malinovszkij hadseregtábornok csapatai a Nyikopol körül tartott német hídfő felszámolását kapták feladatul.
Délebbre Konyev hadseregtábornok 2. Ukrán Frontja, élén az 5. gárda-harckocsihadsereggel, lerohanta a német 8. hadsereget, majd Kirovográdtól keletre, a Dnyeper nyugati partján szélesítette ki a szovjet hídfőt. A lövészcsapatokkal megerősített 18. és 29. harckocsihadtest még október 24-25-én betört Krivoj Rogba is, de elfoglalni még nem tudta. Bár Konyev frontjának 52. hadserege a partizánokkal együttműködésben december 14-én visszafoglalta Cserkasszit, a németek ezt a szovjet hídfőt több páncéloshadosztályuk bevetésével még sikeresen elreteszelték. A szovjetek a nyikopoli német hídfő felszámolásával sem boldogultak.
A 2., 3. és 4. Ukrán Front által szeptember 26-án megindított hadászati támadó hadművelet december 20-án befejeződött. A támadás 86 napja alatt a szovjet csapatok csaknem 800 km szélességben és 100-300 km mélyen nyomultak előre nyugat-délnyugat felé. E harcok eredményeképpen egy 400 km széles és 100 km mély hadászati hídfőt vettek birtokba a Dnyeper alsó folyásának nyugati partján. Az elszenvedett veszteség meglehetősen súlyos volt, ez naponta 8772 főt jelentett. Összességében a három front 754 ezer 392 katonát, ebből 173 ezer 201 halottat és eltűntet, 2639 harckocsit és önjáró löveget (naponta 31-et), 3125 löveget és aknavetőt, valamint 430 repülőgépet veszített.
